Tabu.

17 / 2

A félelem majdnem megfojtotta. Alig mert lélegezni, hogy semmilyen zajt ne okozzon, ugyanakkor attól is rettegett, hogy szívének hangos dobogása fogja elárulni.

Néma sötétség vette körül, de ebben a csendben semmi béke nem volt – Hermione tudta, hogy a sötétben ott leselkedik a veszély, és hogy nem szabad megmozdulnia, különben elveszett. Egyszer-kétszer már megpróbálta a démonok egyike elkapni, de egy ideje már nyugalom honolt. Még ha a messzeségből néha rettenetes zajokat hallott is, mégsem volt már közvetlen veszélyben.

Egyszerűen itt marad a rejtekhelyén, ez a legbiztosabb, még ha ez nem is segíti tovább. Talán örökké itt fog ülni, és egyszerűen itt hal meg valamikor – de még ez is elfogadhatóbbnak tűnt, mint az a gondolat, hogy felálljon, és ezzel veszélynek tegye ki magát.

Már maga a megmozdulás gondolata is megrémítette. Valahol a tudata leghátsó sarkában tudta, hogy irreálisan viselkedik, de az az igénye, hogy – ijedt kisgyerekhez hasonlóan – egy képzeletbeli takarót a fejére húzva láthatatlanná váljon, olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy az értelem hangjának nem szentelt további figyelmet.

Hirtelen és olyan intenzitással, hogy rémülten kapott levegő után, valaki betört a rejtekhelyére. Határozottan érezte egy másik tudat jelenlétét, és egy másodpercig az a veszély fenyegette, hogy a félelem összecsap felette, mint egy mindent elsöprő hullám – de miután az első pánikroham elmúlt, és a támadás elmaradt, ismét megnyugodott egy kicsit. A másik, akiről ösztönösen érezte, hogy férfi, először teljesen nyugodtan viselkedett, csak akkor próbált meg kapcsolatba lépni vele, mikor Hermione lélegzete ismét normalizálódott.

A férfi nem szavakkal közeledett a lányhoz, de Hermione egyértelműen érezte, hogy nem akar semmi rosszat, hanem azért jött, hogy segítsen. A jelenléte vigaszt nyújtott – már nem érezte magát olyan szörnyen elhagyatottnak és kiszolgáltatottnak.

Anélkül, hogy igazán tudatában lett volna, fejében a következő szavak formálódtak: „Maradj itt”, és úgy tűnt, hogy bár nem verbálisan, de célhoz értek, mert ugyanazon az úton azonnal megkapta a választ is: „Veled maradok, már semmi bajod sem eshet!”

És tartotta a szavát. Hermione belekapaszkodott a jelenlétébe, mint fuldokló egy fadarabba. Az érzelmi melegség és a bizalom, amelyet a férfi küldött felé, beburkolta, és úgy működött, mint egy védőpajzs közte és a felfoghatatlan borzalom között, amely valahol odakint lesett rá. Tudta, hogy a félelem, amely még mindig nyújtogatta érte hideg ujjait, nem érheti el igazán, amíg ő védelmezi.

Hermione nem érzékelte, hogy szelleme mennyi ideje kuporgott képzelt rejtekén, de amikor Piton italának hatása alábbhagyott, és dermedtségéből fokozatosan visszatért a valóságba, ez az idő kisebb örökkévalóságnak tűnt.

Nem tartott sokáig, míg rájött, hogy Piton volt az, aki behatolt az elméjébe, és egy másodpercig végtelenül hálás volt ezért – mindaddig, amíg derengeni nem kezdett, hogy ez a beavatkozás erkölcsi szempontból alapvetően igencsak kifogásolható volt.

Pontosan ebben a pillanatban húzódott vissza Piton az elméjéből, amit ő kételyei ellenére is fájdalmas veszteségként élt meg, és egy halk szipogással nyugtázott. Mintha ez a zaj egyszerre felébresztette volna, rögtön ezután kinyitotta a szemét.

Kissé zavartan – mintha újra hozzá kellene szoknia, hogy visszaérkezett a valóságba – nézett körül, míg tekintete meg nem akadt Pitonon, aki vele szemben ült a karosszékben, és őt szemlélte figyelmesen.

A tanár kimerültnek tűnt, szeméből annyi aggodalom sugárzott, hogy Hermionénak össze kellett szednie magát, nehogy ismét könnyekben törjön ki.