SasuSaku: A feledés homálya

102. fejezet

Uzumaki Naruto az apjával való találkozás után a valóságban ébredt. A kiesett időt negyed órának érzékelte viszont a való világban egy fikarcnyit sem mozdult előre az idő. Mindenki felé rohant pont ugyanúgy ahogy az eszméletvesztése előtt is.

A chakrája még vörös volt.

Egek! - gondolta magában - Mekkora nyűgöt okozok nekik...

- Naruto! - ugrott Jiraya is felé, ujjain a pecsét kék fénnyel vibrált.

Yamato kézjeleket formált és a földből most már sárkány alakú gyökerek törtek fel, amit azért idézett, hogy lefogja vele Narutot.
Erre azonban nem volt szükség, hisz Naruto saját maga oldotta fel a róka palástját, és tért vissza emberi formába. A földre ült és meditáló pózt vett fel.

Mindenki döbbenten állt az eset előtt, de készen álltak arra, hogy bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol.

- Naruto! - szólította meg Jiraya, de válasz nem érkezett. Meg akarta rázni a vállánál fogva, de Fukasaku megállította.

- Ssh! - csitította el - Meditál! - magyarázta az idős béka.

- Eddig is ezt csinálta! - jegyezte meg Jiraya.

- De ez most más. Békére lelt. Most sikerülni fog! - A béka reménnyel telve nézett a fiatal fiúra - Higgy benne Jiraya!

Nem arról volt szó, hogy nem hisz benne, de azok a borzalmak amiket át kellett élnie és Naruto lobbanékony természetét ismerve... féltette a fiút.  A düh és frusztráció egy csapásra elpárolgott a fiú chakrájából, szokatlan nyugalom áradt belőle.

Valami történt vele.

- A szeme... - kezdett bele Yamato, majd elhallgatott.

Szemhéja lassan narancssárga színű lett és ahogy kinyitotta a szemét, kék írisze aranylóan ragyogott, szembogara pedig egy békáéhoz hasonlított.

- Most már értem, hogy kell! - Hatalmas mosoly terült szét az arcán és büszke volt magára. 

Jiraya felismerte abban a mosolyban a régi Narutot, ki tele volt önbizalommal és álmokkal.

- Szép munka volt! - dicsérte meg Jiraya és jól megborzolta a fiú haját.

Most már kétsége sem volt afelől, hogy ő a Prófécia gyermeke!

...

Uchiha Sasuke egy fa tövénél állt és az előtte elhelyezett nagyobb kőre meredt. Kezével eldörzsölte az alvadt vért a beszakadt körmeiről. Saját két kezével ásta ki a sírt és helyezte örök nyugalomra a nőt, kit nagyanyjaként szeretett. A fizikai fájdalom segített valamelyest elterelni a veszteség fájdalmát.
Miután lerótta tiszteletét ellépett az egyszerű sírtól és Itachival találta szemben magát. Ő is némán fejet hajtott Chino emléke előtt. Utakata távolról figyelte az eseményeket.

- Indulnunk kell! - szólalt meg Itachi komolyan, mire az ifjabb Uchiha bólintott - A hírvivő varjammal elvesztettem a kapcsolatot.

- A nyomunkban vannak? - kérdezte Sasuke.

- Egyelőre nem. Hamarosan azonban igen - felelte egy árnyalatnyival sötétebben Itachi.

Utakata nem repesett az örömtől, hogy el kell hagyniuk Ködrejtek szigetét. A köd volt az ő otthona, rejtett ha kell és láttatott ha látni akart. Az ő rejtőzködő életmódjához elengedhetetlen a köd jelenléte. Kimozdulni ebből a biztonságos közegből olyan volt számára, mintha egy sarki rókát a természetes élőhelyéről kiszakítva egy tisztás közepére dobnának.
A túlélési esélyei jelentősen romlanának.