Tabu.

27 / 2

Azt, hogy a mai nap, a vizsga utáni szombat, amelynek estéjén McGalagony bejelentése szerint a végzősök bálját rendezik, Perselus e hétvégi szabadnapja is egyúttal, csak akkor tudta meg Hermione, mikor kora hajnalban elköszönt a férfitól, hogy visszatérjen a szobájába.

Homlokát ráncolva elgondolkodott.

– És… megint a tengerhez akarsz menni… ahol legutoljára… olyan egyedül voltál? – kérdezte végül.

– Ez azt jelentené, hogy ebben az esetben szívesen velem tartanál, és tennél valamit az esetleg újból jelentkező egyedüllét ellen? – kérdezte szkeptikusan, a lányhoz hasonlóan ráncolva homlokát.

– Úgy érted, hogy már megint nem akarsz magaddal vinni? – kérdezett vissza gyanakvóan.

– Egyikünknek el kell kezdeni válaszolni a feltett kérdésekre, különben kissé egyoldalú lesz a társalgás – jegyezte meg Piton.

– Én kérdeztem először.

– Igen, oda akarok menni – felelt röviden.

– Igen, veled akarok tartani – válaszolt ugyanolyan hanglejtéssel.

Piton habozott, mire Hermione szeme összeszűkült.

– Iiigen, én is szeretném, hogy velem gyere – mondta végül bosszúsan –, de semmi kedvem az ostoba szóbeszédhez, ami azonnal lábra kel, ha valaki észreveszi, hogy mindketten hiányzunk.

– Kinek tűnne fel Harryn, Ginnyn és Tonkson kívül?

– Az nem lenne épp elég baj? – kérdezte ingerülten.

– Perselus! Ők hárman már úgyis tudják, hogy mi… hm… barátok vagyunk, és valószínűleg már amúgy is azon töprengenek, hogy biztosan több is van a dologban, függetlenül attól, hogy eltűnünk-e együtt, vagy sem. És most, hogy már semmi nem történhet velünk, hiszen semmiféle hivatalos szabályt nem szegünk meg, és már Minerva is jelezte a beleegyezését – könyörögve nézett rá –, kérlek, Perselus...

A férfi egy darabig komoran nézett rá, majd szemét égnek emelve sóhajtott.

– Na jó – csóválta rezignáltan a fejét. – Valami azt súgja, hogy ezt még megbánom – morogta, mielőtt Hermione a nyakába ugrott volna.

– Hülyeség, nem fogsz semmit megbánni – szólt, és megcsókolta. – Ne láss folyton mindent olyan sötéten.

– Hm… – szólt inkább rezignáltan, semmint meggyőzve.

– De ugye időben visszaérünk az esti ünnepségre?

– Miután a szavaidból azt veszem ki, hogy el szeretnél menni – igen.

– Mit kíván tulajdonképpen, uram, hogyan kéne önnel szemben viselkednem ezen az ünnepségen, uram? – kérdezte Hermione ironikus mosollyal. – Beszélgethetek önnel, csak távolból figyelhetem, vagy talán úgy kéne tennem, mintha nem is ismerném?

Piton válasza alaposan szétzúzta az előző esti illúziót, mely szerint végül mégiscsak sármos férfi volna.

– Mi ez a hülyeség? – mordult rá. – Természetesen nem megyek az ünnepségre.

– De miért nem? – háborodott fel. – Hiszen Minerva azt mondta, minden tanár jelen lesz.

– Úgy értette, mindazok, akik az ilyen rendezvényeken máskor is részt szoktak venni, és én egyértelműen nem tartozom közéjük.

– Biztos vagyok benne, hogy Minerva azt szeretné, gyere el – mondta Hermione, mert ez volt a legütősebb érv, ami pillananyilag eszébe jutott, de ezzel sem ért el semmit.