Tabu.

29 / 3

– Na, mi a véleményed, Perselus? – kérdezte McGalagony kihívóan, és könyökével az asztalra támaszkodva érdeklődve hajolt előre. – Még mindig Miss Tormentát akarod gyakornoknak?

– Igen, feltétlenül – felelt hűvösen.

– Ez komoly? – ráncolta kelletlenül a homlokát.

– Egyértelműen több tehetsége van a bájitalfőzéshez, mint Barkernek.

– Lehet, viszont Barker egyértelműen jobban tud bánni a gyerekekkel – vetette ellen.

– Ez nemcsak a gyerekekről szól – figyelmeztette Piton. – A fejedbe vetted, hogy ki kell képeznem egy gyakornokot, és minél kevesebb a tehetsége, annál nehezebb ezt elérni.

– Biztos vagyok benne, hogy Barker mindent megtesz, ami csak telik tőle, és keményen igyekszik majd, hogy elégedett légy.

– Meglehetősen sok időbe telne, hogy akár csak Tormenta jelenlegi szintjét elérje. Ezen kívül megítélésem szerint Tormentának jobb a felfogóképessége, és a bonyolultabb összefüggéseket is hamarabb megérti, mint Barker.

– Nem az időtényező a döntő. Nem számít, Barker mennyi idő alatt teszi le a mestervizsgát. Igazából még előnyösebb is lenne, ha tovább tartana, mert egyfelől volna egy jó tanárunk az alsósok számára, másrészt viszont nem kell olyan magas fizetést adnunk. Elvégre te is kímélni akarod az erőforrásainkat, Perselus – tette hozzá somolyogva.

Piton megrovóan nézett rá, és bosszúsan morgott erre a tréfára.

– Miss Tormenta gyorsan lezavarná a képzést – folytatta McGalagony –, utána pedig rögtön itt is hagyna minket, hiszen egyértelművé tette, hogy nem a gyerekek tanítását tekinti hivatásának. Akkor megint azzal a problémával találnánk szembe magunkat, hogy kereshetünk új jelöltet.

Figyelmesen nézte Piton meglehetősen komor arckifejezését, majd folytatta.

– Véleményed szerint mi szólna még Barker ellen? – kérdezte.

– Fegyelmezési problémái vannak a diákokkal.

– Elismerem, hogy a tanítási stílusa túlzottan laza volt, de biztosan elfogadná az erre vonatkozó tanácsokat tőled vagy akár tőlem, és megpróbálná alkalmazni őket. Mi van még?

– Az idegeimre menne – morogta. – Nem volna elég, hogy néha figyeljem az óráin, és megbeszéljem vele az anyagot, rengeteg órát el kellene vele töltenem a laborban is, hogy megtanítsam dolgokra.

– Ó, te szegény! – sajnálkozott McGalagony szarkazmussal a hangjában. – Tisztában vagyok vele, hogy nem az a típus, akit első látásra szimpatikusnak találsz, de könyörgöm, KI volna ilyen? Ezen kívül Miss Tormenta is az idegeidre menne az ellentmondó és vitázó hajlamával.

– Lehet, de ő legalább jól nézne ki közben – mormolta.

– Ezt meg sem hallottam – vágta rá élesen.

– Csak ne légy olyan álszent! – emelte Piton égnek a szemét. – A kecskeszakállas gyerekbarátot képzeletben már rég összeboronáltad Tonksszal, valld csak be!

– Ez alávaló gyanúsítás!– vonta fel bosszúsan a szemöldökét. – Ámbár most, hogy említed, ők ketten szemmel láthatóan remekül szórakoztak az ebédnél – tette hozzá somolyogva. – Az csak előnyt jelentene, ha jól megértenék egymást, tekintettel arra, hogy rövidesen mindketten a te szigorú felügyeleted alatt fognak nyögni...

Piton lenézően horkantott.

– Igen, tényleg, valódi álompár – felelt harapósan. – És az természetesen csakiiiis előnyös lehet, ha szövetkeznek ellenem. És ha ez sem segít, még mindig szaladhatnak hozzád, hogy mentsd meg őket tőlem.

– Ugyan már, ne légy ilyen színpadias, Perselus –, mosolygott McGalagony jóindulatúan, amitől a bájitalmester csak még bosszúsabb lett – ennyire már csak nem lesz rossz.

– Tehát már döntöttél Barker mellett, igaz? – kérdezte szemrehányóan.

– Igen, pontosan.

– Na persze, szinte biztos voltam benne, hogy a szakmai véleményem alárendelt szerepet fog játszani ebben a döntésben – mondta igencsak mérgesen. – Ha pedig a te hosszú évek során felhalmozott emberismereted és a szakmán kívüli, mindazonáltal igen fontos szempontjaid fényében nézzük, melyek számodra döntő jelentőségűek, akkor egyenesen elhanyagolható.

– Most már állj le! – mondta szigorúan. – Pontosan tisztában vagyok vele, hogy Miss Tormenta tehetségének megítélésében igazad van, de most nem csak erről van szó, vagy arról, hogy melyikük menne kevésbé az idegeidre. Én a döntésemben az iskola és a diákok érdekét tartom szem előtt, és ebből a szempontból Barker a jobb választás. Ezenkívül ő a tantestületbe is sokkal jobban illik. Noha be kell vallanom, hogy nehezemre esik egy ilyen jó jelentkezőt elutasítani, mint Miss Tormenta, ragaszkodom a véleményemhez.

Várakozón nézett, és világos volt, hogy az állásfoglalására várt, de Piton sötét arccal, mozdulatlanul ült, és hallgatott.

– Ugye érted az indítékaimat, Perselus? – kérdezett rá.

– Mit számít ez, miután már rég meghoztad a döntést, hogy ki kapja az állást? – fújt.

– Nem hoztam meg – felelt nyugodtan. – Annyit mondtam, ÉN Barkert választottam. Ezzel a személyes döntésemet közöltem, nem az iskola nevében meghozott végleges döntést. Tényleg azt hitted, hogy eldöntenék ilyesmit a fejed felett?

– Igen! – felelt kertelés nélkül.

– Ó, Perselus – sóhajtott McGalagony. – Pillanatnyilag csak annyit kérek, hogy vedd magadban sorra az indokaimat, és gondold át még egyszer az egész kérdést.

– Arra semmi szükség.

– A pokolba, Perselus, ne légy már... – kezdte McGalagony.

– Barkert vesszük fel.

– Hogyan, kérlek? – kérdezte elképedve.

– Igazad van az érveléseddel, mindent figyelembe véve ő a jobb választás – felelt higgadtan.

– És akkor miért vitatkozunk, mint az őrültek? – csóválta hitetlenkedve a fejét.

– Azt kérdezted, hogy még mindig Miss Tormentát szeretném-e gyakornoknak, és erre a válasz igen. Tehetségesebb Barkernál, és a tudása olyan szintű, ami érdekes együttműködést ígér. Azt nem kérdezted, hogy melyikőjüket tartom alkalmasabbnak az iskola számára, és egyébként is az volt a benyomásom, hogy egyedül hozod meg a döntést, akár az én véleményem ellenében is. Akkor minek kössem az orrodra, hogy egyetértek veled?

– Veled aztán tényleg nem könnyű, Perselus – sóhajtott McGalagony.

_____


Röviddel ezután mindkét pályázó ismét McGalagony irodájában ült, és az igazgatónő közölte velük a döntést. Tormentának kifejezte sajnálkozását, hogy egy ilyen tehetséget el kell engedniük, és sok szerencsét kívánt a további karrierjéhez, amit a fekete hajú nő tudomásul vett, bár nem tudta teljesen elfojtani csalódottságát.

Barker eközben vitézül próbált uralkodni az arckifejezésén, és nem vigyorogni, mint a fakutya.

– Nos, ebben az esetben rögtön el is köszönök – emelkedett fel a helyéről Tormenta, és kurtán odabiccentett: – McGalagony professzor, Piton professzor.

– Kikísérem – állt fel Piton is.

– Nem szükséges – felelt ridegen. – Kitalálok magam is, csak arról gondoskodjon, kérem, hogy a kapu kinyíljon, amikor odaérek...

– Odakísérem – ismételte meg Piton, és kinyitotta az iroda ajtaját.

Hallgatagon haladtak keresztül a kastélyon, végül kiléptek a szabadba, és a kapu felé indultak.

– Miért? – kérdezte Tormenta hirtelen Pitonra nézve, és lelassította lépteit. – Azért, mert ellenkeztem magával?

– Nem. Arról leszoktattam volna.

– Akkor miért? – kérdezte, a megjegyzés hatására kicsit élesebben. – Mert elpazaroltam az értékes hozzávalóit?

– Nem, nem is ez volt az ok. Nem valami elkövetett hiba vagy valamiféle hiányosság volt a meghatározó, hanem egyszerűen a tény, hogy a másik jelentkező a követelmények összességét tekintve jobban megfelelt – még ha önnel jobban is szórakoztam volna.

– Na, legalább EZT belátja – horkant fel frusztráltan.

– Ha csakis arról lett volna szó, kit szeretnék inkább bájitalmesternek kiképezni, a többi szempont figyelembevétele nélkül, akkor természetesen magára esett volna a választásom.

– Bár ez nem igazán segít, azért jól esik – mondta békülékenyebben.

Közben odaérkeztek a kapuhoz.

– Sok sikert kívánok a további álláskereséséhez – mondta Piton, mikor búcsúzóul kezet rázott vele –, és a leendő mesterének jó meggyőzőképességet és erős idegeket – tette hozzá ironikusan.

– Ugyanezt kívánom önnek is, Piton professzor – felelt vigyorogva. – Attól tartok, hamarosan szüksége lesz rá.

Piton vidám pillantása követte, míg néhány méterrel távolabb el nem hoppanált.

_____


Hermione a szünetben kiment a többiekkel együtt a kastélyparkba, de egy kissé eltávolodott tőlük, hogy az ebéd óta kavargó gondolatai lecsillapodjanak. Tovább ballagott, és felsétált a belső udvar csipkézett falának tetejére vezető lépcsőn, ahonnan szép kilátás nyílt a park egy részére. Éppen sikerült volna a varázslatos látványtól lecsillapodva elszakadnia a komor gondolatoktól, és kezdte saját magát vádolni hisztérikus reakcióval, amikor két személyre figyelt fel, akik a kastélypark kapuja felé tartottak. Ez nem lehet igaz – már megint Perselus és ez a nő, láthatóan igencsak izgalmas beszélgetésbe bonyolódva. Akaratlanul ökölbe szorította mindkét kezét, és csak akkor lazította el újra, amikor meglepődve megérezte a bőrébe vájódó körmei okozta fájdalmat.

Délután rögtön a tanítás végeztével lement a pincébe, de Perselus nem volt ott.

Így aztán este a vacsora után, ahol Piton Tonksszal és McGalagonnyal együtt megjelent, sietősen elhagyta a nagytermet, és visszatért a Griffendél-toronyba. Ott azzal az ürüggyel, hogy fáj a feje, és lefekszik, visszavonult a szobájába, onnan pedig a kandallón át lement a pincelakásba.

Alig lépett a szobába, Piton is bejött az ajtón.

– Te aztán gyors voltál – üdvözölte mosolyogva, és odalépett hozzá, hogy átölelje.

Piton karjában a rossz érzés, amit Hermione órák óta a hasában érzett, a felére zsugorodott.

– Végtére is egész nap nem láttalak – mondta jólesően hozzásimulva –, legalábbis nem közelről. Tulajdonképpen már sokkal korábban itt voltam, rögtön a tanítás után, de te nem voltál itthon.

– Egész délután McGalagony irodájában voltam, hogy megbeszéljük a jövő évre vonatkozó tanítási terveket, és hogy mik lesznek a gyakornok feladatai. A végén Tonks is ott volt az SVK-tanítás felosztása miatt.

– Ó igen, a gyakornok – szólt Hermione, akinek a hasában ismét felerősödött a furcsa zsibongás. – Mindkettejüket megnéztem magamnak délben a nagyteremben.

– És? Vonzónak találtad az ápolót? – vonta fel Piton a szemöldökét.

– Hogyan? Mármint ő... fogalmam sincs – felelt bosszúsan. – Perselus! Miért nem mondtad, hogy a nő olyan, mint Natalie? – robbant ki belőle a kérdés.

– Miért, tényleg olyan? – sóhajtott Piton bosszúsan, aki Hermione vádló arckifejezését láthatóan nem fogadta különösebben jól. – Na igen, első pillantásra talán. De miért lenne ez említésre méltó?

– Amikor megkérdeztem, hogy csinos-e, azt mondtad: „úgy hiszem". De már a fotó alapján látnod kellett, kire hasonlít – akkor ezt miért nem említetted nekem?

– Mert semmi jelentősége. Azt gondolod talán, hogy a fekete hajú, kék szemű nőkre bukom? – kérdezte ironikusan, és játékosan ujja köré csavarta a lány egyik barna tincsét.

– Nem tudom – buksz rájuk? – kérdezett vissza élesen.

– Hermione – sóhajtott Piton egy lépést hátrálva. – Mi akar ez lenni?

– Te választottad ki ezt a nőt a négy pályázó közül, nemde? – faggatta tovább Hermione –, míg Minerva a férfit favorizálta.

– Igen – és ebben igazam is volt, rendkívül tehetséges.

Hermione elsápadt.

– Eszerint ő kapta meg az állást? – kérdezte halkan.

– Nem, sajnos nem. Minerva...

– Tehát TE mindenképpen ŐT akartad, de Minerva a másik mellett döntött? – szakította félbe emelt hangon.

– EZ már mindennek a teteje – fújt Piton, megfordult, és faképnél hagyta a lányt. A szekrényhez lépett, ahol a whisky állt, és töltött magának egy pohárral.

– Amit mondani akartam, mielőtt a szavamba vágtál volna – morogta, miután visszafordult, ivott egy kortyot, és több méteres távolságból villogó szemmel nézett a lányra –, hogy Minerva jól becsülte meg az ápoló személyiségét, alkalmasabb a helyre, még ha a stílusával valószínűleg alaposan az idegeimre fog is menni.

– Én... sajnálom, Perselus – mondta Hermione halkan. – Amikor ma délben megláttam, hogy néz ki az a nő, nagyon megrémültem.

– Miért? Attól tartasz, hogy irányt váltana az érdeklődésem, ha egy ilyen nő folyamatosan a közelemben lenne?

– Irányt váltana... milyen elegáns körülírása egy ilyen disznóságnak – horkant fel Hermione felháborodva. – Igen, azt hiszem, ilyesvalami futott át a fejemen.

– És annak mi köze ehhez, hogy ez a nő emlékeztet Natalie-ra? – kérdezte tovább. – Ha viszont szeretném látni Natalie-t, akkor elmehetnék hozzá, nemde?

– Nem mehetnél! – vágta rá spontán.

– Nocsak! És miért nem? – kérdezte Piton, és hangja veszélyes színezetet kapott.

– Mert... velem vagy együtt – felelt döbbenten.

– Oké, hadd foglaljam össze – szólt Piton szarkazmussal –, azt nem nézed ki belőlem, hogy elmennék a bordélyházba, ahol egy olyan örömlány dolgozik, akit régóta ismerek és nagyra becsülök, de arra képesnek hiszel, hogy az ízlésedhez mérten túl közel kerülnék egy nőhöz, aki egy kicsit hasonlít hozzá, csak mert folyamatosan ott van az orrom előtt.

– Nem vagyok biztos abban, hogy mire hiszlek képesnek – suttogta Hermione, és kétségbeesetten nézett rá.

– Ez butaság, Hermione – mondta Piton valamivel lágyabban. Elindult feléje, közvetlenül előtte megállt, majd whiskyspoharát a kandallópárkányra tette. – Minden alkalommal meg fogsz bolondulni, ha valami csinos nővel találkozom? És nekem mit kéne tennem, ha te hamarosan elkezdesz az egyetemen tanulni, ahol csapatostul szaladgálnak nálam fiatalabb és kedvesebb férfiak? Képzeld el, ha folyamatosan azon aggódnék, hogy elhagysz – eléggé észszerűtlen dolog lenne.

– Te legalább tudod, hogy szeretlek, épp elég gyakran mondtam már neked – suttogta Hermione. – Nekem nem kell más férfi, csak te. De én csak annyit tudok rólad, hogy kicsivel közelebb engedtél magadhoz, hogy megtűrsz, de fogalmam sincs róla, hogy ez milyen hamar múlhat el.

– Te csak... megtűrtnek érzed magad? – kérdezte a férfi halkan.

– Félek, Perselus. Már magától a gondolattól, hogy elveszíthetlek, szinte megfulladok.

– Terveznék veled olyan őrült dolgokat, mint a lakáskeresésben való segítség, vagy a szüleid meglátogatása, ha csak megtűrnélek?

– Nem tudom... – felelt gyámoltalanul.

– Nem, nem tenném – válaszolt energikusan. – Pillanatnyilag semmit nem tudok elképzelni, amit szívesebben tennék, mint veled tölteni a jövőt. És mindent, amit a parton mondtam a beszélgetésünk során, azt úgy is gondoltam. Túl nagy elvárás, hogy bízz bennem egy kicsit?

– Megígéred, hogy velem maradsz?

– Ezt nem tehetem.

– Miért nem? – kérdezte Hermione a feszültségtől remegő hangon.

– Mert senki sem tudja, mi vár rá. Az élet mindig újrakeveri a kártyákat – hogyan tehetne az ember ilyen kijelentéseket? Csak olyasmit ígérek meg, amiben biztos vagyok, hogy meg is tudom tartani.

– De... – nézett rá döbbenten.

– Csak arról biztosíthatlak, hogy veled szeretnék maradni, mert e pillanatban ebben egészen biztos vagyok.

– És ha holnap már nem szeretnél? – kérdezte Hermione rekedten, és a kezét tördelte. – Vagy egy hét, vagy egy hónap múlva?

– Abban a felettébb valószínűtlen esetben, ha ez történne – kezdte Piton, miközben Hermione karjához nyúlt, és megnyugtatóan simogatni kezdte –, akkor nem jelentene semmit, hogy korábban megígértem-e, miszerint sosem jutnak idáig a dolgok – hiszen mégis megtörténne. Esküdözéssel nem tudod befolyásolni a sorsot, Hermione.

– Egyszóval nem létezik biztonság? – kérdezte Hermione alig hallhatóan. – Folyamatosan számítanom kell rá, hogy elveszíthetlek?

– Ez hozzáállás kérdése. Egyszerűen megbízhatnál a köztünk levő érzelmi kötelékben ígéretek követelése helyett, és lehetnél bizakodó, gyanakvó helyett.

– Nem tudom, mennyire stabil ez a kötelék – felelt Hermione keserűen. – Az én oldalamon vastag kötelet látok, de a tiéden...

– Na mit? Egy madzagot? – folytatta ironikusan, amikor a lány félbehagyta a mondatot.

– Ne nevess ki – fújt Hermione.

El akart fordulni, de Piton visszatartotta.

– Mi az ördög történt, hogy hirtelen így elfogtak a kétségek? – kérdezte nyugodtan. – Tegnap még megvolt a bizalom, amiről beszéltem, és olyannak tűntél, mint aki jól és biztonságban érzi magát nálam – szóval mi történt?

– Flörtöltél azzal a fekete hajú boszorkánnyal – felelt haragosan.

– Ez most komoly? – mulatott rajta Piton.

– Le akarnád tagadni? – kérdezte Hermione szikrázó szemmel.

– Úgy látom, komolyan gondolod – mormogta homlokát ráncolva Piton. – Hadd fogalmazzak úgy... – folytatta –, hogy egész jól elbeszélgettem vele, meglehet, hogy ő próbált is kicsit flörtölni velem. Ki vehetné ezt zokon tőle? Végül is meg akarta kapni az állást.

– Ez aztán biztosan roppant kellemetlen volt neked– felelt Hermione szarkazmussal.

– Nem, nem mondhatnám – szólt kedélyesen. – Bájos beszélgetőpartner volt.

– Tehát bevallod, hogy flörtöltél vele? – próbálta kiugratni a nyulat a bokorból Hermione.

– Beszélgettem vele.

– Mosolyogtál! – mondta élesen.

– CSAK NEM?! – felelt megjátszott döbbenettel.

– Soha máskor nem mosolyogsz, ha beszélsz valakivel – közölte harapósan.

– De igen, néhányszor biztosan előfordult – szólt elgondolkodva. – Alig néhány nappal ezelőtt rámosolyogtam Tonksra, meg is kérdezheted tőle. Pár hete Minervára is, mielőtt elkezdett volna miattad az idegeimre menni, azután ott volt még két hónapja az a kedves patikus az Abszol úton...

– PERSELUS! – kiabált felháborodva. – Ez nem vicces! FEJEZD BE a gúnyolódást!

– Hogyan vehetnélek komolyan, ha panaszkodsz azért, mert rámosolyogtam valakire? – sóhajtott.

– Nem valakire! Egy nőre, aki flörtölt veled, és aki még VÉLETLENÜL éppen úgy is néz ki, mint a kedvenc kurvád – fújt Hermione.

Piton a vita során most először vágott igazán dühös képet.

– Mit akarsz tőlem tulajdonképpen, Hermione? – kérdezte hidegen. – Talán, hogy elnézést kérjek, amiért beszélni merészeltem egy másik nővel, és ezt még szórakoztatónak is találtam?

– Azt akarom... – szólalt meg, aztán újra elhallgatott. – Sajnálom, hogy ennyire kiborultam – mondta végül halkan. – Tudom, hogy számodra olyannak tűnhet, mintha bolhából csinálnék elefántot.

Piton végigmérte, és halk sóhajjal csóválta a fejét, mielőtt karjába vette volna, és nyugtatóan végigsimította volna a hátát.

– Biztosítalak, hogy semmi okod aggodalomra – mondta –, mindegy, kire mosolygok, legyen az egy csinos fekete vagy bárki más, egyikükre se vetem rá magam és ráncigálom a legközelebbi ágyba – legkevésbé a patikust.

– Már megint csak ugratsz, mint egy karon ülő gyereket – mormolta Hermione rezignáltan.

– Egy kicsit talán, de inkább valóban a karjaimba veszlek – szorította erősen magához, és arcát a lány fürtjei közé temette.

– Perselus? – szólította meg halkan, miután egy darabig átadta magát a vigasztaló ölelésnek.

– Hm? – hallatszott tompán a hajából.

– Azt kérdezted az imént, hogy miért gondolom úgy, hogy nem mehetnél el egyszerűen Natalie-hoz, ha úgy hozná kedved. Tényleg megtennéd?

– Nincs hozzá kedvem – felelt röviden.

– És ha kedved támadna, hogy viszontlásd? – faggatózott Hermione.

– Akkor bizonyára megtenném.

Hermione megmerevedett, azután gyorsan kibontakozott az ölelésből, és hátralépett.

– Ezt ugye nem gondolod komolyan? – kérdezte nagy szemeket meresztve a férfira.

– De, komolyan gondolom.

– Le is feküdnél vele, ha kedved támadna? – kérdezte döbbenten. – Ha egyszer túl unalmasnak vagy túl szeszélyesnek találnál engem.

– Azt kérdezted, hogy elmennék-e hozzá, ha viszont akarnám látni – felelt Piton bosszúsan –, lefekvésről nem volt szó.

– Mi másért menne valaki kurvához? – sziszegte Hermione.

– Natalie nem csak kurva, hanem elsősorban ember – felelt Piton jegesen –, ráadásul különleges. Egy viszontlátás nem jelentené szükségszerűen azt, hogy az ágyban kötnék ki vele. DE EZZEL – fűzte hozzá figyelmeztetően, mikor Hermione tiltakozásra nyitotta a száját – a témát ismét lezártuk, mert miután az előbb biztosítottalak, hogy jelenleg semmiféle késztetést nem érzek, hogy találkozzam vele, arról sincs értelme beszélni, vajon hogyan is zajlana ez a viszontlátás.

– Tehát te egyedül döntöd el, hogy mikor van egy téma lezárva? – kérdezte Hermione vádlón.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Pitonnak már a nyelve hegyén van a csípős válasz, de végül lehajtotta a fejét, vett egy mély levegőt, és valamivel kevésbé dühösen nézett sötét szemével Hermionéra.

– Mi ez az egész, Hermione? – kérdezte nyugodtan, bár a hangja elárulta, hogy ez csak magára kényszerített nyugalom, mely emiatt ingatag lábakon áll. – Mit akarsz tőlem hallani?

Hermione nem tudott felelni, mert egy nem épp jelentéktelen méretű csomót érzett a torkában. Csak csendesen és kétségbeesetten nézett rá, remélve, hogy Perselus maga is kikövetkezteti az oly nyilvánvaló választ. De néma segélykiáltása láthatóan nem érte el a férfit, vagy – ami még rosszabb – szándékosan hagyta figyelmen kívül a kézenfekvő választ.

– Azt várod, hogy megígérjem, soha többé nem nyúlok más nőhöz? – kérdezte végül szinte undorral. – Mi több, ha már itt tartunk, meg sem szólítom, a rámosolygásról nem is beszélve? Ezt akarod? Hűségesküt?

– Túl nagy kérés volna, hogy légy hűséges? – kérdezett vissza remegő hangon.

– Attól függ, hogyan értelmezed a hűség fogalmát – morogta.

– Tudom, hogy túlreagáltam a dolgot a fekete hajú miatt– felelt Hermione nehezen fegyelmezve magát –, de mindaz, ami több egy ártalmatlan kis flörtnél, nálam már átlépi a tolerálhatóság határát.

– Ez teljesen érthető.

– Megígéred nekem, hogy soha nem léped át ezt a határt?

– Nem! – vágta rá habozás nélkül.

– MIÉRT NEM? – kiabálta.

– Már megmondtam. Csak olyasmit ígérek meg, amivel kapcsolatban biztos vagyok, hogy be is tudom tartani – felelt jegesen.

– Amit... be is tudsz tartani? – visszhangozta. – Ezt egyszerűen... képtelen vagyok felfogni... – suttogta lehajtott fejjel.

Piton fogta a kandallópárkányon álló poharát, és felhajtotta a maradék whiskyt.

– Nem akarok más nőt – mondta érdesen. – Csak téged akarlak, miért nem elég ez neked? Miért kell mindenképpen valamiféle ígéret hallanod tőlem, hogy ezt elhidd? Miért próbálsz meg béklyóba kötni, ahelyett, hogy megbíznál bennem?

– Ez mind csak kifogás – suttogta. – Nem akarod elkötelezni magad mellettem, mert megtörténhet, hogy valami nálamnál jobb akad az utadba.

Piton úgy csapta vissza a poharat a kandallópárkányra, hogy Hermione azt várta, mindjárt szanaszét repülnek a szilánkok, és ösztönösen be is húzta a fejét – de a pohár csodával határos módon egyben maradt.

Piton úgy nézett rá, mintha le akarná döfni a szemével.

– Ez nem igaz! – mondta halk, de pengeéles hangon.

El kéne tűnnie innen! De nem engedné elmenni – a vita közepén semmiképp. Nemegyszer világossá tette, mit tart arról, ha ilyen helyzetben elszalad. Hermione hirtelen úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Összeszorult torka ki volt száradva.

– Kérlek... kaphatnék én is egy kortyot? – krákogta félig nyitott szemhéja alól a whiskyspohárra nézve.

Piton ráncolta ugyan a homlokát, de nyúlt a pohárért, és megfordult, hogy hozza a whiskyt.

Amikor meghallotta a zajt, rögtön világossá vált számára, hogy bedőlt egy elterelő manővernek. Sarkon fordult, és még éppen látta, amint Hermione eltűnik a kandalló zöld lángjai közt.

A düh forró hulláma árasztotta el – és a pohár, mely korábban még oly bátran ellenállt a durva bánásmódnak, ezernyi szilánkra robbant a kandalló feletti falnak csapódva.

Első lépése után, mely az apró üvegszilánkokon megcsikordult, Piton szemét lehunyva addig lélegzett lassan be és ki, míg annyira meg nem nyugodott, hogy teljességgel tudatosodott benne tettének értelmetlensége. Egy Reparóval eltüntette a padlót ellepő éles cserepeket, eredeti állapotába állítva vissza dühkitörése ártatlan áldozatát.

Aztán lassú léptekkel, de belső nyugtalanságtól hajtva fel-alá kezdett járkálni a kandalló előtt.

Már megint megtette – egyszerűen faképnél hagyta egy vita közepén – amit természetesen megakadályozott volna, ha lett volna rá lehetősége, és ezt tudta a kis bestia. A saját ostobasága felett érzett düh, amiért ilyen könnyen hagyta magát átverni, ismét forrni kezdett benne.

Visszajön vajon? Megállt, és úgy bámulta a kandallót, mintha azt remélné, hogy pusztán ennyivel képes volna visszahozni.

Vagy... vissza kéne hoznia... ?

Eddig mindössze egyszer használta a kandallót, amióta létrehozta a szobáik közötti kapcsolatot, akkor is az éjszaka közepén. Merheti használni? Egyedül lenne a lány, vagy már a barátai körében vigasztalódik?

A szörnyű gondolat, hogy Hermione talán éppen Potternek és Ginnynek sírja el, hogy milyen gonosz volt vele, érezhetően meggyorsította a pulzusát, így mint valószínűtlent sürgősen elvetette az ötletet, mielőtt még a fejében megragadva megőrjítette volna.

De mi lenne, ha a kandallón át odamenne, és tényleg volna vele valaki a szobában? Jelentős botrány kerekedne belőle, és Minerva minimum leharapná a fejét.

Múltak a percek, és Hermione nem tért vissza.

Minél tovább várt, annál jobban tudatosodott benne, hogy nem hagyhatja ennyiben a dolgot. Elment, mert túlságosan megbántott volt ahhoz, hogy maradjon, és hogy valójában mit szeretett volna hallani tőle – sokkal inkább, mint az összes eskü és ígéret együttvéve – az is világos volt számára.

Miért nem volt képes megmondani neki, hogy szereti?

Természetesen bebeszélhette volna magának: az imént azon múlt a dolog, hogy a lány nyomást gyakorolt rá, ami meg is felelt a valóságnak, de már korábban is visszariadt attól, hogy elmondja neki, mit érez, és ez hiba volt. Ha megtette volna, akkor azzal talán megspórolja magának a délutáni féltékenységi rohamot, és mindkettejüknek ezt a veszekedést.

Hirtelen, a semmiből megrohanta a félelem, hogy talán túl késő – hogy már nem lesz rá alkalma, hogy elmondja neki, mit érez iránta, mert a lány már talán ott tart, hogy el akar szakadni tőle, miután nem adta meg neki azt, ami olyan fontos számára.

Oda kell mennie hozzá – olyan gyorsan, ahogy csak lehet.

Botrány ide vagy oda – a közvetlen úton megy.

Határozott mozdulattal a kandallóba szórt egy marék port, aztán belépett, és Hermione szobáját jelölte meg célként.

Amikor fellobbantak a zöld lángok, és dobogó szívvel tett egy lépést előre, nem akart hinni a szemének – ott állt a saját szobájában. Hermione ezek szerint kikapcsolta a kandallót.

Dühösen porolta le a ruháját.

A kis dög! Honnan jött rá hamarjában, hogyan kell végrehajtani azt a nem túl bonyolult, de nem is közismert varázslatot, ami lezárja a kandallón át vezető utat? Talán már készült rá, hogy őt kizárja?

A lépések, amelyekkel Piton fel-alá járkált a nappalijában, egyre gyorsabbak, hosszabbak és dühödtebbek lettek.

Mi a fenét képzel Hermione? Hiszen tudja, hogy így nem hagyott számára közvetlen lehetőséget, hogy folytassák a beszélgetést anélkül, hogy feltűnést keltenének.

Mit vár tőle? Hogy majd írásban kér elnézést, és várja, hogy kegyeskedik-e válaszolni rá, és talán valamikor, ha úgy tartja kedve, meg is jelenik itt?

Arra várhat!

Nem azt mondta a tengerparton, hogy legszívesebben az egész világnak elmondaná, hogy együtt van vele? Hogy neki többé-kevésbé mindegy, hogy ez mekkora botrányt okozna?

Miután Minerva szerint Hermione a Roxfort ősi szabályai alapján már nem diák többé, legfeljebb a határtalan pletykától kellene tartaniuk, ha csak úgy egyszerűen odamenne hozzá, hogy megmondja neki a véleményét a meneküléséről... és talán még pár egyébről is.

És ha nem egyedül van, hanem a barátaival, akkor vállalná az összeütközést, és rögtön ki is kergetné őket a szobájából.

Néhány lépéssel az ajtónál termett, amit a folyosóra kilépve nagy erővel vágott be maga mögött, és hamarosan lobogó talárral haladt a Roxfort folyosóin, hogy váratlan látogatást tegyen a Griffendél-toronyban.