Tabu.

14 / 2

McGalagony már másnap reggel elcsípte Pitont, amint – a legtöbb kastélylakónál korábban, hogy lehetőleg minél kevesebbükkel akadjon össze – a nagyteremben éppen a reggelijét fogyasztotta. Amikor észrevette, hogy az igazgatónő a terembe lép, majd nagy, erélyes léptekkel és ehhez illő tekintettel a tanári asztal felé tart, már egyértelműen késő volt a gyors visszavonuláshoz.

– Jó reggelt, Perselus! Örülök, hogy egyedül talállak – üdvözölte McGalagony vidáman, és helyet foglalt mellette. – Így nem lesz szükség arra, hogy külön az irodámba kérjelek.

– Hmm – válaszolta Piton lényegesen kevésbé feldobottan.

– Ó, micsoda öröm – jelentette ki McGalagony szarkasztikusan. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyire örülsz majd a jelenlétemnek.

– Minerva, mi lehet annyira fontos, hogy ilyen korán beszélni kelljen róla? – morogta Piton barátságtalanul.

– Hermione Granger! – közölte McGalagony.

Piton szokásos reggeli harapós kedve villámgyorsan feszült gyanakvássá változott.

– Mi van vele? – kérdezte hűvösen.

– Nagyon el van keseredve, amiért be akarod szüntetni az esti megbeszéléseiteket – válaszolta Minerva.

– El van keseredve? – kérdezte Piton. – És direkt azért keresett fel, hogy ezt közölje veled?

– Nem. Én mentem hozzá – jelentette ki Minerva.

Piton kérdően felvonta a szemöldökét.

McGalagony elmagyarázta neki, miféle zaj volt az oka, hogy mint egy fúria rohant az elmúlt este a Griffendél-toronyba.

– Te mindebből semmit sem hallottál? – kérdezte csodálkozva.

– Néha előnyei is vannak annak, ha az ember a pincében lakik – közölte Piton. – No és? Netán megint Potter és Weasley?

– Nem! Potter és Granger! – mondta McGalagony.

– Mi? – kapta fel a fejét Piton.

McGalagony néhány mondatban elmesélte, mit derített ki előző éjjel.

– Perselus, természetesen nem áll jogomban előírni, hogy mivel töltsd a szabadidődet, de nagyon kérlek, gondold át még egyszer ezt a kérdést – mondta végül. – Hermione valamiért elveszettnek tűnik, mióta visszatért a Roxfortba. A barátai közül az egyik halott, a másik pedig fülig... nos, mással van elfoglalva. A barátnőjére, Ginevrára is ugyanaz érvényes, és a többi diák, akikkel régebben kapcsolatban állt, nincs már az iskolában. Túl sokat van egyedül, és ez nem tesz jót neki.

– Milyen tragikus! – állapította meg Piton szárazon.

– Tudom, hogy szerinted nem rossz az egyedüllét, hanem szemlátomást létünk megélésének egyetlen igaz módjának tartod, de biztos lehetsz benne, hogy ez nem feltétlenül érvényes az embertársaidra is – fújt McGalagony. – Hermionénak nagyon sokat jelentettek a veled folytatott beszélgetések – folytatta nyugodtabban –, és most nagyon csalódott, amiért már nem szeretnél foglalkozni vele. Megértem, hogy félsz a feltűnéstől, amit a magánóráitok esetleges nyilvánosságra kerülése kelthet, de biztosíthatlak, hogy ez eddig még nem következett be, és amennyire a hatalmamban áll, a jövőben sem fog. Mind Tonksnak, mind pedig Harrynek és Ginnynek szavát vettem, hogy nem beszélnek róla. Végy erőt magadon, Perselus! Mint mondtam, nem kényszeríthetlek, hogy visszavedd Hermionét, de esdve kérlek rá – fejezte be McGalagony a védőbeszédét, majd mély levegőt véve várakozóan Pitonra nézett.

– Alig hiszem, hogy jó ötlet lenne, de azért még megfontolom – morogta elutasítóan.

– Tedd azt – válaszolta McGalagony –, én pedig ezalatt talán még egyszer átgondolom a tantárgyaiddal kapcsolatos kívánságaidat a következő évre vonatkozóan.

Piton hirtelen olyan képet vágott, mintha különösen savanyú citromba harapott volna.

– Ez meglehetősen rosszul hangzott, mintha csak zsarolnál, Minerva – morogta.

– Fogalmam sincs, mire gondolsz – jelentette ki McGalagony, majd teljes figyelmét egy szelet pirítós megvajazásának szentelte.

_____


Mikor Hermione a tanítás kezdete előtt negyedórával a nagyterembe lépett, elégedetten állapította meg, hogy Piton nincs jelen. Megivott egy csésze teát – étvágya nem volt, hiszen már csupán az evés gondolatától is lázadozott a gyomra –, és magában hálát adott a sorsnak, amiért aznap nem szerepelt bájitaltan az órarendjében.

Harry és Ginny sem róla, sem pedig egymásról nem vettek tudomást. Hermione egy kis lelkiismeret-furdalást érzett, hiszen ő volt a Piton által megrendezett razzia kiváltója, amely miatt barátai elveszítették a lehetőségüket a többiektől való félrevonulásra, és végül, de nem utolsósorban úgy tűnt, Ginny még azt is feltételezi, hogy Harry félrelépett.

Viszonylag szerencsésen túlélte a napot, kivéve, hogy Tonks ebédidőben egy tisztázó megbeszélést akart volna kezdeményezni – de ezt Hermione kategorikusan megtagadta.

– Nincs semmi tisztáznivaló! – közölte nyomatékosan. – Harry követett a szobámba, ahogyan azt már iksz plusz egy alkalommal megtette, mikor dumáltunk, és nem gondolt arra, hogy a riasztó újra üzemel. Ennyi volt az egész! Én sem tudtam, de miután Harry megtapasztalta, hogy Piton az ő szobájánál visszaállította a riasztót, gondolhatta volna, hogy nálam is így lesz.

– De Harry azt mondta, hogy sírtál – erősködött makacsul.

– Akkor bizonyára félreértett valamit, én csak fáradt voltam – mondta, és enerváltan égnek emelte a tekintetét.

– Épp Pitontól jöttél, nem igaz? – kérdezte Tonks. – Nem csoda, hogy Harry aggódik érted, nemde?

– Miért lett hirtelen mindenkinek égetően fontos, hogy hogy vagyok? – sziszegte dühösen Hermione. – Az elmúlt hónapokban egyáltalán nem törődtetek vele! Ó, igen, tudom, miért! – folytatta dühösen. – Mert azt hiszitek, így Piton nyakába varrhattok valamit! De ez nem így megy! Csináljátok nálam nélkül!

Ezekkel a szavakkal otthagyta az udvaron az elképedten bámuló Tonksot, és elmasírozott a kastély irányába.

Délután az időközben láthatólag kibékült Harry és Ginny szállt rá. Hermione éppen szeretett volna visszavonulni egy vaskos átváltoztatástan-könyvvel a kastélyparkban az egyik fa tövébe, amikor azok ketten határozott léptekkel odamentek hozzá. Sóhajtva tette félre a könyvet.

– Mi az ördög volt veled tegnap este, Hermione? – ragadta magához kivételesen a kezdeményezést Ginny, mikor a fához értek.

– Teljes letargiába estem, amiért az én, ööö... a te szívszerelmed nem léphet be többé a budoáromba – válaszolta a lány, majd egy színpadias mozdulattal kezébe temette az arcát.

– Azt hiszem, nem vagy teljesen normális – mondta Ginny zavartan.

– Tényleg úgy véled? – kérdezte Hermione. – Azt hittem, te is el vagy keseredve, amiért nem tudsz belépni az ő szobájába.

– Nagyon gonosz vagy az utóbbi időben – jegyezte meg Ginny keserűen. – Lehetséges, hogy ez Pitonról ragadt rád?

– Hagyd abba, Ginny! – kérte Harry, amiért egy dühös pillantás lett a jutalma.

– Köszönöm szépen, hűséges lovagom! – duruzsolta Hermione, mire a dühös tekintet őrá vándorolt.

– Hermione, viccelődhetsz, amennyit csak akarsz – mondta Harry komolyan –, az nem változtat a tényen, hogy tegnap este teljesen ki voltál készülve. Ne is merészeld tagadni, elég régóta ismerlek, hogy észrevegyem.

– Sokkal kevésbé ismersz, mint hinnéd – mormolta maga elé Hermione. – Jól van, jól van – tette hozzá sietve, mikor látta, hogy Harry robbanni készül. – Elismerem, hogy teljesen kész voltam. Meg vagy elégedve?

– Nem! – csattant fel Harry. – Tudni akarom, hogyan juttatott ilyen állapotba!

– Feltételezem, hogy most nem a tegnapi vacsorára kapott fasírtra gondolsz – tűnődött Hermione homlokát ráncolva.

– Pontosan tudod, kire gondolok! – kiáltott rá ingerülten Harry.

– Értem már! Természetesen Őrá! – ironizált Hermione. – Mit is mondhatnék? Hiszen tudod, hogy Ő milyen.

– Hermione! – szólt rá Harry fenyegetően, és Ginny is igencsak sötéten méregette továbbra is.

– Hát jó! – sóhajtotta Hermione. – Olykor nagyon nyomasztó Pitonnal beszélgetni, mivel neki, mint ahogyan azt nagyon jól tudjátok, megvan az a jó szokása, hogy az embert időről időre verbálisan a földbe döngöli. És tegnap este egyszerűen még fáradt is voltam, és szörnyen megerőltető volt egy bizonyos témáról vitatkozni vele. Amikor visszajöttem a toronyba, és találkoztam veled, Harry, teljesen ki voltam facsarva, és csak mihamarabb az ágyamba szerettem volna kerülni. Most már elégedett vagy?

– Nem! – mondta Harry.

– Mit akarsz még hallani? – kérdezte Hermione idegesen.

– Az igazságot! – horkant fel Harry.

– Az igazságot? Rendben, akkor kapaszkodj meg! – mondta Hermione élesen. – Egész este azon fáradoztam, hogy elcsábítsam Pitont. Ezért csíptem ki magam annyira, ahogyan azt te észre is vetted. De sajnos sem szép szavakkal, sem az íróasztalán bemutatott sztriptízemmel nem tudtam meggyőzni, hogy én vagyok számára az Igazi. Bizonyára megérted, hogy mekkora megrázkódtatás volt számomra, hogy még egy Piton-féle férfi sem akar ágyba bújni velem.

– Te tényleg beteg vagy, Hermione – közölte Harry megrökönyödve. – Miért mesélsz efféle baromságot?

– Úgysincs semmi jelentősége, mit mondok, semmiképp sem hiszel nekem – mondta Hermione.

– Talán csodálod? – kérdezte komolyan megbántott hangon.

– Egyszerűen csak hagyjatok békén – kérte Hermione fáradtan.

– Nem fogom tétlenül nézni, ahogy tönkreteszed magad – szólt Harry halkan, majd elfordította a tekintetét.

– Valóban nem, feltehetően tevékenyen hozzá is járulsz – jelentette ki, miközben az égre emelte tekintetét.

– Nos, ha így állunk... – pattant fel, és egy utolsó vádló pillantás kíséretében elmasírozott. Ginny még egy pillanatig megdöbbenve nézte Hermionét, és egy másodperc erejéig valódi együttérzés látszott a szemében. Már nyitotta a száját, hogy még mondjon valamit, de végül meggondolta magát, megrázta a fejét, és követte Harryt.

Hermione az ölébe vette a vaskos könyvet, majd a következő két órára minden mást száműzött a fejéből.

Kihagyta a vacsorát ezen a napon, és megelégedett egy almával, amelyet a kedvenc tisztásán evett meg – ezúttal szemmel tartva az úttól idevezető átjárót. Itt azután szemügyre vette – tegnap este óta most először tudatosan – a kezén jól látható kék-zöld foltokat és a még mindig kellemetlenül égő sávokat a csípőjén. Minél tovább bámulta a foltokat a csuklóján, annál erősebben törtek fel belőle a könnyek, amelyek tegnap este és ma egész nap benne rekedtek, és velük együtt megjelent a hatalmasan feszítő düh is.

Megengedte magának azt a luxust, hogy egy darabig utat engedjen a könnyeinek, aztán egy lendületes mozdulattal letörölte őket, és elindult a pince felé.

_____


Piton örült, amiért a nap folyamán nem futott össze Hermionéval. Az irodáját már egy órával a vacsora előtt elhagyta, és azután sem tért vissza oda. Biztos, ami biztos! Ki tudja, mennyire őrült az a lány. A tegnapi eset után a lakásába egészen biztosan nem mer jönni. Ennélfogva vacsora után visszahúzódott a viszonylagos biztonságot nyújtó helyre, a saját négy fala közé.

Kis szerencsével még másnap is elkerülheti a lányt, mivel néhány londoni beszerzésen kívül még a Zsebpiszok közben található speciális cím felkeresése is szerepelt ismét a programjában. Ki gondolta volna, hogy egyszer a kis Granger miatt egy vagyont kell majd kupira költenie? Szórakoztató gondolat lenne, ha nem volna egyúttal ilyen szomorú. Azonban az önuralma tegnap egyszerűen túlságosan megingott – kénytelen megelőző intézkedéseket tenni, biztosítandó, hogy a közeljövőben ez ne ismétlődjék meg, és hogy képes legyen kiverni a fejéből egy egészen egyedi, meztelen fenék látványát.

Várható volt, hogy Hermione hamarosan szenvedni fog az első elvonási tünetektől – valószínűleg már ma éjszaka, legkésőbb azonban holnap – attól függően, mennyire gyakran szedte a szert. De holnap estére visszaér, addig pedig majdcsak kibírja. Kész volt segíteni neki, azonban szándékában állt ezt feltételekhez kötni.

Amikor az ajtaján kopogtattak – bár a „kopogás" nem a megfelelő kifejezés erre a hangra, hiszen jól lehetett hallani, hogy valaki az öklével veri az ajtót –, Piton eszmefuttatása hirtelen megszakadt. Ez nem lehet igaz. Már megint ő?

Kihúzta magát és mélyet lélegzett, mielőtt kinyitotta az ajtót. Ez alkalommal – esküdött meg magában – az önuralma nem hagy majd kívánnivalót maga után.

– Mit akarsz itt már megint? – kérdezte hidegen, amikor az ajtót kinyitva minden meglepődés nélkül megállapította, hogy valóban Hermione áll előtte.

– A tőlem elvett dolgok között van valami, amire szükségem van – felelt Hermione ugyanolyan ridegen.

– El tudom képzelni – mondta Piton gunyorosan.

– Én egy gyógykenőcsről beszélek – mondta Hermione.

– Valóban, volt egy közöttük – gondolt bele Piton. – És emiatt zaklatsz? – folytatta homlokráncolva. – Egy egyszerű gyógykenőcs miatt? Miért nem mégy a gyengélkedőre?

Már épp azon volt, hogy becsukja az ajtót, de Hermione vehemensen kitámasztotta a kezével.

– Mert Madam Pomfrey egészen biztosan megkérdezné, miért van szükségem a kenőcsre – közölte csípősen –, és nincs kedvem magyarázkodni sem a csuklómon lévő kék-zöld foltokról... – a hangja egyre hangosabbá vált időközben, mire Piton berántotta a szobájába és becsukta az ajtót –, ...sem pedig a csípőmön húzódó sérülésekről.

– Mutasd a kezed! – parancsolta Piton.

– Nem! – ellenkezett Hermione és karját védekezőn összefonta. – Add ide a kenőcsöm, és már végeztünk is.

Piton szemmel láthatóan elgondolkodott egy pillanatra, hogy követelésének erőszakkal szerezzen-e érvényt, végül másként döntött.

– Maradj itt, és ne mozdulj – parancsolta, majd átsietett a helyiségen, és eltűnt az egyik szomszédos szobában.

Hermione várakozás közben görcsösen igyekezett elterelni a figyelmét az asztalról, amelyen tegnap a sérüléseit szerezte. Egy kicsit távolabb lépett tőle – csupán néhány lépésnyire, hogy ne legyen túlságosan szembetűnő. Azonban úgy látszott, Pitonnak mégis feltűnt, hiszen miután kisvártatva visszatért, a kenőcsöt tartalmazó kis üvegtégelyt éppen erre az asztalra helyezte, ráadásul maga is erre az asztalra támaszkodott – ez egyértelmű provokáció volt részéről. Láthatóan célszerűnek tartotta még egyszer emlékeztetni a lányt az elszenvedett megaláztatásra.

– Szóval tegnap este nem volt jobb dolgod, mint McGalagonynak elzokogni, hogy többé nem akarlak látni? – kérdezte Piton mellékesen, miközben Hermione összehúzott szemmel közeledett hozzá, és egy lépésnyire megállt előtte.

– Ez a te hibád! – fújt Hermione. – Te aktiváltad újra a szobámban azt a hülye riasztót, ami odahívta a professzor asszonyt. – Ezek szerint már beszélt vele! Vajon hogyan reagálhatott rá?

– Ó igen, hallottam, hogy Potter be akart hatolni a hálószobádba – válaszolt Piton rosszmájúan. – Egészen biztosan kapóra jött volna neked. Milyen kár, hogy a riasztó bekavart!

– Mit jelentsen az, hogy „kapóra jött volna"? – kérdezte Hermione élesen.

– Nos, miután annyira szeretted volna elveszíteni a szüzességed, úgy gondoltam, talán szívesen kihasználnád az alkalmat, és fontolóra veszed, hogy máshová is... engedd behatolni – felelte Piton gúnyosan.

– A tegnapi eset után, ami azon a bizonyos bútordarabon történt, amire teljesen véletlenül most is támaszkodsz, fontolóra veszem, hogy bevonulok apácának – sziszegte Hermione. – Megkaphatnám végre a kenőcsömet?

– Apáca? Nem is rossz ötlet! – szólt Piton elismerően. Semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy odaadja a lánynak a kenőcsöt, ami karnyújtásnyira hevert tőle az asztalon. Így azután Hermione nem kerülhette el, hogy közelebb lépjen hozzá, amitől legnagyobb bosszúságára akaratlanul is hevesebben kezdett verni a szíve.

A következő pillanatban viszont majdhogynem megállt a szíve a rémülettől, amikor Piton a tégelyért nyúló karját hirtelen megragadta, hogy a csuklóján húzódó véraláfutásokat közelebbről szemügyre vehesse.

– NE! – kiáltotta rémülten, és megpróbálta kiszabadítani magát a szorításból.

– Meglehetősen ideges vagy mostanában – állapította meg Piton szarkasztikusan, és továbbra is vasmarokkal szorította a lány karját. Meghatározhatatlan arckifejezéssel mustrálta a véraláfutást, és miután végre elengedte, a másik karját is meg akarta vizsgálni.

– Ne hisztizz! – mondta fenyegetően, mikor a lány ellenkezni próbált. Hermione végül engedett, és megmutatta a másik kezét is. Mindaddig, ameddig nem a többi sérült testtájára kíváncsi...

– És most jöhet a többi – szólalt meg Piton, miután a másik csuklóját is megvizsgálta.

– A többi? – bukott ki Hermionéból.

– Említettél néhány sérülést a csípődön – magyarázta Piton.

– Ezt nem gondolhatod komolyan... – kezdte Hermione ingerülten.

– De igenis gondolom! – felelte Piton hidegen. – Ne tedd itt magad! Végtére is nincs semmi, amit már korábban ne láttam volna.

– Mire volna ez jó? – sistergett Hermione. – Felizgat, ha megnézed, mit tettél velem?

– Nem, említésre méltó mértékben semmiképp – közölte Piton teljes lelki nyugalommal. – Csak biztosra akarok menni, hogy nincsenek olyan sérüléseid, amik másfajta kezelést igényelnének. Ha meghalsz vérmérgezésben, akkor már nem lehetsz apáca, és ez bizony nagy kár volna.

Hermione tett egy bátortalan kísérletet, hogy megszerezze a kenőcsöt tartalmazó tégelyt, de Piton gyorsabb volt, és megelőzte.

– C, c, c, rossz kislány – mondta gúnyosan, és a fejét csóválta.

– Hát akkor nem! – morogta Hermione, és az ajtó felé fordult. Néhány másodperccel később azonban megállapította, hogy az nem nyílik.

– Addig nem hagyod el ezt a helyiséget, amíg nem láttam, amit akarok – jelentette ki Piton. – Mindazonáltal van választásod. Vagy egyszerűen önként megmutatod, hol sérültél meg, vagy rád küldök egy lekötöző-átkot, és magam keresem meg. Melyik tetszik jobban?

– Te undorító rohadék! – sziszegte Hermione.

– Ez tíz pontjába került a Griffendélnek, bár azt hiszem, a kijelentésed alapján feltételezhetem, hogy inkább az első javaslat felé hajlasz – közölte nyugodtan Piton.

Hermione remegő kézzel gombolta ki a farmerját, majd egyik oldalon a bugyijával együtt olyan mélyre húzta, hogy láthatóvá vált a kissé megdagadt vörös csík, amik az ágyékától kezdve egészen a csípőjéig húzódott.

– Gyere közelebb! – parancsolta Piton.

Hermione összeszorított foggal tett pár lépést a férfi felé.

Piton rövid, kritikus pillantást vetett a sérüléseire, majd elégedetten bólintott.

– Rendben! Ezekre a csekélységekre bőven elég lesz a kenőcsöd – mondta.

– Csekélységek? – csattant fel Hermione mérgesen, mialatt visszagombolta a nadrágját.

– Csekélységek – erősítette meg Piton. – Semmi olyan, amit más nők ne vittek volna önként magukkal emlékként az ágyamból minden különösebb nyavalygás nélkül. És egyikük sem akart apácának menni ilyen semmiség miatt – tette hozzá vigyorogva.

Hermione féktelen vágyat érzett arra, hogy jó erősen tökön rúgja a férfit. Azonban tekintettel a tényre, hogy az ajtó még mindig zárva volt, és emiatt nem volt lehetőség a gyors visszavonulásra, ez a megoldás egyértelműen a „módfelett életveszélyes" kategóriába tartozott.

– Elmehetek végre? – kérdezte, nehezen uralkodva dühén.

– Mehetsz – mondta Piton, majd a lány felé nyújtotta a kenőcsöt.

Hermione elvette tőle a tégelyt, és amilyen gyorsan csak tudta, visszahúzta a kezét.

– Jelentkeztek már az elvonási tüneteid? – kérdezte Piton, mialatt levette az ajtóról a záróvarázslatot.

– Nem tudom, mi közöd volna hozzá – sziszegte Hermione.

– Ha már ott tartasz, jöhetsz hozzám – közölte Piton szenvtelenül. – Bizonyos feltételek mellett maximálisan kész vagyok segíteni.

– Nincs szükségem a segítségedre! – fújt Hermione dühösen, majd sietve távozott, és nagy durranással bevágta maga mögött az ajtót.

– De még mennyire, hogy szükséged lesz rá... – mondta Piton jókedvűen a csukott ajtónak.