Tabu.

1 / 1

Különös csend uralkodott az apró tisztáson.

A sűrűn benőtt partmenti terület közepén bújt meg, és bejáratát oly mértékben benőtte a fű és a bozót, hogy az a néhány járókelő, aki a közelébe tévedt, többnyire gyanútlanul elhaladt mellette anélkül, hogy észrevette volna.

Csak a szórványos madárcsiripelés törte meg a csöndet, és olykor egy-egy tompa nevetés vagy egy kiáltás, ami olyan messziről jövőnek tűnt, hogy csak a tudat határán, bizonytalan háttérzajként volt érzékelhető.

Békés hely volt – távol az idegeskedéstől és a nyugtalanságtól, ami a napnak ebben a szakában a kastély közvetlen környezetét uralta.

A diákok többnyire arra használták az ebédszünetet, hogy kis csoportokban, esetleg kettesével, fecserészve széledjenek szét a környéken. Elszórtan találkozni lehetett egyedül levőkkel is – ők többnyire tanultak, vagy egészen elmerültek egy könyvben –, de csak néhányan különültek el teljesen a tömegtől.

Ezen kevesek egyike volt Hermione Granger, aki a tó közelében levő rejtett kis tisztásra ment, hogy ott a csendet hallgathassa.

Hermione a csaknem pontosan kör alakú tisztás közepére ült le, és lábát többé-kevésbé kényelmes törökülésbe rendezte.
Egy ideje rendszeresen járt ide. Mindig, mikor elege lett a kastély körüli nyüzsgésből –, és ez újabban szinte mindennapos volt.
Korábban, amikor a világa még normális kerékvágásban haladt, barátai, Ron és Harry valószínűleg megkérdezték volna, mit csinál itt – aggódtak volna, amiért elkülönül, és talán megpróbálták volna elterelni a gondolatait. Ginny, Neville vagy talán Luna is aggódott volna érte.

Mostanában azonban minden másként alakult.

Neville előző évben befejezte az iskolát.
Luna a Szent Mungóban feküdt – a Voldemort elleni végső harcban a két hadsereg közötti frontvonalba került, és az ellenség egyik sötét átka eltalálta, aminek a hatását még mindig nem heverte ki egészen. Hermione rendszeresen meglátogatta, de Luna többnyire meg sem ismerte.

Harry és Ginny ugyan egy alkalommal megkérdezték, hová tűnik el mindig, de egy átlátszó kifogás után, miszerint nyugalom kell a tanuláshoz, láthatóan egyikük sem pazarolt rá több gondolatot. Végül is túlságosan el voltak foglalva voltak azzal, hogy egymást nyalják-falják! Állj! Ez nem volt fair! Harry és Ginny szerelmesek – emiatt csak természetes, hogy kevésbé érdeklődnek más emberek iránt. Ezenkívül tiszta szívből sok boldogságot kívánna nekik…
Valóban így lenne?

„Viccelsz? Majd´ megesz az irigység!“, mondta egy gonosz kis hangocska a fejében, egy hang, ami az utóbbi hónapok során egyre hangosabb lett, és elég gyakran egyetlen beszélgetőtársa volt.
Energikusan közölte a hanggal, hogy szíveskedjék tartani a száját.

És Ron…? Ő törődne vele, ha itt lenne? Nem volt válasza a kérdésre, és nem is volt többé fontos, hiszen Ron meghalt.
A fájdalom, ami erre a gondolatra elfogta, minden alkalommal újra és újra legyőzte. Harryvel és Ginnyvel ellentétben megközelítően sem volt képes lezárni az űrt, amit a halála hagyott hátra. Pedig Harry Ron legjobb barátja volt, Ginny pedig a testvére, míg ő csak az idegesítő barátnő, akivel a házi feladatait csináltatta. Nem – ezzel igazságtalan vele, ezt pontosan tudta.

A keserűsége és az ehhez kapcsolódó igazságtalanságok – akkor is, ha azokat nem mondta ki, hanem csak a fejében formálódtak – megijesztették.

Ki aggódhatna még érte?
Hagrid – korábbi éveinek legmegbízhatóbb barátja – nyomtalanul eltűnt, mióta újabb expedícióra indult az óriásokhoz.

McGalagony professzor?
Régebben talán így lett volna, de Dumbledore halála óta az egykori házvezetőnek olyan sok tennivalója akadt, hogy csak szórványosan jutott ideje egyenként törődni védencei sorsával.

Tonks?
Újabban ő tanította a Sötét Varázslatok Kivédését. Habár Hermione összebarátkozott vele, mégis, ha együtt voltak, többnyire Remus Lupinról beszéltek, aki a Voldemort elleni harcban elesett, és akinek a halálát Tonks még mindig nem dolgozta fel. Vagy a tanárnő horror-kollégáját, Perselus Pitont szidalmazta, aki megnehezítette az életét, ahol csak tehette.

McGalagony nem tudta lelkiismeretével összeegyeztetni, hogy Piton professzornak engedje át az SVK-t, habár a férfit már hivatalosan is teljesen rehabilitálták. Mégiscsak ő volt Dumbledore gyilkosa – bármilyen magasztosak voltak is az indokai –, és pont neki megengedni, hogy ezt a tárgyat tanítsa, biztosan jelentős szorongást váltott volna ki a diákok körében, saját magáról nem is szólva.

Kezdetben az igazgatónő zseniális ötletnek tartotta, hogy az állást Tonks töltse be, hiszen azon túlmenően, hogy annak Lupin halála után minden figyelemelterelésre szüksége lehetett, azt remélte, hogy Piton egy nővel szemben – aki ráadásul komoly érdemeket szerzett a gonosz elleni harcban – talán valamivel barátságosabbnak, esetleg még segítőkésznek is mutatkozik majd. Ez a reménye egyébként már rég füstbe ment.