SasuSaku: A feledés homálya

32. fejezet

Még jóval az őrök megérkezte előtt elhagyta a tett helyszínét a két fiatal. Kerülőutakon haladtak a kapu felé, de egyre több shinobi jelent meg az utcákon a hírre és parancsba adták a falu lezárását. Évekkel ezelőtt jártak Konohában utoljára, de úgy mozogtak, mintha otthon lettek volna. Tudták merre és hogyan kerüljék ki a szenzor típusú ninjákat, magabiztosan haladtak a lakótelep felé, majd onnan már csak egy lépés volt a falut körülölelő falak átugrása. Épp egy nagyobb utcán akartak volna átosonni, amikor ismerős hangok ütötték meg Sakura füleit. Lefagyott a mozdulatában, Sasuke pedig értetlenül meredt a hátára. Mellélépett, arcán zavaros érzelmek futottak át.
Döbbenet, hitetlenség végül csalódás.

Sasuke észrevette a két alakot, kik Sakurára ekkora hatást gyakoroltak. A lefagyott lányt csuklójánál fogva rántotta vissza a rejtekhelyükre, majd felismerte a két felnőttet. Haruno Sakura szülei egymás mellett sétáltak és az anyukája karjai között egy bebugyolált csomagot tartott.

- Örülök, hogy Tsunade-sama tudott nekünk segíteni - sóhajtotta Mebuki és ragyogó mosollyal figyelte ahogy apró kezecskék nyúltak ki a pólyából és simultak az arcára. Kizashi átölelte felesége derekát és megcirógatta a csecsemő arcát, ki ennek hatására hangosan gügyögni kezdett.

Egy árva pisszenés nélkül várták, hogy a Haruno család tagjai beforduljanak a másik utcába. Sakura ekkor rendezte a vonásait és száguldó szívveréseit lecsillapította.

- Menjünk, elmúlt a veszély - felelte színtelen és rideg hangon.

Sasuke nem tudta mit mondhatott volna, de tudta, hogy ez így nem helyes.

- Sakura - nézett a másik irányba, ahova szülei és öccse befordultak - Talán a Sharingannal vissza tudom adni az emlékeiket - próbálkozott meg vele az ifjú Uchiha.

Ő már elvesztette a szüleit, és nem kívánta Sakurának ugyanezt az érzést. A lány számára még kínzóbb lehetett, hisz hiába voltak életben szülei, nem emlékeztek rá és a hiányzó űrt a sors kipótolta.

Farkasszemet nézett a villámló smaragdokkal.

- Boldogok ők nélkülem is - válaszolta haragosan. Nem a szüleire volt mérges, hisz ők nem tehettek semmiről. Inkább saját magára volt haragos, elgyengült az ismerős utcákat látva, mely megannyi emléket idézett fel benne és mikor meglátta szüleit egy pillanatra elhitte, hogy lesz idő mikor ő ide hazatérhet.

A sors viszont kinevette őt. Arcul csapta az igazság, hogy számára itt már nincs hely, melyet otthonának nevezhetne.

- Bármit is tettél megbocsátanának neked. A lányuk vagy - folytatta Sasuke, de a lány csak ingatta a fejét.

- Nem akarom látni a szánalmat az emberek szemében és az önostorozást a szüleim felől. Magukat okolnák és összetörnének az igazságtól, hogy mivé lett a lányuk. Mindenkinek jobb így - sóhajtotta halkan.

- Valóban? - csattant fel Sasuke - Vagy csak neked? - Sakura keze ökölbe rándult.

- Miért nem vagy képes elfogadni a döntésemet? Amúgy is lehetetlen visszahozni az emlékeiket!

- És ha azt mondanám, hogy van rá mód? - húzta el a mézes madzagot Sakura előtt. A lány meghökkent.

- Lehetetlen, nekünk csak véletlenül sikerült! - Sakurát teljesen felzaklatta ez a lehetőség. Nem akarta, hogy Konoha emlékezzen rá. Jobb volt neki a feledés homályában élni, mintsem kilépni az árnyak fogságából és az igazság fényének kereszttüzében felelnie a tetteiért.
Már elhatározta hogyan fog bűnhődni és ezen már nem akart változtatni.