Hard |Haikyuu Fanfiction - Befejezett|

| 74. Fejezet |

A szalagavató végeztével mindannyian elmentünk haza, ahol lepakoltuk a kapott ajándékokat és virágokat, majd ezt követően ettünk egyet. Hina nagyon finom ételeket csinált és közösen elfogyasztottuk őket. Miattuk úgy éreztem, hogy egy teljesértékű család tagja vagyok, akiknek tényleg számítok és szeretnek engem. Ahogy telt az idő, úgy éreztem, hogy egyre jobban leszek és habár a depresszióm és a lelkifájdalmam nem szűnt meg teljesen, kicsit enyhült. Tudom, hogy valószínűleg még évekig velem lesz, azonban én tenni szeretnék annak érdelében, hogy jobban lehessek. Nem szeretném magam ismét átadni a szomorúságnak, mert akkor ismét visszaesek a nullára és ki tudja, hogy mikor tudok megszabadulni tőle. Emellett pedig olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik nem hagyják nekem, hogy visszaessek a kiindulási pontra. Fogják a kezemet és addig, addig húznak, míg teljesen fent nem leszek azon a ponton, ahol végre láthatom azt a bizonyos napsütést, amit eddig eltakartak a felhők számomra. Ezért nagyon hálás is vagyok nekik, és én is szeretnék mindig mellettük lenni és hűséges barát lenni, hiszen ha ők nem lennének, akkor még mindig a sötétben tapogatóznék egyedül. Kimentettek engem a mélypontomról, ezért pedig nem tudok elég hálás lenn nekik. Itt voltak velem és nem hagytak magamra. Mindenkinek olyan barátokat kívánok, mint amilyenek ők és hasonló baráti társaságot is. Egytől egyig jó emberek, akiknek a szívük a helyén van, különböző személyiségek mellett. Mindannyian hibázunk és mint tudjuk, hogy mikor tettünk olyat, amit nem kellett volna. Képesek vagyunk felismerni a bűneinket és a hibáinkat, de ettől leszünk emberek. Hiszen minden ember hibázik. Nincs olyan, hogy valaki ne hibázna. De szerintem ez így van rendjén, hiszen ez az élet rendje. Élünk, nevetünk, szomorúak vagyunk, barátkozunk, jól érezzük magunkat, néha magunkba roskadunk és hibázunk. Éljük azt az életet, ami bennünk van, amint megszületünk. Jómagam nagyon hálás vagyok az életnek, vagy lehet nem is az életnek, hanem a körülöttem lévő embereknek, hogy egymásra találtunk. Bele se merek gondolni, ha valami máshogy alakul, mint ahogy az meg van írva. Nem teszünk meg valamit, valamire máshogy válaszolunk és máris máshogy alakul minden, mi pedig nem ismerjük meg egymást. Ha azon a gólyatábori napon Tetsu nem jön be hozzám, akkor minden másképp alakul. Nem lennék itt a többiekkel és nem is ismerném őket. Talán mondhatom azt, hogy ez a történet, mind neki köszönhető. Tetsu volt az, aki elindította ezt az egészet azzal, hogy bejött hozzám, hogy ne legyek egyedül. Megmentett engem, ezzel együtt pedig elindította ezt az apró történetet, amibe egyre több lett a szereplő. Elindította a mi történetünket, ami nem alakult volna így, ha nem ekképp cselekszik.

  - Mindenetek meg van? - fordult hozzánk hátra Tetsu apukája.

  - Mindenünk meg van - bólintottam.

  - Ha bármire szükségetek van, vagy szeretnétek hazajönni, csörögjetek - formált telefont a kezével.

  - Jó, kösz - mosolygott Tetsu Renre - Próbálunk időben telefonálni.

  - Kisfiam, ne áltasd magad. Hajnali öt előtt nem számítok a hívásodra - sóhajtott a férfi.

  - Ilyen jól ismersz engem? - vigyorgott a mellettem ülő.

  - Titeket - javította ki őt Ren - Ha ez a társaság összekerül, akkor rendesen kiélvezitek az időt.

  - Az utolsó évünkben vagyunk. Mikor élvezzük ki, ha nem most az afterünkön? - nevette el magát.

  - Azért vigyázzatok magatokra.

  - Vigyázunk - ígértem meg.

  - Szia apa, vezess óvatosan - búcsúzkodott el Tetsu, majd kiszállt a kocsiból.

  - Lassan vezess hazafelé - búcsúztam el én is, majd Tetsu után kiszálltam az autóból.

Barátommal megvártuk, míg Tetsu apukája el nem megy, miközben a hátunk mögött lévő nagy sportcsarnokból bömbölt a zene, ezzel beterítve a csendes utcát.
  Amint Ren eltűnt a látókörből, Tetsu nagyot nyújtózott és az épület felé fordult. A kezét levezette az enyémre, és összekulcsolta az ujjainkat, majd megindult a bejárat felé. A bejáratnál kettő tanár állt, akik leellenőrizték, hogy kik vagyunk és normális állapotban vagyunk-e, majd miután megbizonyosodtak arról, hogy nem olyan állapotban vagyunk, amivel bajt okozunk, beengedtek minket.
  Bent tombolt a zene, volt füstgép is és érezni lehetett az alkoholt, ami általában elmaradhatatlan dolog volt egy after buliról. Beérve leadtuk a ruhatárba a kabátjainkat, majd Tetsu erősen megszorította a kezemet, maga elé tolt és úgy furakodott át a tömegen, mely előttünk volt. Nagy nehezen eljutottunk ahhoz a hosszú asztalhoz, ahol volt némi rágcsa, de leginkább alkohol volt az asztalon. Az asztal mögött álló másodéves majd nemhogy rögtön adott nekünk-egy egy poharat, mi pedig koccintottunk, majd megittuk a pohár tartalmát, mely nem sajnos nem volt a leggyengébb, így párat köhögtem utána.