Tabu.

16 / 3

Hermione másnap reggel felébredve úgy érezte magát, mint aki újjászületett.

A mai nap átvészelésére szánt főzetre, amit Piton még tegnap este adott oda neki, nem lesz szüksége – vagy ha mégis, megihatja később. Alaposan lezuhanyozott, majd bepakolt könyveit magához véve elindult lefelé reggelizni.

Piton éppen elhagyta a nagytermet, amikor Hermione lejött a lépcsőn. A férfi mindössze egy rövid, vizsgálódó pillantást vetett rá, mielőtt lefelé indult volna a pincébe.

Hermione enyhe szúrást érzett a gyomra tájékán. Kicsit megalázónak érezte, hogy a tegnap történtek után a férfi nem méltatta hosszabb pillantásra, de végül is más diákok is voltak az előcsarnokban, és nem lett volna okos dolog még az eddigieknél is nagyobb feltűnést kelteniük.

Enyhe csalódottsága ellenére nemsokára lázasan várta a pincebeli bájitalteremben ülve az óra kezdetét. Még ha egyetlen magánjellegű szót sem válthat vele, már a gondolat, hogy a férfi jelen lesz, az, hogy láthatja őt és hallhatja a hangját, várakozásteli feszültséggel töltötte el.

Mi üthetett belé? Hiszen már többször is volt a tanár óráján azóta, hogy kialakult köztük ez a szokatlan viszony – és eddig még sosem érezte előtte ezt az izgatott örömöt. Inkább csak igyekezett felvértezni magát a tanár elleni harcra, ami izgató volt ugyan, de nem feltétlenül pozitív értelemben.

Mikor Piton bejött, és szokásos arrogáns tartásával végigment a padsorok között, Hermione szíve vadul kezdett dobogni. Rá fog nézni? Talán egy másodperccel még tovább is, mint a többiekre?

Nem tette. Pontosabban szólva egyetlen egyszer sem nézett feléje, míg ő megszakítás nélkül a tanárt bámulta. Egyre nyugtalanabb lett. Miért nem vesz tudomást róla?

Megigézve figyelte, ahogy a férfi a maga sajátos módján a ma soron következő bájitalról beszélt –olyan intenzitással, amely sejttette, mennyire közel áll a szívéhez ez a téma, ugyanakkor világosan érezhető megvetéssel, mintha minden szavával éreztetni akarná a tanulókkal, hogy nem tartja őket méltónak ennek a magas művészetnek az elsajátítására.

Hermionét szinte hipnotizálta ez a színjáték. Egyáltalán nem vette észre, hogy Harry figyeli. Az sem tudatosult benne, hogy Ginny viszont Harryt nézi folyamatosan.

Ahogy telt az idő, Hermione hangulata egyre borúsabb lett. Csak beképzelte volna magának Piton barátságosságát? Miért nem néz rá egyszer sem? Vajon varázspálca nélkül, pusztán a gondolatai erejével rá tudná kényszeríteni? Megpróbálta, de eredménytelenül. „Nézz rám!" – kiabálta gondolatban kétségbeesetten. „Kérlek, csak egyetlen egyszer nézz már rám!" De ez sem használt semmit.

Váratlanul, anélkül, hogy bármit is tehetett volna ellene, könnyek csorogtak végig az arcán. Hirtelen úgy érezte, mintha egy hideg kéz ragadná meg és szorítaná össze a szívét.

– Hermione? – szólt Harry halkan. A lány nem reagált.

– Hermione? – súgta a fiú sürgetőbben, és kezét a lány karjára tette.

Piton hirtelen körbepillantott. Néhány lépéssel annál az asztalnál termett, ahol Hermione, Harry és Ginny ült.

– Mi van magával, Miss Granger? – kérdezte.

– Hisz maga is látja! – sziszegte Harry.

– Tartsa a száját, Potter! – felelt Piton élesen. – Miss Granger?

Végre ránézett. Pillantása azonban nem volt barátságos és megértő, mint múlt éjjel, hanem különösen fagyos. Hermione egy szót sem bírt kinyögni, csak vállat vont jelzésképpen.

– Menjen ki, és csak akkor jöjjön vissza, ha már tud eléggé uralkodni magán ahhoz, hogy ne zavarja az órámat – szólt Piton.

Hermione zavartan nézett rá. Bólintott és felállt, de ettől úgy megszédült, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztalban. Egy pillanattal később enyhén ingadozva már a kijárat felé tartott.

Harry felugrott, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy segítsen neki.

– Leülni, Potter! – mondta Piton, aki szkeptikus pillantással követte Hermione bizonytalan lépteit. – Miss Weasley, kísérje el Miss Grangert!

Ginny felállt, és Hermione után sietett, mialatt Harry meglehetősen dühös arckifejezéssel ereszkedett vissza.

Ginny némán lépdelt Hermione mellett, könnyedén fogva a karját, mert a lány még mindig ingadozott egy kicsit.

– Hova akarsz tulajdonképpen menni? – kérdezte végül. – A gyengélkedőre? Akkor erre kell indulnunk – mutatott ujjával a folyosó felé, ami előtt éppen elhaladtak.

– Nem! A szobámba kell eljutnom! – szólt Hermione reszkető hangon.

– Hm... – reagált Ginny, de ellenkezés nélkül haladt tovább a Griffendél-torony felé.

Miután a Kövér Dáma némi panaszkodás után – mert megzavarták délelőtti nyugalmát – átengedte őket, egyenesen Hermione szobájába mentek.

Ginny az ágyra leülve tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Hermione sietve szinte kirántja az éjjeliszekrény fiókját, kivesz egy fiolát, majd a dugóját rögtön kihúzva kiissza a tartalmát.

– Mi az? – kérdezte Ginny bizalmatlanul.

– Valami az... egyensúlyzavarom ellen.

– Aha! Tulajdonképpen mióta jár együtt a sírás az egyensúlyzavarral?

Hermione lehajtotta a fejét.

– Van ennek valami köze Pitonhoz? – kérdezte Ginny, és habár nem ütött meg annyira szemrehányó hangot, mint Harry, Hermione mégis idegesen reagált rá.

– Miért kérdezitek ezt folyton? – sziszegte. – Nincs jogom hozzá, hogy rossz kedvem legyen, anélkül, hogy számot kéne adnom róla?

– De van... nyilván... – szólt Ginny.

– Hát akkor? – vakkantotta Hermione.

– Ez már több, mint egyszerű rosszkedv, teljesen össze vagy zavarodva.

– És miért nem tudtok egyszerűen békén hagyni? – kérdezte Hermione erőtlenül.

– A barátnőm vagy – felelt Ginny egyszerűen. – És Harry barátnője is.

– Harry mostanában inkább úgy viselkedik, mintha a gyámom volna – felelt Hermione fanyarul.

– Féltékeny – állapította meg Ginny szárazon.

– Micsoda? Kire? Talán Pitonra?

– Persze, ki másra? A kandúrodra? – kérdezett vissza Ginny félrebillentett fejjel, miközben Csámpást cirógatta, aki felugrott hozzá az ágyra, és a combjához dörgölődzött.

– De hogy jut eszébe ilyen ostobaság?

– Ha eddig nem is lett volna rá indoka – bár nem így állt a dolog –, a pillantásod, amivel ma az órán szinte felfaltad Pitont, meglehetősen egyértelmű volt.

– Ó... – Zavartan nézett Ginnyre, és arca elpirult. – De még ha... ami persze nem jelenti azt, hogy volna benne bármi... – hebegte zavartan.

– Harry szerelmes beléd – mondta Ginny nyugodtan.

– MICSODA? – kapta fel a fejét.

– Szerelmes beléd – ismételte meg Ginny. – És már nagyon régóta.

– Ezt... ő mondta? – zihálta.

– Nem, de ettől még tudom.

– De... – kezdte Hermione.

– Ahogy rád néz, mikor nem veszed észre, és azt hiszi, hogy én sem – szakította félbe. – Ahogy ragyog a szeme, ha rólad beszél, és ahogyan megvéd, ha bárki akár csak egy ártatlan viccet mondani merészel rólad, mindez világosan beszél.

– De soha még csak célzást sem tett rá... – szólt Hermione habozva. Ugyanakkor eszébe ötlött a két héttel korábban a szobájában lezajlott rövid beszélgetése Harryvel. „– A régi Hermionét nagyon kedveltem, azt hiszem, egy kicsit szerelmes is voltam belé, bár ezt sosem mertem megmondani neki" – csengett vissza fülében a szomorú-melankolikus megjegyzés.

– Harry piedesztálra állított téged, és biztos távolból imádott. Láthatólag mindig az volt az érzése, hogy intellektuálisan nem érhet a nyomodba; később pedig az a tény, hogy Ronnal vagy együtt, végképp elérhetetlenné tett számára, még a bátyám halála után is.

– De hát... ő téged szeret! – szólt kétségbeesetten.

– Igen, valóban. Más módon, ami nem kevésbé értékes, és valóban nem is kevésbé intenzív, egyszerűen csak más. Én vagyok mellette, de te olyasvalami vagy számára, mint egy elérhetetlen álom... most pedig éppen összeszűröd a levet a legádázabb ellenségével – tette hozzá szemöldökét felhúzva.

Hermione elkerekedett szemmel bámult régi barátnőjére.

– Feltéve, hogy ez így igaz, te ezt az egészet minden további nélkül elfogadod? – kérdezte hitetlenkedve.

– Ez csak a látszat – felelt Ginny, a beszélgetés alatt először sütve le a szemét. – Mit gondolsz, miért nem hagylak benneteket soha kettesben, ha csak egy módom van rá? – kérdezte halkan. – Harry közel jár ahhoz, hogy félretegye a gátlásait. Az, hogy ennyire nyilvánvalóan Pitonnal kavarsz, szinte megőrjíti.

Hermione eltátotta a száját, majd rögtön be is csukta. Ginny vallomása pillanatnyilag már túl sok volt neki.

– Mit kellene most tennem, Ginny? – kérdezte kicsit később bátortalanul.

– Mit érzel Harry iránt? – kérdezett vissza, és hangjából egyértelműen kihallatszott a félelem.

– Nagyon sokat jelent nekem, de csak mint barát – felelt azonnal.

Ginny hallhatóan fellélegzett.

– És... Piton iránt? – kérdezte habozva.

– Az bonyolult – felelt, és lehajtotta a fejét.

– Habár egy undorító hányadék, sőt, valószínűleg a veszélyes fajtából, de egyúttal biztos, hogy érdekes férfi – állapította meg Ginny.

– Tessék? Ez most komoly? – kérdezte meglepve. – Erről még sosem ejtettél egyetlen szót sem.

– Harry rögtön elhagyna, ha ilyesmit mondanék a jelenlétében – sóhajtott fel ironikus mosollyal. – Csak neked mondtam el, senki másnak... talán, mert tudom, hogy te megértesz. És ez köztünk is marad, oké? – tette hozzá kérő hangon.

– Világos! – nyugtatta meg Hermione. Még mindig le volt taglózva Ginny szokatlan nyíltságától.

– És? Most akkor mi van közted és Piton között? – kérdezte kutatóan. – Tévedek, vagy tényleg szikrázik a levegő köztetek?

– Hm... ez végül is stimmel – felelt habozva. – Csak még nem sikerült pontosan meghatároznom, miért szikrázik: azért, mert a legszívesebben kitekerné a nyakam, vagy azért, mert én szívem szerint a legdurvább átkok egyikét küldeném rá, vagy...

– Vagy...?

– Semmi! Valószínűleg csak beképzelem magamnak... – felelt szomorúan Hermione.

Ginny erre nem válaszolt, de megértő pillantást vetett barátnőjére.

– Nem vagyok egészen biztos benne, hogy ebben az ügyben sok sikert kéne kívánnom, vagy éppen az ellenkezőjét – szólt azután –, de mindenképpen azt kívánom, hogy ismét jól legyél; akármilyen körülmények között is.

– Ez igazán kedves tőled! – szólt meghatottan.

– Kivéve, ha ehhez rá kellene nyomulnod Harryre, mert akkor természetesen azt kívánom, hogy essen beléd a rossznyavalya – tette hozzá Ginny szárazon.

– Erre nem fog sor kerülni, ne aggódj! – felelt vigyorogva.

– Helyes! Azt hiszem, lassan vissza kéne mennünk az órára – szólt Ginny felállva. – Elég jól vagy már hozzá?

– Igen, már rendben vagyok.

– Akkor gyere! És talán próbáld meg kevésbé feltűnően bámulni Pitont, különben hamarosan nem Harry lesz az egyedüli, aki kíváncsi kérdéseket tesz fel.

– Köszönöm, Ginny! Örülök, hogy végre egyszer beszélgettünk.

– Én is – viszonozta Ginny.

A pincébe vezető utat némán tették meg. Amikor beléptek a terembe, minden pillantás rájuk szegeződött.

Piton félbeszakította előadását, pillantását egy másodpercre vizsgálódva Hermionéra függesztette.

– Ismét minden rendben, Miss Granger? – kérdezte hidegen.

– Igen, professzor! Elnézést kérek a zavarásért!

Ginnyvel visszaültek a helyükre, és miután Hermione egy gyors, megnyugtató mosolyt küldött Harry felé, megpróbálta követni az anyagot anélkül, hogy túlságosan feltűnően figyelte volna Pitont.

A dupla óra végén Hermione különösen lassan pakolt össze abban a reményben, hogy válthat néhány zavartalan szót Perselusszal, és azért is, hogy ne adjon alkalmat Harrynek, hogy ismét faggassa. De a fiú ugyanúgy húzta az időt – láthatóan sejtette, mi a lány célja. Ginny sokatmondó pillantást vetett Hermionéra, majd szó nélkül elmasírozott mellette. Azonban valaki más mégiscsak hamarosan keresztülhúzta Harry számításait.

– Miss Granger, maga még egy kicsit itt marad – szólalt meg Piton.

Már csak a lány és Harry voltak vele a teremben, ami nem volt meglepő – tapasztalat szerint a legtöbben igencsak igyekeztek mielőbb kijutni innen.

– Mi olyan nehéz abban, hogy három könyvet berakjon egy táskába, Potter? – kérdezte nyersen.

Harry dühöngve hagyott fel időhúzási taktikájával, majd egy utolsó haragos pillantást Pitonra és egy vádlót Hermionéra vetve kiviharzott a teremből.

Hermione az asztalánál állt és várt, míg Piton lassan odaért hozzá.

– Nem vetted be a bájitalod – állapította meg.

– Először nem, de azóta már igen.

Piton arcán nem látszott semmiféle kedélyváltozás. Vajon haragszik rá? Hermione egyszerre képtelen lett közvetlenül ránézni.

– Azt mondtam, reggel kell bevenned. Miért nem tartod magad az utasításaimhoz?

– Ma reggel olyan jól éreztem magam – szólt a lány. – Azt hittem...

– Á... azt hitted? – vágott közbe szarkazmussal a hangjában. – És minek alapján gondolod, hogy a te véleményed helytállóbb az enyémnél?

– Sajnálom. Én...

– Ha a jövőben nem tartod magad ahhoz, amit mondok, akkor megnézheted, hogyan húzod ki magad a slamasztikából – vágott közbe durván Piton.

Hermione összerándult. Hova tűnt a férfi, aki előző éjjel a karjában tartotta?

– Oké – mondta halkan, lehajtott fejjel.

– Tudtál aludni?

– Igen – válaszolta. Legalább kicsit még mindig törődik azzal, hogyan érzi magát.

– Rendben! Gyere nyolckor hozzám! – Elfordult, és visszament az asztalához, ami alkalmasint azt jelentette, hogy Hermione el van bocsátva. Szóba merje vajon mégiscsak hozni a tegnap éjszakát?

– Perselus... – kezdte habozva.

A férfi megfordult, és a lányra vetett ingerült pillantása egyértelművé tette, hogy ez nem volt valami jó ötlet.

– MI AZ? – sziszegte dühösen.

– Nem olyan fontos – hebegte Hermione, felkapta a táskáját, és kirohant a teremből.

Az SVK-terem előtt Harry várt rá. Még mielőtt a fiú akár csak egy kérdést is feltehetett volna, Hermione kerek-perec kijelentette, hogy jelen pillanatban semmiről sem hajlandó beszélni. A fiú ennek megfelelően komor pillantással követte őt a terembe, ahol Tonks épp elkezdte az órát.

Az óra végén Hermione óvatosan lelépett, mielőtt még Tonksnak is eszébe jutott volna, hogy kifaggassa.

A nap további része viszonylag problémamentesen zajlott. Hermione képes volt valamelyest koncentrálni a tanítás alatt, még ha időnként váratlanul Perselus gondolata tolakodott is előtérbe. Ez minden alkalommal egy kis, fájdalmas szúrást okozott.

Harry próbálkozásait, hogy magyarázatot csikarjon ki az előző éjjeli eseményekről, a lány vehemensen elhárította.

Pontban négykor ott állt az igazgatónő irodája előtt, majd vett még egy mély levegőt, mielőtt bekopogott volna.

Nem sokkal később már szemben ült a nagy íróasztala mögött helyet foglaló McGalagonnyal, anélkül, hogy megkínálták volna egy csésze teával, ami külön hangsúlyozta a helyzet komolyságát.

– Mielőtt kérdezni kezdenék, Hermione – tért rögtön a lényegre –, volna esetleg valami mondanivalód?

– Igen, nagyon kínos számomra, hogy tegnap éjjel olyan felfordulást okoztam – felelte. – Tényleg őszintén sajnálom!

– Hm, ez mind szép és jó, de ahogy talán magad is sejted, ez nem elég nekem. Tudni szeretném, mi zajlik benned, Hermione!

– Rendben, megpróbálom elmagyarázni.

Beszámolóját annak vázolásával kezdte, milyen nehéz helyzetbe került, amióta visszatért a Roxfortba, óvatosan kitérve a Ron halála miatti veszteségére is. Mesélt a magányosságáról, és hogy kívülállósága mennyi gondot jelent számára, majd befejezte a vizsgáktól való félelmével és a jövőjét illető általános bizonytalanságával. Minden részletnél a valósághoz tartotta magát, amennyire csak lehetséges volt, bizonyos dolgokat azonban, amik túl közelről érintették, kihagyott. Pitont egy szóval sem említette, és ugyanígy kihagyta a depressziója miatti öngyógyítását.

McGalagony türelmesen hallgatta, és csak néha vetett közbe egy-egy rövid kérdést, hogy megbizonyosodjék róla: mindent pontosan megértett.

– Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy amit elmondtál, megfelel a valóságnak – mondta végül, mikor Hermione befejezte. – De épp ennyire biztos vagyok abban is, hogy ez csak az igazság egyik fele.

Hermione lehajtotta a fejét, és hallgatott.

– Természetesen nem kényszeríthetlek, hogy elmondj olyasmit, amit meg akarsz tartani magadnak – szólt lágyan. – De tudnod kell, hogy nálam mindig nyitott fülekre találsz, és minden, amit mondasz, köztünk marad, kivéve, ha iskolaigazgatóként vagy akár erkölcsileg kötelességemnek érezném, hogy másképp cselekedjem.

Hermione, aki ezt a korlátozást különösen találónak érezte a tényleges problémáját illetően, némán bólintott.

– Egy szót sem szóltál Piton professzorról – állapította meg az igazgatónő, és közben leplezetlenül figyelte Hermionét.

– Nem, valóban nem – felelt bénultan.

– Hogyan írnád le a hozzá való viszonyodat?

Hermione nyelt egyet.

– Tisztelem és csodálom a szakmai hozzáértését – szólt végül. – És nagyon hálás vagyok, amiért vállalta, hogy foglalkozik velem az órákon kívül is.

– És ez minden?

– Hogy érti?

– Ez tehát kizárólag szakmai foglalkozás... ? – kérdezte McGalagony elgondolkodva. – Nem beszéltek néha személyes dolgokról is?

– De... olykor... – felelt habozva.

– Bámulatos! Egyébként soha nem beszél személyes dolgokról – szólt homlokráncolva.

Francba! Mibe keverte magát? Hermione a lehetőségekhez mérten ártatlan képpel vállat vont.

– És te mindössze tiszteletet és csodálatot érzel Piton professzor iránt? – fúrt mélyebbre az igazgatónő.

Ha most hazudik, biztosan belepirul – akkor inkább még egy féligazság.

– Na igen, valahogy kedvelem is, egy kicsit legalábbis – felelt zavartan.

– Ez jó! Akkor már ketten vagyunk! – mondta mosolyogva.

Hermione vizsgálódva nézett a tanárnőre. Megint valami csapda lenne? Semmi csalárdságot nem tudott felfedezni McGalagony pillantásában, így bólintott, és viszonozta a mosolyt.

– Csak vigyáznod kell, hogy ne keverd össze a szimpátiát valami mással.

Hermione arcáról lehervadt a mosoly.

– Piton professzor nagyon bonyolult... és nehéz ember... – folytatta McGalagony óvatosan.

– Ebben biztosan igaza van – szólt Hermione, és megpróbált közömbös arcot vágni.

– Tudod, mire akarok kilyukadni?

Hermione megrázta a fejét. Pillantását folyamatosan maga elé, az asztallapra szegezte.

McGalagony felsóhajtott.

– Az utóbbi időben egyesekben az a benyomás támadt, főleg Harryben és Tonksban, hogy te esetleg valamiféle... romantikus érdeklődést táplálsz Piton professzor iránt – szólt halkan.

Hermione rendíthetetlenül hallgatott.

– Vagy ő, irántad – tette hozzá óvatosan.

Úgy tűnt, az asztallap mintázata hipnotikus hatással van Hermionéra, olyan koncentrációval bámulta.

– Hermione... ? – kérdezte McGalagony lágyan. – Nem akarsz válaszolni?

– Nincs semmi... – szólt anélkül, hogy McGalagonyra nézett volna.

– Az világos számodra, hogy én is levonom a saját következtetéseimet?

– És még ha lenne is valami... – suttogta, majd felemelte a fejét, és McGalagony megijedt a szemében ülő fájdalomtól – ...akkor se lenne hozzá senkinek semmi köze... senkinek!

McGalagony jól hallhatóan sóhajtott.

– Hallottad, hogy Harryt és Tonksot is iderendeltem – szólt egyszerre fáradtan csengő hangon. – Lecsillapítom őket, amennyire csak tudom, de nem ígérhetek neked semmit.

Hermione hálásan és egyértelmű megkönnyebbüléssel nézett rá.

– Ha az aggályaik pusztán feltételezéseken alapulnak, akkor nem látok problémát – folytatta. – De ha valamiféle ténnyel jönnek, amit te jó okkal elhallgattál, akkor esetleg lépéseket kell tennem. Megértetted? – tette hozzá váratlanul élesen.

Hermione megilletődötten bólintott.

– És azután még abban az örömben is részem lesz, hogy Piton professzort is kikérdezhetem a „romantikus érdeklődés" témakörben – dohogta McGalagony. – Nagyon remélem, hogy mindezek ellenére túl fogom élni ezt a délutánt!

A pillantás, amit Hermione e szavakra válaszul az igazgatónőre vetett, teljes joggal volt kétségbeesettnek nevezhető.

– Tényleg feltétlenül szükséges ez? – kérdezte nyomorultan.

– Igen – felelt egyszerűen. – Mégiscsak van még valami mondanivalód, Hermione?

A lány csak a fejét rázta.

– Akkor most mehetsz – mondta McGalagony. – És kérlek, küldd be Harryt, már biztosan odakint áll.

Nem sokkal később már Harry ült azon a széken, amelyről Hermione éppen felkelt.

– Mr. Potter! – kezdte hivatalosan. – Arról a célzásról szeretnék beszélni, amit tegnap tett. Amikor megtudta, hogy Piton professzor volt az, aki Hermionét kint megtalálta, azt mondta: biztosan nagyon élvezte, hogy ismét gondoskodhat Hermionéról. Nekem nem tetszett sem a kijelentés, sem a hang, amelyen előadta. Magyarázza el, kérem, mit akart ez jelenteni!

– Úgy találom, Piton professzor az utóbbi időben túl intenzíven gondoskodik Hermionéról – szólt a fiú dühösen.

– És pontosan mi nem tetszik ebben önnek? – kérdezte hűvösen.

– Ez egyszerűen nem normális! – fújt Harry.

– Ez minden, vagy van valami konkrét vád, amit elő kívánna adni? – kérdezte ingerülten

– Hermione minden este nála van – szólt keserűen. – Ahelyett, hogy velünk volna, a diáktársaival, ahogy az normális lenne, ehhez a rosszindulatú emberhez megy a pincébe. Ezen kívül a professzor újabban folyton ott bukkan fel, ahol Hermione van. És Hermione egyáltalán nincs jól az utóbbi időben. Ki tudja, mit művel vele!

– Van bármilyen bizonyítéka arra, hogy Piton professzor árt Hermionénak? – kérdezte metszőn. – Vagy mondott magának valami konkrétumot Hermione?

– Nem, de...

– Akkor ne hozzon fel ilyen szörnyű vádakat! – vágott közbe, szemrehányó pillantást vetve a fiúra.

– De a professzor... – próbálta meg ismét megvédeni magát.

– Semmi ilyet nem akarok többé magától hallani – szólt élesen –, kivéve, ha van egyértelmű bizonyítéka. És még ebben az esetben is hozzám jöjjön, Mr. Potter, ahelyett, hogy telekürtölné vele az egész kastélyt!

Harry hallgatott, de véleménye rá volt írva sértett arcára.

– Harry... – mondta McGalagony békülékenyebb hangon. – Attól félek, túlreagál valamit. Hermione már egyértelműen képes arra, hogy meghozza a saját magával kapcsolatos döntéseit. Ha magának nem felelnek is meg, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy hibásak volnának.

Mikor Harry elköszönt, McGalagony arra használta az időt Tonks érkezéséig, hogy igyon egy csésze teát. Ez a délután tényleg kimerítő volt, pedig a legrosszabb rész még egyértelműen csak ezután fog következni.

Tonksban Harryvel ellentétben van annyi tisztesség, hogy legalább egy kicsit bűntudatosnak látsszon, állapította meg McGalagony elégtétellel, amikor a tanárnő kicsivel később helyet foglalt vele szemben.

– Tudod, miért rendeltelek ide? – kérdezte kertelés nélkül.

– Igen, persze! – szólt Tonks bűnbánóan. – Legalábbis nagyjából.

– Nos, hogy az esetleges bizonytalanságokat kizárhassuk, elmagyarázom még egyszer. Ha valami gyanút szeretnél közölni, ami egy kollégádat érinti, akkor talán nem az éjszaka közepén, ráadásul a folyosón kellene szóba hoznod, hanem a te vagy az én irodámban, hogy ne jusson illetéktelen fülekbe. Ezen kívül alapos okodnak kell rá lennie, ha ilyen kijelentést teszel.

– Egyszerűen gyanúsnak találom, hogy pont Perselus, aki egyébként senkivel sem képes kijönni, egyszerre folyamatosan Hermionéval van.

– És pontosan mit találsz ebben olyan gyanúsnak? – kérdezte bosszúsan.

– Na igen, te is tudod... – szólt habozva.

– Talán azt, hogy Hermione kijön Perselusszal, noha másoknak, például neked, ez nem sikerül? – kérdezte csípősen.

Tonks olyan képet vágott, mintha pofon csapták volna.

– Tudod jól, mire gondolok – szólt halkan. – Azt hiszem, afelé tartanak, hogy átlépjenek egy határt, és féltem Hermionét. Sohasem lesz egy súlycsoportban Perselusszal.

– Van valamilyen bizonyítékod minderre?

– Nincs. De...

– Akkor fogd vissza magad!

– De hát ezt nem helyeselheted! – kiáltotta Tonks. – Perselus túl öreg és gonosz egy olyan fiatal lányhoz, mint Hermione.

– Tonks – kezdte élesen. – Amíg ez csak homályos gyanú, nem akarok többet hallani róla. És ha majd valami ténnyel tudsz előállni, akkor gyere hozzám, és megbeszéljük.

Tonks elkeseredetten hajtotta le a fejét.

– Ugye mindig a védelmedbe fogod venni – szólt halkan.

– Ne beszélj ilyen hülyeséget! – sóhajtott az igazgatónő. – A gyanúd biztosan abból is származik, hogy nagyon komoly fenntartásaid vannak Perselusszal szemben, és ezt bizonyos mértékig meg is tudom érteni. Nem valami kedves veled.

– Ez az év legnagyobb elbagatellizálása – morogta Tonks.

– Csakhogy meg kell szoknod őt, a jövőben talán jobban is, mint szeretnéd – folytatta. Majd tájékoztatta Piton javaslatáról, miszerint ő maga tanítaná a felsőbb évfolyamokat SVK-ra és bájitaltanra, Tonksnak és egy új tanárnak hagyná meg az alsó évfolyamokat, és átvenné mindkét szakterület közvetlen irányítását.

Tonks észrevehetően elsápadt az igazgatónő fejtegetését hallgatva.

– Ugye ehhez nem fogsz hozzájárulni? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

– Egészen jónak találom a javaslatot – vallotta be kertelés nélkül McGalagony. – Perselus nem tudná többé ijesztgetni a fiatalabb diákokat, az idősebbek pedig profitálnának a szakmai hozzáértéséből.

– Más szóval, én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a felsőbb osztályokat tanítsam – szólt Tonks keserűen.

– Ne szépítsük a dolgokat, Tonks, egy kicsit túl vagy terhelve, legalábbis mostanában. – Megnyugtatóan a karjára tette a kezét. – Mindez egyáltalán nem olyan szörnyű, Perselusszal éppenséggel ki lehet jönni, csak egy kis gyakorlást igényel.

Tonks megkínzott mosolya nem hatott túl meggyőzően.

– És ami Hermionét illeti, eltekintve attól, hogy én nem hiszek abban, amit feltételezel, ő már felnőtt és elég erős hozzá, hogy meghozza a saját döntéseit. Ezenkívül eléggé átlátom a dolgot. Beszéltem Hermionéval, és hamarosan Perselus is jön hozzám megbeszélésre. Ne aggódj!

A bejelentés, hogy Piton hamarosan meg fog itt jelenni, meggyorsította Tonks lépteit, amikor kicsivel később elhagyta az igazgatónő irodáját.

McGalagony töltött magának még egy csésze teát – nem árt egy kis erőgyűjtés az előtte álló beszélgetéshez.