Tabu.

5 / 1

– Mit lehet erre mondani? Minden mintadiákok királynője szabotázst hajt végre – folytatta cinikus mosollyal –, micsoda mélységek nyílnak meg előttünk!

– Nem akartam… – kezdte Hermione kétségbeesetten.

– Ó, mit? – szakította félbe Piton. – Ezt is elmagyarázhatja nekem – néhány egyéb dolog mellett – ma este. És ha esetleg azzal a gondolattal játszana, hogy egyszerűen nem jelenik meg a büntetőmunkáján, biztosíthatom, hogy ez nagyon kellemetlen következményekkel járna – tette hozzá élvezettel.

A rosszullét hulláma kúszott fel Hermionéban.

„Ha most még ki is dobnád a taccsot a lába elé, az biztosan sokat segítene”, jelentkezett szólásra belső hangja.

– Kérem, uram, elmehetek? – suttogta Hermione.

– Mehet! – mondta Piton leereszkedően. – Viszontlátásra este, Miss Granger!

Vidáman pillantott a lány után, aki menekülésszerűen hagyta el a termet. 

----

Piton már harmadszor próbált egyik ötödéves diákjának előtte fekvő dolgozatára összpontosítani, de gondolatai alig néhány sor után újra és újra elkalandoztak.

Néhány perc múlva felbukkan majd Granger, és ez a kilátás kellemetlen feszültséget váltott ki belőle. Habár mindig elégtétellel töltötte el, ha az egész diákcsőcselék előtt egyértelműen demonstrálhatta, kinek a kezében is van a gyeplő itt a Roxfortban, és megtorolhatta az esetleges tiszteletlenségeket, ezúttal kicsit másként álltak a dolgok.

Granger egyértelműen azon diákok egyike volt, akik miatt megérte tanítani. Tudásvágy, intelligencia, szorgalom és céltudatosság jellemezte – olyan diák volt, aki nemcsak arra képes, hogy szinte fáradság nélkül sajátítsa el a tananyagot, hanem arra is, hogy a tanultakból következtetéseket vonjon le és azokat új tényállásokra önállóan alkalmazza.

Iskolai pályája során nagyjából tartotta magát a szabályokhoz – kivéve, ha félresikerült barátai, Potter és Weasley rávették azok áthágására –, tisztelettudó volt a tanárokkal szemben, de egyúttal öntudatos is, és nem volt egyszerű elbizonytalanítani. Ez az utálatos nőcske majdnem hibátlan volt, és pontosan ez volt az, ami Pitonnak borzasztóan az agyára ment.

De most két súlyos hibát is elkövetett: bűbájt szórt az asztalra, hogy tanára nekiütközzék az üstnek, illetve rajtakapta pikáns fantáziálgatás közben. Az első tényleg dühítette, mindenekelőtt azért, mert olyan jól sikerült. Az utóbbit rendkívül szórakoztatónak találta, és emellett kapóra jött, hogy visszavágjon az üstért és néhány egyébért az elmúlt hét évből.

Végre talált egy gyenge pontot, amiből kiindulva előcsalogathatja a fedezékéből – kipróbálhatja, hol vannak a határai. Meg fogja fejteni a kis Miss Tökélyt…

… már ha eljön egyáltalán. Éppenséggel az is elképzelhető, hogy ellenszegül neki és beletörődik ennek következményeibe, vagy arra a végkövetkeztetésre is juthatott, hogy úgysem fog fegyelmi intézkedésekhez folyamodni, hiszen ő is egyértelműen elfogadhatatlan módon járt el.

Piton teljességgel tisztában volt azzal, hogy eljárása a társadalom általánosan érvényes morális hozzáállása alapján és még inkább az iskola szigorú alapelveit tekintve nem volt korrekt, de ezzel nem sokat törődött. Mindig is a saját szabályai szerint játszott, és ha nem követ el valami éktelen nagy hibát, akkor McGalagony professzor fogcsikorgatva bár, de el fogja fogadni az indoklását. Egy pillanatra sem merült fel benne kétség, hogy ne tudná magát kidumálni, ha komolyra fordulna a dolog.

Amikor idáig jutott gondolataiban, visszafogott kopogás vonta el a figyelmét.

– Szabad! – kiáltotta nyersen.

Az ajtó kinyílt, de a látogató habozva megállt a küszöbön.

– Bejönni, ajtót becsukni, idejönni, leülni! – vezényelt Piton.

Hermione sietett, hogy eleget tegyen a felszólításnak, és nem sokkal később már a Piton íróasztala előtti széken ült, mint aki karót nyelt, szemlesütve, karját hasa előtt védelmezően összefonva.

Piton hátradőlt a székén, és szokatlanul hosszan mustrálta diákját, csak hogy szemmel látható rossz érzését tovább fokozza. A lány három percen át kitartott, majd idegesen csúszkálni kezdett a széken.

– Na, Miss Granger, meséljen csak! – szólalt meg Piton hangosan, és élvezte, ahogy a lány összerándul, ahogy hirtelen lecsap rá a hangja. – Mi indította arra, hogy képességeit oly mértékben rosszra használja, hogy egy kifejezetten veszélyes anyaggal balesetet idézzen elő?

Hermione természetesen fel volt készülve erre a kérdésre. Semmi esetre sem vallhatja be, hogy tettének egyetlen indítéka az a kívánság volt, hogy egyszer végre ingben láthassa a tanárát.

– Figyeltem, hogy milyen szorosan az asztal mellett sietett el és hogy milyen könnyedén látszott felbecsülni a távolságot, amikor oly gyorsan átszelte az osztálytermet a hozzávalós szekrény felé – kezdte, gondolva, hogy egy kis hízelgés biztosan nem árthat, még Pitonnál sem –, és érdekelt, hogy ez csak akkor sikerül, ha a bútorok pontosan ott állnak, ahol szoktak, vagy mindez megváltozott körülmények között is működik. Na igen, sajnos nem működött – tette még hozzá óvatosan, bocsánatkérő mosollyal.

– Más szavakkal: kísérleti nyúl voltam! – reagált Piton olyan hangon, ami szinte már barátságosnak hatott – legalábbis olyasvalaki számára, aki nem ismerte a tanárt.

– Ó… nem nézném ennyire szélsőségesen a dolgot – válaszolt Hermione. – Ez csak afféle spontán ostoba ötlet volt. Így utólag magam sem értem, mi vehetett rá. Bocsánatot szeretnék kérni miatta, Piton professzor. Igazán nagyon sajnálom.

Hermione eddig elkerülte, hogy néhány másodpercnél tovább kelljen a tanár szemébe néznie. Most is lesütve tartotta szemét és az asztallapot bámulta.

– Egy spontán ötlet... úgy, úgy… – szólt Piton halkan –, és eközben a legcsekélyebb mértékben sem zavarta, hogy az üstből kiömlő főzettől komolyan meg is sérülhettem volna, ha az egész nem ilyen szerencsésen végződik?

Hermione felkapta a fejét, és meglepve nézett rá. Piton sebezhetőségének gondolata olyannyira absztrakt dolog volt, hogy tényleg meg sem fordult a fejében.

Piton íróasztala egyik fiókjából elővett egy fiolát, és maga elé helyezte az asztalra.

– Nyújtsa ki a kezét, Miss Granger! – szólt hidegen.

– Minek? – nyögte Hermione, miközben pillantása rémülten tapadt a kis üvegedényre.

– Mert demonstrálni kívánom, hogy a bájital – még lehűlt állapotában is – mily módon hat a fedetlen bőrre – szólt Piton, azzal kihúzta a dugót.

Hermione torka elszorult. Csak nem akar neki szándékosan sérülést okozni?

Piton tenyerével türelmetlenül dobolt az asztalon.

– Ide vele! – szólt ismét.

– Kérem, ne! – lehelte Hermione.

– A kezét, Miss Granger! – felelt Piton élesen.

Hermione remegve fektette kezét az asztalra.

Piton egy pipettával kivett egy keveset a fiola tartalmából, majd ismét visszazárta és félretette.

Amikor a pipettát Hermione keze fölé tartotta, és az első csepp leeséssel fenyegetett, a lány automatikusan visszarántotta a kezét. A csepp a fa asztallapra hullt, amibe végül csúf sistergéssel szabályosan beleégni látszott.

– Most még az asztalomat is tönkreteszi – mondta Piton gúnyosan, és Hermione már arra gondolt, hogy vége van, a férfi csak meg akarta ijeszteni – amikor az hirtelen megragadta a csuklóját, és az asztalhoz szorította.