Tabu.

22 / 1

Hermione a Pitonnál lezajlott beszélgetés után – annak ellenére, hogy végül elküldték – szinte euforikus hangulatban volt, és ezen még az a tény sem változtatott, hogy a következő napon még csak nem is látta. A férfi ígéretet tett, hogy átgondolja a dolgot, és egy kicsit közel engedte magához – egyelőre ennyi is elég volt, hogy legyen mibe kapaszkodnia és remélnie.

Miután a vasárnap délelőttöt tanulással töltötte, a délutánt arra használta, hogy Harryvel és Ginnyvel látogatást tegyenek Lunánál a Szent Mungóban.

Luna jobb napjainak egyike volt éppen – bár nem ismerte meg látogatóit, de nem is reagált túl hisztérikusan a jelenlétükre, ami a múltban már többször előfordult.

Mégis komor hangulatban hagyták el a kórházat, mert mindegyikük azon gondolkodott, hogy ők talán a sors kegyeltjei, hisz éppúgy lehettek volna ők is azok, akik a Szent Mungóban várják, hogy visszatérjen az emlékezetük és az elméjük ismét normálisan működjön – olyan remény, amely Luna számára talán soha nem teljesül be.

Végül szokásuk szerint felkeresték az utcai kávézót az Abszol úton, hogy egy fagylaltkehellyel vagy más finomsággal eltereljék a gondolataikat. Harry bosszantó módon hangosan közölt gondolatai azonban már rövid idő múlva olyan irányba terelték a társalgást, ami Hermionénak egyáltalán nem volt ínyére.

– És? Tájékoztatott már az imádottad arról, milyen remek fellépése volt a tisztáson? – zsémbelt mindjárt két kanál fagylalt elfogyasztását követően.

Hermione már épp készült egy megfelelően csípős válaszra, amikor eszébe jutott, hogy óvakodnia kéne attól, hogy elárulja: tegnap még beszélt Perselusszal. Különben Harry és Ginny vélhetően csodálkoznának, mi módon tudta észrevétlenül elhagyni a Griffendél-tornyot. Kétségtelen, hogy Harrynek inkább nem kellene tudnia a kandallóról.

– Ma még nem találkoztam Perselusszal – tért ki végül.

– Én sem – mordult fel Harry. – És nem is mondhatnám, hogy hiányzik a látványa.

– Hja, ezt viszont én nem állíthatom – nyelvelt Hermione.

– Te is perverz vagy! – morogta Harry, és újabb adag fagylaltot lapátolt a szájába.

– Úgy? Az volnék? – kérdezte Hermione olyan arckifejezéssel, ami világosan mutatta, hogy kész egy összecsapásra.

– Hahó, ti ketten! – szólt közbe Ginny határozottan. – Most már aztán elég! Edd a fagylaltod és maradj békében, Harry! Mikor látod újra? – folytatta Hermionéhoz fordulva.

– Nem tudom – felelt lehajtott fejjel, hogy azok ketten ne láthassák az arcán a csalódottságot. Nem volt tisztában azzal, mit vár el Perselus tőle: tartsa magát ahhoz a szerencsétlen két hetes szabályhoz, vagy megpróbálhatna egyszerűen lemenni hozzá – talán minden este –, mint korábban.

– És mi van az esti randevútokkal? – kérdezte rögtön Harry.

– Készülnöm kell a vizsgáimra – felelt Hermione kitérően.

Harry, aki Hermionét iskolás éveik során alig látta másként, mint tanulás közben – már ha nem azzal volt elfoglalva, hogy vele és Ronnal valami hajmeresztő kalandban álljon helyt – látszólag minden további nélkül elfogadta ezt a kifogást. Ginny azonban a homlokát ráncolta, és szkeptikusan nézett barátnőjére, de nyilvánvaló kétségének nem adott hangot.


____


Hermione a vacsoránál is hiába kereste Perselust, aki egész nap úton volt, hogy a Tiltott Rengeteg legeldugottabb szegleteiben különböző növényeket gyűjtsön, és közben kicsit rendezgesse a gondolatait. Mire visszaérkezett a kastélyba, a lány már rég visszatért a Griffendél-toronyba.

Másnap reggel viszont, mikor Hermione belépett a nagyterembe, már ott ült megszokott helyén a tanári asztalnál. Miután azonban egy rövid, intenzív pillantást vetett a férfi felé – szabályszerűen itta magába a tanár látványát – inkább eltekintett attól, hogy tovább figyelje, nehogy feleslegesen felbosszantsa.

Harry korántsem volt ilyen visszafogott, és leplezetlen megvetéssel bámulta a bájitalmestert, amikor az röviden feléjük pillantott. Ezt azonban Piton csak egy unott szemöldök-felhúzásra méltatta, mielőtt minden sietség nélkül újra a reggelijéhez fordult volna.

Valamivel kevésbé higgadtan fogadta, amikor McGalagony csatlakozott hozzá, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül rátért arra a témára, amiről egy előző napi sétája során tájékoztatták.

– Hallottam Tonkstól, hogy újabban tegeződtök Hermionéval – szólt halkan.

– Valóban? – kérdezett vissza.

– Nem azt mondtam éppen? – emelte égnek a szemét. – Mi lenne, ha inkább válaszolnál?

– Ha választ akarsz, akkor tégy fel egy értelmes kérdést – mondta, és tüntetően továbbra is több figyelmet szentelt a kávéscsészéjének, mint elöljárójának.

– Hát jó! Tegeződtök? – kérdezte kissé ingerülten.

– Igen!

– Ez már a teljes válaszod akart volna lenni? – horkant fel.

– Mit akarnál még hallani? Egy egyszerű „igen" nem elég?

– Nem! Ennél azért jobban meg kéne erőltetned magad.

– Rendben – szólt Piton elgondolkodva. – Megfelelne egy „Igen, és?"

– Perselus! – mondta McGalagony figyelmeztetően.

– Minerva! – kezdte a legkioktatóbb hangnemében. – Ha valami konkrét dologra akarsz kilyukadni, akkor mondd, és ne várd el, hogy olvassak a gondolataidban!

– Ahogy gondolod! Akkor várlak ma az irodámban teára, és majd ez alkalommal részletesen beavatlak a gondolataimba.

– Alig várom – szólt Piton rezzenéstelen arccal.

– Szinte sejtettem – felelte.

– Feltűnt már, hogy mindig a tiéd kell legyen az utolsó szó?

– Nem! Neked úgy tűnik?

– Úgy valahogy.

– Ha te mondod.

– Hm...

– Hm...? – viszonozta McGalagony.

Piton némán csóválta a fejét, míg McGalagony arcán apró győzedelmes mosoly tűnt fel.

Mindezek tetejébe Piton belső hangja közölte vele – igencsak gúnyosan –, hogy ezt aztán nagyon-nagyon „ügyesen" oldotta meg.

Miután befejezte a reggelijét és belső hangjával közölte, hogy menjen a pokolba, Piton felállt, odabiccentett az igazgatónőnek, majd elhagyta a termet anélkül, hogy egy fikarcnyi figyelmet szentelt volna a Griffendél-asztalnak.

Kint, a nagy szárnyas ajtó előtt Tonksba botlott, aki barátságosan üdvözölte, majd összerándult, amint Piton éles hangon odasúgta: „Árulkodó!".

Tonks meredten nézett utána, míg eltűnt a pincelépcsőn, és sokadszorra kérdezte magától, tényleg helyes döntés volt-e ezt a férfit elfogadnia jövendőbeli közvetlen munkatársának és főnökének.


_____


Piton már bent volt, amikor Hermione, Harry és Ginny más diákokkal együtt belépett a bájitaltan-terembe. Miután azok leültek egymás mellé szokásos helyükre, nem törődött velük tovább. Bizonyára emiatt nem vette észre, hogy Hermione feltűnésmentesen nézi, míg Harry dacos és kihívó tekintettel kitartóan bámulja. Ginny azonban nagyon is észrevette párja viselkedését, és könyökével oldalba vágta, éppen abban a pillanatban, amikor Piton elkezdte az órát.

– Ne csináld ezt! – szólt halkan. – Nincs szükségem még több figyelemre Pitontól, mint amit tegnap este kaptunk, úgyhogy kérlek, ne kelts feltűnést.

– Nem érdekel! – szólt Harry sokkal kevésbé halkan. – Egyáltalán nem látom be, miért kéne!

– Harry! – szólt Ginny kérlelve, és Hermione éles pillantása, amivel Harry szavaira feléjük fordult, aláhúzta Ginny kérését. – Kérlek, ne rángass bele minket még jobban – tette hozzá égnek emelt tekintettel. Már ő sem beszélt annyira halkan, és néhány másodperccel később be kellett látnia, hogy ez bizony hiba volt.

– Valami problémája van, Miss Weasley? – kérdezte Piton, félbeszakítva éppen megkezdett előadását a felületesen elkészített házi feladatok iránt érzett ellenszenvéről. – Pontosabban szólva van olyan problémája, ami megakadályozza abban, hogy a kellő figyelemmel kövesse a mondandómat? – tette hozzá. – A más jellegű problémái magától értetődően kevésbé érdekelnek.

– Nincs, Piton professzor! Elnézést kérek, hogy megzavartam.

– Akkor jó – felelt, és ismét a többiek felé fordult, hogy folytassa az előadását.

– Ez a szöveg nekem olyan ismerősnek tűnik, mintha valami ilyesmit hallottam volna tegnap este lent a tónál – szólt Harry morcosan Ginnyhez, mire Piton pillantása rögtön visszatért rájuk, és Ginny arca kezdett elvörösödni.

– Mr. Potter! – szólt rá Piton negédesen. – Talán ön volna az, akinek az általam említett problémája van?

– Igen, én vagyok! – felelt Harry kihívóan.

Hermione rémülten nézte, míg Ginny egy másodpercre a tehetetlenségtől szinte ájultan lehunyta a szemét.

– Nos...? – kezdte Piton, és ráérősen átballagott a termen, míg a három diák padja elé nem ért. – És mi az pontosan, ami beszédre készteti, miközben csak figyelnie kellene rám, Mr. Potter? – kérdezte lágy, behízelgő hangon, miközben pillantásából annyira egyértelmű figyelmeztetést lehetett kiolvasni, hogy Ginnynek halk, rémült nyikkanás hagyta el a torkát, amikor ismét kinyitotta a szemét.

– Olyasvalakinek a hiányzó modoráról gondolkodtam, akivel tegnap véletlenül találkoztam – válaszolt Harry, szemrebbenés nélkül viszonozva Piton tekintetét –, és ez szerencsétlen módon kissé elvonja a figyelmem arról az izgalmas témáról, amit éppen fejteget... uram.

– Megegyezhetünk abban, hogy ezeket a bizonyára különösen érdekes gondolatokat félreteszi a bájitalóra végéig, Mr. Potter, vagy inkább szándékában állna az óra hátralevő részét az ajtón kívül eltölteni? – kérdezte, miközben felsőtestét kissé előrehajtva provokatívan megfélemlítő pózba helyezkedett, kezével Harry padjának élére támaszkodva.

– Akkor inkább félreteszem őket – mondta Harry anélkül, hogy akár egy centimétert hátrált volna. – Egy kérdés még, uram! Mit javasol, vonjam-e kérdőre ezt a valakit durván udvariatlan magatartása miatt?

– Az attól függ, hogy van-e mersze hozzá, Potter – húzta fel a szemöldökét. – Ó, milyen ostoba dolog, elfelejtettem... – tette hozzá, és tüntetően homlokához kapott – ...hiszen maga hős! Hogy erről folyton megfeledkezem! Magának természetesen bátorságtúltengése van.

– Ebben egészen biztos lehet – horkant fel Harry.

– Nos, miután ezt tisztáztuk, Potter – mondta ismét felegyenesedve –, mostantól vagy tartja a száját, kivéve persze, ha kérdezek magától valamit, vagy elhagyja a termet.

Harry ezt követően engedelmesen elnémult, és ártalmatlansága jeleként vállat vonva felemelte mindkét kezét.

Piton vetett még rá egy éles pillantást, aztán ismét a többiekhez fordult – akik a szóváltást feszült figyelemmel követték –, és tovább gúnyolta egyes diákoknak a legutóbb beadott házi dolgozatnál tanúsított gondatlanságát. Eközben kifejtette abbéli feltételezését, miszerint ezek a diákok bizonyára azt hiszik, hogy már a zsebükben van a záróvizsga-papír, ez azonban csupán illúzió.

Amikor az óra véget ért, és a diákok sietősen összepakolták a táskájukat, hogy elhagyhassák a pincét, Hermione habozott, és azon gondolkodott, merjen-e még egy kicsit maradni, hogy legalább pár szót váltson kettesben Pitonnal. Talán ebből kiérezhetné, szívesen látná-e este, avagy sem.

Piton azonban figyelmét Hermione padszomszédjainak szentelte.

– Miss Weasley, Mr. Potter, maguk még maradnak egy pillanatra – vágott éles hangja a kiürülőben lévő terem csendjébe –, és jöjjenek ide hozzám!

Ginny összerezzent, és Harry arcát ismét elöntötte a düh. Hermione nyelt egyet, és megállt a padja mögött, mialatt barátai Piton asztalához mentek.

– Maga elmehet, Miss Granger! – mondta Piton, megrovó pillantást vetve rá.

Hermione kelletlenül vetette vállára a táskáját, és hagyta el a termet. Az ajtó előtt várt, és néhány perc múlva már Harry és Ginny is kijöttek – előbbi dühös képpel, utóbbi nagyon sápadtan.

– És? – kérdezte kíváncsian.

– TE nem randevúzol ma este Pitonnal – célozgatott Harry –, mert ezúttal NEKÜNK van találkánk vele.

– Mi? – döbbent le Hermione.

– Nyolcra mindkettőnket az irodájába rendelt – szólt Ginny zavartan.

– Ó... Harry, ugye visszafogod magad, és nem csinálsz semmi ostobaságot? – kérdezte Hermione, miközben nyomatékosan nézett barátjára.

– Biztosan nem teszek lakatot a számra – mordult fel.

– Tudja Piton tulajdonképpen, miket meséltél el nekünk, az érzelmeidről és egyebekről? – kérdezte Ginny.

– Igen. De ugye nem akarjátok ezt szóba hozni? – tette hozzá rémülten. – Harry?

– Az attól függ – felelt bizonytalanul.

– Ezt hogy érted? – kérdezte felindultan. – Mitől függ?

– Attól, hogy Mr. Hányadék hogy viselkedik – sziszegte.

– Ha ezt megteszed, soha többé nem állok veled szóba! – sziszegett vissza Hermione.

– Püff neki... – szólt Harry megvetően.

Közben már haladtak néhány lépést felfelé a pincelépcsőn, de Hermione egyszerre csak megállt, sarkon fordult, és ismét leszaladt.

– Elfelejtettem valamit! Menjetek előre, rögtön megyek utánatok! – kiáltotta, és mielőtt barátai bármit is szólhattak volna, már el is tűnt a folyosón.

Piton éppen el akarta volna hagyni a bájitaltan-termet, amikor a lány megérkezett, és kis híján nekirohant, amint be akart lépni. Meglepetésszerű visszatérését a tanár igencsak dühös pillantással nyugtázta.

– Mi keresnivalód van itt? – kérdezte ingerülten, miután gyorsan megbizonyosodott róla, hogy egyébként egy lélek sincs a folyosón.

– Hallottam, hogy ma estére magadhoz rendelted Harryt és Ginnyt.

– Igen. Na és?

– Tulajdonképpen miért?

– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de miért is ne? Miután a kis barátod, Potter láthatóan azt hiszi, hogy az ellenem való lázadását az órán kell demonstrálnia, így láttam helyénvalónak. Valószínűleg egyértelműbb jelzésre van szüksége, mi fog történni vele, ha továbbra is így folytatja, és ezt este meg is fogja kapni.

– Jelen lehetnék esetleg?

– Hogyan, kérlek? – kérdezte ingerülten.

– Kérlek, engedd meg, hogy jelen legyek a beszélgetésnél – ismételte meg.

– Te nem vagy magadnál?!

– Biztosan azok a dolgok is szóba fognak kerülni, amiket Harrynek és Ginnynek meséltem rólad és rólam, és csak úgy volna igazságos, ha én is jelen lennék.

– Ha ilyesmi tényleg szóba kerülne, világosan közölni fogom az álláspontomat, hogy a további pletykálkodást csírájában elfojtsam – felelt hűvösen. – A jelenléted nemcsak oda nem illő lenne, hanem valószínűleg katasztrofális hatású is, mert képtelen vagy féken tartani a nyelvedet.

– De én... – kezdte Hermione.

– Nem! – vágott közbe nyersen.

Hermione ismét válaszolni próbált, de ezúttal egyáltalán nem jutott szóhoz.

– Felejtsd el! – mordult rá Piton.

Hermione becsukta a száját, és dühös, sértett arccal bámulta a padlót, hogy kitérjen Piton rosszalló tekintete elől.

– Milyen bájos! – kommentálta gúnyosan az arckifejezést.

Hermione felkapta a fejét.

– Rajtam szórakozol? – horkant fel. – Remélem, ez legalább pozitívan hat a kedélyedre, hogy mások is profitáljanak belőle.

– Ó igen, úgy lesz – felelt vidáman. – És most azzal törődj, hogy odaérj a következő órádra, már így is késésben vagy.

Hermione vetett még feléje egy utolsó, vádló pillantást, majd megfordult és elmasírozott.

– Igazán csinoska! – követte Piton halk, kedélyes hangja a folyosón.


_____


Néhány órával később már nem volt ilyen jó kedve, amikor szemben ült McGalagonnyal annak íróasztalánál.

– Assam vagy Darjeeling? – kérdezte az igazgatónő udvariasan, miután elővarázsolt két teáscsészét.

– Kávé! – válaszolta nyomatékosan, amiért főnökétől egy lesajnáló „hogy-lehet-valaki-ilyen" pillantást kapott cserébe.

– Tej? Cukor? – kérdezte élesen, mialatt az egyik teáscsészét kávéssá változtatta, és varázspálcája újabb intésével megtöltötte.

– Feketén! – felelt, és sikerült elérnie, hogy válasza – noha csak egyetlen szóból állt – úgy hangzott, mintha a kérdés extra perverz lett volna.

Miután McGalagony elnézően megcsóválta a fejét, megtöltötte a saját csészéjét is, majd élvezettel, behunyt szemmel ivott egy kortyot, és támadásba lendült.

– Nos, Perselus, tehát a kérdésre, hogy tegeződtök-e Hermionéval, elegendőnek tartasz egy „Igen, és?" választ, és úgy véled, ezzel meg is úsztad a dolgot? – kérdezte kissé félrehajtott fejjel, szemüvege mögül figyelve a tanárt.

– Úgy vélem, bolond volnék, ha így gondolnám, hiszen emiatt kell az irodádban ülnöm és a pocsék kávédat innom – felelt.

– Igazából sosem tartottalak bolondnak.

– Köszönöm, Minerva! Megnyugtattál.

– Akkor viszont te se próbálj bolondnak nézni, és magyarázd el, mi folyik közted és Hermione között – szólt komolyan.

Ez volt Piton számára a startlövés, hogy megindítsa az ellentámadást.

– Mit akarsz tulajdonképpen, Minerva? – kérdezte vádlón. – Végül is te voltál az, aki az utóbbi hetekben arra kértél, sőt, egyenesen követelted tőlem, hogy tanári minőségemen kívül is találkozzam Hermionéval. Azt állítottad, ez jót tenne neki, és amennyire emlékszem, még azt a gondolatodat is felvetetted, hogy nekem is jót tenne. És most, hogy ez valóban így történt – ami az emberismeretedet dicséri –, és hogy a tanár-diák viszonyon túl egy viszonylag laza, szinte baráti kapcsolat alakult ki köztem és a lány között, ami abban is kifejeződik, hogy a magázásról tegezésre tértünk át – magától értetődően csakis személyes keretek között –, akkor máris efféle bizalmatlan kérdésekkel jössz. Tényleg azt akarod a szememre vetni, hogy egy majdnem tizenkilenc évesnek, aki három hét múlva már nem is lesz a diákunk, felajánlottam a tegezés lehetőségét?

Minerva egy darabig csak nézett rá, miután a monológját befejezve a csészéje után nyúlt, hogy az igazgatónő állítólag pocsék kávéjából igyon egy kortyot.

Piton szinte biztos volt benne: azzal, hogy így előreszaladt az érvelésben, sikerült lehengerelnie partnerét, de kíméletlenül ki lett ábrándítva.

– Ne akarj hencegni, Perselus – felelt McGalagony szárazon. – Mindketten tudjuk, hogy soha az életben nem jutna eszedbe egy diáknak – akkor sem, ha már csak három másodpercig az – ilyen intim megszólítást megengedni, hacsak valami különleges körülmény nem indokolja. Tonksszal talán meg tudsz etetni egy ilyen badarságot, velem azonban nem.

Piton mély levegőt vett. Egyértelműen nyomon van már. Most minden azon múlik, hogy csak annyit áruljon el, amennyi feltétlenül szükséges, de eleget ahhoz, hogy higgyen neki.

– Rendben, bevallom, igazad van – felelt nyugodtan. – Normális körülmények között soha nem engedtem volna meg ilyesmit.

McGalagony helyeslő bólintással vette tudomásul a férfi hangnemváltását.

– És mitől lettek különlegesek a körülmények?

– Valószínűleg azon múlt, hogy Hermione különleges – felelt Piton, és közben úgy érezte, mintha megtette volna az első lépést saját kivégzése felé.

– És mi teszi a szemedben olyan különlegessé? – kérdezte a meglepetés legkisebb jele nélkül. – Az intelligenciája?

– Az is. De alapvetően az a kombináció intelligenciából, bátorságból, emberségből, az őszinteségéből, makacsságából és az elpusztíthatatlan optimizmusából, mely olyannyira szembeötlő, hogy az ember tévesen naivitásnak tarthatná. És úgy tűnik, a reménytelen esetek a gyöngéje, különben aligha lett volna aznap annyi kitartása, hogy éppen velem beszélgethessen. Sikerült neki az, amit kezdetben lehetetlennek tartottam: az érzelmi távolságot, amit normális esetben minden más emberrel szemben fenntartok, részben lebontotta, és egy lépéssel közelebb került hozzám. Jól érzem magam a társaságában, és bármilyen szörnyűségesnek tűnik is, láthatóan ő is az enyémben.

– Mit érzel Hermione iránt? – kérdezte.

– Kedvelem – felelete, és kényszerítette magát, hogy az idős hölgy szemébe nézzen, nehogy az úgy gondolja, kínos pontot érintett, és emiatt kerüli a tekintetét.

– Mennyire kedveled? – faggatta tovább.

– Nagyon.

– Netán már nálam is jobban? Lassacskán kezdhetek féltékenykedni? – vonta fel vidáman McGalagony a szemöldökét.

– Roppant vicces, Minerva! – felelt komoran.

– Akkor rendben is volnánk, részemről semmi akadálya, hogy ennyire kedveld, mindaddig, amíg ez nem hat ki a tanár-diák viszonyotokra. De miután te úgysem részesítenél előnyben senkit, aki nem mardekáros, és Hermionénak a kiváló teljesítménye miatt úgysem volna erre semmi szüksége, ezt a szempontot nyugodtan elhanyagolhatjuk. Akkor hát térjünk rá arra a pontra, ami az egész ügyet más, kevésbé ártatlan fényben tüntethetné fel. Mit lát benned Hermione, Perselus?

Piton kis híján rávágta, hogy erről szíveskedjék talán Hermionét kérdezni, de még éppen vissza tudta fogni magát. Jobb rá sem gondolni, mi sülne ki abból, ha Minerva ezt a kérdést a kis igazságmániásnak tenné fel. Esetleg ezt válaszolná: „Szeretem őt, ezenkívül azt gondolom, ő a legmegfelelőbb arra, hogy a mazochista hajlamaimat kielégítse". Piton összerázkódott belül erre a gondolatra.

– Perselus? – szólt McGalagony, észrevéve a habozását.

– Azt mondanám, hogy az irányomban bizonyosan táplált szimpátiája ellenére meglehetősen realisztikusan lát.

– Úgy érted, egy megkeseredett, embergyűlölő cinikust lát, akinek kifejezett hajlama van a gonoszságra? – kérdezte mosolyogva.

– Egy kicsit szélsőségesen fogalmaztál, de nagyjából igen.

– És egy egyenes, becsületes, lojális embert is lát, aki hajlandó a saját érdekét a társadalomé mögé helyezni, ha szükséges?

Piton meglepett, szinte kényelmetlenül meghatott pillantást vetett rá.

– Lehet – morogta vállat vonva.

– Melletted szól, hogy nehezedre esik egy általam komolyan gondolt dicséretet elfogadni – folytatta lágyan. – De vissza a témához – folytatta sokkal energikusabban. – Lehetségesnek tartod, hogy Hermione olyan érzelmeket táplál irántad, amelyek messze túlmutatnak a szimpátián?

Piton egy rövid pillanatra behunyta a szemét, és a következő lélegzetvételre koncentrált. A nyaka körüli képzeletbeli hurok megszorult, szinte semmi nem állt már a kivégzésének útjában.

– Elképzelhető – szólt végül.

– És hogy érzed magad emiatt? – kérdezte McGalagony, aki a választól félannyira sem volt meglepve, mint lennie kellet volna.

– Nem jól – felelte, és közben azon csodálkozott, mit is beszél.

– Abban az értelemben nem jól, hogy nem szeretnéd, ha így érezne? – kérdezte, és hangja időközben csaknem hipnotikus színt öltött.

– Inkább, mint akitől „túl sokat várnak" – felelt tömören.

– Ezt elég élénken magam elé tudom képzelni – felelt csendes mosollyal, mire Piton szemrehányó pillantást vetett rá.

– Induljunk ki most abból, hogy Hermione mélyebb érzelmeket táplál irányodban – folytatta. – Megbízhatom abban, hogy te különösen... óvatosan kezelnél egy ilyen szituációt, és a lehető legnagyobb empátiával?

– Magától értetődik!

– Akkor köszönöm ezt a tanulságos beszélgetést, Perselus – dőlt hátra székében McGalagony. – És ha történik valami, amiről tudnom kellene, akkor légy oly kedves és tájékoztass, mielőtt valaki más tenné meg.

Piton bólintott és ő is hátradőlt, mialatt az igazgatónőt figyelte, aki félreismerhetetlen gyönyörűséggel már ismét a teájára összpontosított. Tényleg túlesett az egészen, vagy akkor érkezik majd az újabb csapás, ha elköveti azt a hibát, hogy ellazul, és elkalandozik a figyelme?

– Még valamit, Perselus – hallotta McGalagony hangját, alighogy az előbbi gondolat végigfutott az agyán. Aha! Tehát tényleg!

– Mi volt az oka annak, hogy nemrég száz pontot levontál a Griffendél-háztól?

– Higgy nekem, Minerva, azt nem is akarod tudni – felelt megkönnyebbülten, hogy az igazgatónő mégsem tért vissza Hermionéra.

– Harry Potter? – kérdezett vissza elővigyázatosan.

– Igen! – húzta fel sokatmondóan a szemöldökét.

– Ugye nem fogod lehetetlenné tenni, hogy befejezze a tanulmányait? – kérdezte gyanakvóan.

– Nem! Boldog leszek, ha végre megszabadulok tőle, olyan feltűnésmentesen, ahogy csak lehet.

– Bízhatom ebben?

– Igen.

McGalagony végül még tájékoztatta Pitont, hogy befutott néhány pályázat a bájitalmester-gyakornoki helyre, hogy válogatást kéne közösen tartaniuk, és végül, hogy a szűkebb körbe bejutottakat meg kéne szerinte hívni az utolsó héten egy bemutatkozó beszélgetésre.

Ezt követően Piton elhagyta az igazgatónő irodáját, s közben azon a különös módon felszabadult érzésen csodálkozott, amit a beszélgetés hagyott hátra benne.


_____


Hermione este elcsípte Harryt és Ginnyt, amikor épp indulni készültek, hogy a megadott időpontra a pincébe érjenek. Ginny kicsit idegesnek tűnt, míg Harry nyugtalanítóan öntudatosnak látszott.

– Kérlek, Harry – szólt Hermione, és mélyen régi barátja szemébe nézett –, gondolj arra, hogy három hét múlva egy sikeres záró bizonyítvánnyal akarsz innen kisétálni. Kérlek, ne akaszkodj össze vele!

– Ezzel arra utalsz, hogy Piton kirúgathatna? – kérdezte homlokráncolva. – Azt aligha fogja megkockáztatni azok után, amit tudok róla.

– HARRY! – kiáltott fel Hermione rémülten. – Megígérted, hogy nem beszélsz róla! Megbíztam benned!

– Természetesen megtartom az ígéretem, a bizalmad teljesen jogos – nyugtatta meg a lányt. – Piton viszont cseppet sem bízik bennem, és semmi nem szól az ellen, hogy ezt a körülményt kicsit kihasználjam.

– Zsarolni akarod? – kérdezte Hermione elrémülve.

– Nem, nem mennék annyira messzire – nyújtotta el a szót. – De előfordulhat, hogy elejtek egy-két célzást, ha kellemetlenkedni akarna. Na de mit is beszélek? – tette hozzá fejcsóválva. – Ez az ürge mindig kellemetlen.

– Meg ne próbáld sarokba szorítani, veszélyes! – szólt halkan.

– Nem fogja – vetett Ginny jelentőségteljes pillantást Harryre.

– Nem, nem fogom – sóhajtott Harry, aki nem volt teljesen meggyőződve azoknak az előírásoknak a szükségességéről, amiket Ginny a beszélgetés előtt láthatóan alaposan a lelkére kötött. – De néha komolyan megkérdezem magamtól, hogy amit elmeséltél nekünk, Hermione, az vajon nem csak a jéghegy csúcsa volt-e? – Mélyreható pillantással vizsgálta Hermionét.

Ő csak megvonta a vállát.

– A klubhelyiségben várlak benneteket – mondta, majd megfordult, hogy felmenjen a lépcsőn, míg a másik kettő elindult lefelé.