SasuSaku: A feledés homálya

82. fejezet

Kankuro arcán épp annyi érzelem tükröződött mint a harcokban használt bábján. A bánya levegője a felverődött szénportól volt terhes, egy párszor el is tüsszentette magát a kanyarulatos csatornákban. Szerencséjére az ormótlan hangra senki sem ugrott a torkának késsel a kezében.
Ahogy haladt egyre mélyebbre nyöszörgő hangokra lett figyelmes. Emberek lapultak a folyosó végén.
Kankuro megállt és a nyöszörgések mögött pusmogást is hallani vélt. Az emberek kisugárzása alapján nem jelentett számára veszélyt, viszont óvatosan haladt tovább. A beszélgetés foszlányokból arra következtetett, hogy rabszolgákkal van idelent dolga. Megkerülni úgysem tudja őket, a találkozás elkerülhetetlen velük. Kankuro halkan lépdelt előre tovább egészen addig míg két férfi ki nem szúrta őt. Az arcuk maszatos volt a széntől, ruhájuk szakadt és csuklójukat bilincs fogta közre.

- Nem foglak bántani titeket - kezdett bele Kankuro kimérten.

A férfiak elhallgattak bizalmatlanul mérték végig őt. Az idősebb vette a bátorságot és mégiscsak megszólalt.

- Te más vagy mint ők - jegyezte meg. Kankuro nem az általuk ismert bérgyilkos öltözéket viselte - Mit keresel itt a pokol gyomrában?

- Szabadon engedlek titeket, ha eláruljátok, hol van a gyermek.

- Rengeteg gyermeket találsz itt, Danna! Több holtat mint élőt - magyarázta a fickó, kivillanó fogai szintén feketék voltak.

- Egy pólyást keresek. - A férfiak tekintetében felismerés villant.

- A legmélyebb tárnában találod, Danna. Hiroshi sok-sok órával ezelőtt vitte le oda, és egyedül távozott. Nem sok reményt fűzök az életéhez, Danna! - Kankuro örült amiért megszerezte a kellő információkat, sejtése beigazolódott. Nyilván a központi részben rejtette el a kölyköt.

Kankuro az ígéretéhez híven szabadon engedte a két rabszolgát, maga is meglepődött milyen könnyen sikerült eltörnie a láncokat. A legsilányabb fémből készültek, semmi chakra, semmi qí nem hatotta át azokat.
Egyszerű emberek voltak ezek. Nem kellett feleslegesen qít pazarolni a fogva tartásukhoz.

Kankuro halálosan kimerült rabokat látott a földön feküdni, ahogy egyre mélyebbre haladt. Voltak kik kezüket nyújtották felé, de ő csak haladt tovább egyenesen előre. Nem állhat meg mindenkit kiszabadítani...

A talaj megremegett felettük, Kankuro egy pillanat erejéig kővé dermedt. Majd azonnal futásnak indult, ahogy mögötte kezdett beomlani a bánya. Nők és gyerekek sikolya, illetve férfiak üvöltése veszett bele az omló kőrengetegbe.

Aztán vége szakadt. A csendet csak az ülepedő por zizegése törte meg.

Kankuro lihegve csúszott le a fal mentén. Nem sokon múlott, hogy ő is odavesszen a többivel együtt. Viszont a holtak bűze orrfacsaró volt ezen a szakaszon és csak reménykedett, hogy még nem késett el.

Szíve nagyot dobbant, ahogy távolról egy gyermek sírása hallatszódott fel. Kankuro összeszedte magát és futásnak eredt. Ahogy közeledett a pontszerű fény egyre nagyobbá és világosabbá vált az alagút végén.

Az arcára festett vonalak általában eltakarják érzelmeit, de megrökönyödését most még a jeleknek sem sikerült maszkírozniuk. A helyiség felett hiányzott egy hatalmas földdarab.

Egy fiatal lány csitítgatta a gyermeket.

A lány riadt őzike szemekkel meredt az idegenre, és szorosabban ölelte magához a gyermeket, ki kis kezeivel a rongyos ruhájába kapaszkodott. Mindketten koszosak voltak a széntől.

- Nem akarlak bántani - tette fel kezeit Kankuro - Meg akarlak menteni titeket. - A lány arca továbbra is félelmet tükrözött.

Egy rozsdás csorba kést húzott elő a zsebéből. Remegve tartotta Kankuro felé.