Tabu.

29 / 2

Amikor Piton és a két látogató belépett a kastélyba – noha már majdnem elkezdődött az első óra –, még bóklászott néhány diák a folyosókon, útban a tantermük felé. Azon kevesek, akik láthatóan nem siettek, a bájitalmestert megpillantva azonnal rákapcsoltak.

– Ugyanolyan sármos, mint régen – morogta oda Barker a társának.

– Ide járt iskolába? – kérdezte érdeklődve.

– Igen, de annak már jó ideje.

– Ojjé, eszerint magáé a hazai pálya előnye – mondta Tormenta, de mosolya arra utalt, hogy ezt a körülményt nem tartja igazából fontosnak.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez előny – felelt a férfi, és ferde pillantást vetett a bájitalmesterre, aki két lépéssel előttük masírozott, és tekintetével további diákokat keresett, akiket a tantermükbe kergethet.

– Én sem! – szólalt meg Piton anélkül, hogy hátrafordult volna.

– És még mindig pokolian jó a hallása – suttogta Barker, míg a fekete hajú nő szélesen vigyorgott.

Kisvártatva megérkeztek az igazgatónő irodájába, és miután ő szívélyesen üdvözölte és teával kínálta az érkezőket, a két jelölt az íróasztallal szemben, míg Piton az igazgatónő mellett foglalt helyet.

McGalagony először megkérdezte a jelentkezőket, hogy nem szeretnék-e inkább külön-külön, egymás után lefolytatni a beszélgetést, de mindketten spontán tagadólag feleltek.

Maga elé helyezte a pályázati mappákat az asztalra, és megkérte őket, hogy még egyszer foglalják össze pár szóban az eddigi iskolai és szakmai pályájukat, melynek során azután néhány helyen közbekérdezett, és bizonyos pontokról részletesebb felvilágosítást kért.

A beszélgetés után elégedetten bólintva dőlt hátra székében.

– Az alapvető követelmények tekintetében mindketten tökéletesen megfelelnének – sóhajtotta. – Biztosan nem lesz könnyű döntenünk.

Pitonhoz fordult, aki zárkózott arccal ült mellette.

– Volnának most esetleg kérdéseid, Perselus?

– E pillanatban még nincsenek.

– Jó, akkor folytatom, és amikor szükségesnek érzed, egyszerűen szólj közbe. – Miután Piton rábólintott a javaslatára, így folytatta: – Most rákérdeznék még néhány számomra fontosnak tűnő pontra. Hogy senki ne kerüljön hátrányos helyzetbe, felváltva fogják kezdeni a választ.

Mindketten bólintottak, és feszült figyelemmel néztek esetlegesen eljövendő főnökükre.

– Az első kérdésem a következő: miért szeretnének bájitalmesterek lenni? Miss Tormenta, kérem, kezdje el.

– Már gyerekként nagyon izgalmasnak találtam, hogyan kombinálhatunk össze teljességgel különböző tulajdonságokkal rendelkező anyagokat úgy, hogy egy bizonyos hatást érjünk el velük. Tanulmányaim során hamar észrevettem, hogy az egy idő után elért határokon – mármint ha az ember már az összes írott formában fellelhető receptet elkészítette, és megpróbál új, saját utat törni – nem is olyan egyszerű átlépni. Ehhez mentorra van szükség, egy tapasztalt bájitalmesterre, aki kész megosztani tudását. Az egyetemen ez szinte lehetetlen, mert rengeteg – nos, fogalmazzunk úgy, eltérő adottságokkal rendelkező – diák ragad folyamatosan a tanárjára, és nem hagy számukra időt, hogy egyének és ambícióik előmozdításának szentelhessék magukat. Ezért is döntöttem úgy, hogy asszisztensként veszek részt kutatásokban, hogy a lehetőségekhez mérten minél több tapasztalatot gyűjtsek teljesen új bájitalok kifejlesztésének területén. Ezt a munkát nagyon inspirálónak és kielégítőnek találtam, és biztosan sikeresen tehettem volna ott mestervizsgát, de sajnos időközben beütött egy munkán kívüli probléma, ezért úgy döntöttem, hogy máshol kezdem újra.

Egy pillanatra elhallgatott, és tekintete ide-oda vándorolt McGalagony és Piton közt.

– Bájitalmesterré válni a hivatásom, ebben egészen biztos vagyok – fejezte be komolyan.

– Kimerítő válasz, Miss Tormenta – szólt McGalagony elismerően. – Mr. Barker?

– Én főként azért akarok bájitalmester lenni, mert gyerekeket szeretnék tanítani.

McGalagony látható örömmel fogadta a választ, míg Piton a homlokát ráncolta.

– Helyes! A következő kérdésre ön válaszolhat először, Mr. Barker – folytatta McGalagony derűsen. – Mi indította arra, hogy épp erre az állásra jelentkezzen?

– Amint már említettem, az a célom, hogy gyerekeket taníthassak. És hogy ezt a továbbképzésemmel egyidejűleg tehetem, egyszerűen ideálisnak tűnik. Egyszerre profitálhatok Piton professzor szakmai tudásából és tanári tapasztalataiból.

Patricia Tormenta egyenesen Pitonhoz fordult, ahogy vetélytársa befejezte.

– Piton professzor, ön Európa-szerte nagyon jó hírnévnek örvend szakmai körökben – mondta sötét, behízelgő hangján, mely jellegét tekintve nem is állt olyan távol a megszólítottétól. – Megtiszteltetés volna számomra önnél tanulni.

McGalagony Pitont figyelte, aki azonban a tömjénezésre csak mértéktartóan leereszkedő biccentéssel válaszolt.

– Mi készteti arra, hogy gyerekeket tanítson, Miss Tormenta? – kérdezte aztán az igazgatónő.

– Úgy gondolom, érdekes kihívás, hogy a kedves kicsikéket, akiknek egy része talán semmiféle alapismerettel nem rendelkezik bájitalok terén, legalább kicsivel közelebb vigyem a főzetkészítés különleges bájához, soraik közt tehetségeket fedezhessek fel, és támogassam őket a lehetőségek határain belül.

– Mr. Barker?

– Szeretek gyerekekkel dolgozni – felelte, és szándékosan figyelmen kívül hagyta Piton maliciózus reakcióját. – Sokkal nyitottabbak, mint a felnőttek, és könnyebb egyes dolgok iránt felkelteni a lelkesedésüket, mert még alig vannak fenntartásaik. Ez az, amit szeretnék – az anyag iránti lelkesedésemet továbbadni a gyerekeknek.

– Ez úgy hangzik, mintha már dolgozott volna gyerekekkel.

– Igen, sokat korrepetáltam, hogy finanszírozhassam a tanulmányaimat – felelt. – És emellett gyakran felügyeltem gyerekekre, akiknek a szülei szakmai vagy egyéb elfoglaltságuk miatt távol voltak. Ezt persze nem igazán lehet munkának nevezni, de mégiscsak fizettek érte, és tapasztalatokat gyűjthettem.

– Milyen tapasztalatokkal rendelkezik ön eddig gyerekek terén, Miss Tormenta?

– Szakmailag semmilyennel – felelt kertelés nélkül –, de mindig van egy első alkalom, nemde? – eközben ismét Pitonra nézett. – Magánjellegű tapasztalataim vannak a gyerekfelügyelet terén, akárcsak Mr. Barkernek, még ha nem is fizetségért, hanem csak szívesség gyanánt családi és ismeretségi körben. Nagyon kedvelt bébiszitter voltam, mert a kicsik nálam általában jobban viselkedtek, mint a saját szüleiknél.

Piton elismerő pillantást vetett rá.

– Kérem, nevezzenek meg egy olyan emberi tulajdonságot, ami a másokkal való kapcsolat során az önök számára különösen fontosnak, sőt nélkülözhetetlennek tűnik, és ezt indokolják is meg röviden.

Piton szkeptikus képet vágott.

– Tolerancia – felelt Tormenta. – Ha valaki más emberek sajátosságait nem fogadja el, azzal esetleg akadályozza a személyiségük kifejlődését, és korlátozza az önkifejezésüket.

– Együttérzés – vélte Barker. Aki nem képes beleképzelni magát más emberek helyébe, és nem próbálja megérteni az érzéseiket, az esetleg rosszul és igazságtalanul ítéli meg őket.

– Két kitűnő válasz – mosolygott McGalagony. – Én kész is lennék, a további benyomásaimat majd a próbatanítások során fogom megszerezni. Vannak még kérdéseid, Perselus? Esetleg szakmai jellegűek?

– Mr. Barker – kezdte, és gondot fordított rá, hogy úgy beszéljen, ahogy az óráin szokott, hogy egykori diákjában felidézzen néhány kellemetlen emléket. – Nevezze meg, kérem, azokat a kritériumokat, melyek alapján megvizsgálná, hogy egy tizenkét levelű ördögkarom elég friss-e ahhoz, hogy felhasználhassa egy bájitalhoz, és sorolja fel ennek a gyorsan hervadó növénynek a tartósítási lehetőségeit.

– A színe... – kezdte habozva – és a levelek formája. Ha már nem frissek, összepöndörödnek. Konzerválni alkoholba helyezve lehet őket. A hatóanyagok túlnyomórészt megmaradnak, az alkohol pedig a főzés során elpárolog.

A bájitalmester várakozóan nézett a fiatalemberre, de úgy tűnt, az már nem akar semmit hozzáfűzni.

– Ki tudná még egészíteni ezt a választ, Miss Tormenta? – kérdezte végül.

– Ha már barnul, és a levelek összepöndörödnek, akkor már teljesen egyértelmű, hogy a növény nem használható, de még ha zöld is, előfordulhat, hogy a hatóanyagok már elillantak belőle, és a főzet, amihez hozzáadjuk, teljesen félresikerül. Egy biztos teszt annak megállapítására, elég friss-e még a felhasználáshoz, ha felvágjuk hosszában a szárát, és egy-két másodpercig a bőrünkre szorítjuk. Ha piros nyom marad utána, ami néhány másodpercig borzalmasan viszket, akkor a növény még elég friss. Konzerválni természetesen lehet alkoholban, akárcsak a legtöbb összetevőt, de a tizenkét levelű ördögkaromhoz különösen ajánlott egy olajos keverék, mert ez nem csökkenti annyira a hatását a friss növénnyel összevetve, mint az alkohol önmagában. Ha a gyógyfüvet csak rövid ideig akarjuk tárolni, például ha frissen szedtük, de csak másnap szeretnénk felhasználni, elegendő légmentesen becsomagolni, és a csomagolás belsejéből eltávolítani az oxigént. A vákuum körülbelül két napig tartja frissen, utána azonban rohamosan csökken a hatása.

– Köszönöm, Miss Tormenta. Ez átfogó és helyes válasz volt.

Barker kissé szerencsétlen képet vágott.

Piton feltett még néhány szakmai jellegű kérdést, és a legtöbbre a sötét hajú nő részletesebb választ adott, mint a másik pályázó – bár ő sem hagyott egy kérdést sem megválaszolatlanul, és egyszer sem felelt hibásan.

Piton végül elégedetten dőlt hátra.

– Részemről ennyi, Minerva.

– Nekem még eszembe jutott valami, amit meg szeretnék kérdezni önöktől – mondta a pályázók felé fordulva. – Ez személyes kérdés, mindkettejüktől. Nem muszáj válaszolni rá, illetve, ha szeretnék, külön-külön kérdezem meg önöket.

– Részemről nem szükséges – vélte Miss Tormenta. – Kérdezzen csak nyugodtan.

– Mi volt az oka, hogy feladata a laborbeli állását Los Angelesben? Fordulhatnék ugyan az ottani mesteréhez is, de korrektebbnek érzem, ha egyenesen öntől kérdezem meg.

– Nem az én döntésem volt, hogy megszakítsam a képzésemet, hanem a mesternőmé – felelt közömbösen –, még ha valójában magam voltam is az okozója a kihajításomnak. Azon a bizonyos napon egyszerűen nem kellett volna annyi tequilát innom – munkaidő után, természetesen –, és nem kellett volna hagynom, hogy a férje megdugjon... De leginkább azt nem kellett volna hagynom, hogy a nő még rajta is kapjon bennünket.

McGalagony meglepetten nyitotta tágra szemét, míg Piton láthatóan kiválóan szórakozott.

– Nos, ez nagyon őszinte válasz volt, minden mellébeszélés nélkül – mondta az igazgatónő. Köszönöm a nyíltságát, Miss Tormenta.

Megköszörülte a torkát, majd kérdő tekintettel fordult Barkerhez, aki biztosította, hogy neki is feltehet egy személyes kérdést a másik pályázó előtt.

– Ön roxfortos diák volt, Mr. Barker, és ismeri abból az időből Piton professzort. A bájitaltan teljesítménye nem volt ugyan rossz, de akadtak nehézségei az én tisztelt kollégám speciális tanítási módszereihez való alkalmazkodással. Miből gondolja, hogy gyakornokként jobban fog boldogulni?

Piton érdeklődve vonta fel a bal szemöldökét.

– Erre az az egyszerű válasz, hogy már kinőttem a kamaszkorból – felelt vállat vonva. – Akkoriban természetes volt, hogy minden ellen lázadtam, amit akár csak megközelítőleg is kényszernek éreztem. Ezáltal sajnos nem használtam ki az akkori páratlan lehetőségemet, hogy profitáljak egy ennyire tapasztalt tanár tudásából. Későbbi tanulmányaim során azonban megpróbáltam ezt a hibát kijavítani, és a keletkezett hiányosságokat pótolni, és azt hiszem, egészen jól sikerült. Mára már érettebb és szilárdabb vagyok, mint az akkori iskolai éveimben, és nem hiszem, hogy gondom lenne a már említett speciális módszerek elviselésével.

Piton pillantása ugyan kétséget fejezett ki e derűlátással kapcsolatban, de láthatóan nem akart hozzászólni.

– Köszönöm, Mr. Barker – állt fel McGalagony elégedetten, mire a többiek is követték példáját. – Most pedig Piton professzor kicsit körbevezeti önöket a kastélyban. Az ön számára, Miss Tormenta, biztosan érdekes lesz, ön pedig, Mr. Barker, feleleveníthet néhány régi emléket. De előtte lenne még egy kérésem, Miss Tormenta. Mint bizonyára tudja, a Roxfort négy házra oszlik, melyek tagjai legjellemzőbb tulajdonságaik alapján kerülnek besorolásra. Mr. Barker hovatartozását ismerjük, hiszen itt tanult, ő a Griffendélbe tartozik. Megtenne nekem egy szívességet, és hozzájárulna, hogy megvizsgáljuk az ön hovatartozását? Ha megkapja az állást, erre mindenképpen szükség lesz.

– Ez csak természetes, biztosan érdekes lesz – felelt mosolyogva.

McGalagony visszamosolygott, aztán elővette az öreg süveget, és ünnepélyes mozdulattal a fekete hajú nő fejére tette.

– Hollóhát! – kiáltott fel a kalap pár másodperc múlva.

– Hollóhát – ismételte McGalagony elégedetten, majd levette a kalapot. – Ismeri a tulajdonságokat, amelyek a ház tagjaira jellemzőek, Miss Tormenta?

– Olvastam, amikor tájékozódtam a Roxfortról. Ész és szorgalom, amennyire emlékszem.

– Pontosan! Valamint tanulékonyság, bölcsesség, és jókora adag ötletesség – egészítette ki McGalagony. – És ez utóbbi a többi mellett biztosan nem a legrosszabb tulajdonság... – tette hozzá diszkréten Pitonra pillantva.

Ezt követően Piton körbevezette őket a kastélyban, és közben nagy vonalakban ismertette Tormentával az alaprajzi elrendezést, és néhány itt-ott elejtett szóval tájékoztatta az épület történetéről.

Utána ismét találkoztak McGalagonnyal a bájitalterem előtt, mert hamarosan kezdődnie kellett a próbatanításnak.

– Miss Tormenta egy elsős osztállyal próbálkozhat, Mr. Barker pedig egy másodikossal – mondta az igazgatónő, mialatt a terembe léptek. – A másodikosok jönnek először, így Miss Tormentának meglesz ugyan az az előnye, hogy figyelheti Mr. Barkert tanítás közben, ő viszont hazai pályán mozog, ami bizonyos mértékig szintén előny.

Piton a tanári asztalnál még azt magyarázta Barkernek, hogy melyik témával kell foglalkoznia, és melyik főzetet kell elkészíteniük, amikor a diákok már szállingózni kezdtek a terembe. Hamarosan valamennyien megérkeztek, és kíváncsian, de csendben várták, mi következik.

Amikor Piton hátravonult, és az utolsó sorban leült McGalagony mellé, az igazgatónő felállt, és a diákokhoz fordult.

– Bemutatom Mr. Barkert. Ahogy Piton professzor már biztosan elmondta, ma próbaképpen ő tartja az órát. Tegyetek egyszerűen úgy, mintha mi itt hátul itt sem lennénk – tette hozzá mosolyogva. – Másodéves griffendélesek és mardekárosok, Mr. Barker, sok sikert kívánok!

Leült Piton mellé, és hozzáhajolt.

– Teljesen kimaradsz a dologból, ugye? – suttogta.

– Igen.

– Se pillantások, se más egyéb – tette hozzá.

– Fogalmam sincs, mire célzol.

McGalagony némán égnek emelte szemét.

A következő percekben mindketten feszülten figyelték, hogyan veszi fel a kapcsolatot Barker az osztállyal, kicsit mesélve magáról – többek között azt, hogy ő is ide járt iskolába –, és végül elkezdte leadni a Piton által kiválasztott anyagrészt.

– De ugye nem választottál külön neki valami nehezet? – kérdezte McGalagony gyanakvóan.

– Természetesen nem – ingatta Piton a fejét.

– Vagy Miss Tormentának valami nagyon könnyűt?

– Neeem! – unta meg Piton a gyanúsítgatást. Hiszed vagy sem, Minerva, én is tényleg össze szeretném hasonlítani őket.

– Akkor rendben van.

Patricia Tormenta, aki a professzorok melletti padban ült, főként azt figyelte, hogyan reagáltak ők ketten arra, ahogy Barker az osztállyal kommunikált.

Hogy a férfi jól tudott a gyerekekkel bánni, az hamar láthatóvá vált. Játszva rá tudta venni őket, hogy együttműködjenek, és noha sokkal kevésbé volt csend, mint az bájitaltan órán megszokott volt, de még nem is volt akkora zaj, hogy a diákok figyelmét érezhetően zavarta volna. Épp ellenkezőleg, érdeklődőnek és nyugodtnak tűntek, mintha tényleg elfelejtették volna, hogy a szigorú igazgatónő és a rettegett bájitaltan tanár ott ül mögöttük a teremben.

A helyzet akkor vált némileg kritikussá, amikor elkezdődött a gyakorlati rész. Már a hozzávalók elhozatalakor megemelkedett a zajszint, és amikor az első diákok nekiláttak a főzetük elkészítésének, néhányan még mindig zavartalanul beszélgettek. Barker megpróbálta helyreállítani a nyugalmat, miután mindenki visszatért a helyére, ami tűrhetően sikerült is neki. Az eredményül kapott főzetek minősége mindenesetre megfelelő volt, ami arra is vissza volt vezethető, hogy a diákok figyelmét előzőleg minden nehézség nélkül el tudta nyerni.

A főzést tíz perccel az óra vége előtt befejeztette, és utasította a diákokat, hogy takarítsák le a helyüket, a fel nem használt, de még használható hozzávalókat tegyék vissza eredeti helyükre, és tisztítsák meg az üstjeiket. Miután mindezzel végeztek, megköszönte a diákok együttműködését, majd elengedte őket.

Barker átadta helyét vetélytársnőjének, aki közben megkapta Pitontól az útmutatást, és a termet hamarosan megtöltötte a Hollóhát és a Hugrabug első évfolyama.

McGalagony nekik is elmondta rövid kis beszédét, és Tormenta nekikezdett.

Már az első perctől kezdve több tekintély áradt belőle, mint a férfiból, de kissé merev stílusa miatt kevésbé tudta magával ragadni a diákokat. Nála a hangsúly az önálló gondolkodásra késztetésen volt, hogy a diákok ezáltal mélyebben megértsék az egyes adalékok és az elkészítés lépéseinek szerepét és szükségességét, amibe azonban a gyerekek csak fokozatosan rázódtak bele. Mindenesetre az ő órája alatt majdnem akkora nyugalom volt, mintha Piton személyesen állt volna a helyén. Az elkészült bájitalok nagyjából ugyanakkora részben sikerültek, mint előzőleg a másodikosok esetében.

Pontosan fejezte be az órát, és miután a diákok elhagyták a termet, varázsige segítségével állította helyre a rendet a teremben oly módon, hogy az eszközöket megtisztította, a maradékokat pedig eltüntette.

Ezután visszasétált a hátsó sorba, és leült Barker mellé, aki McGalagony utasítására két széket odahúzva a professzorokkal szemben ült le.

– Nos, túlestek rajta – mondta McGalagony mosolyogva –, és örömmel mondhatom, hogy mindketten nagyon jól boldogultak. A kollégámmal most elmondunk önöknek néhány dolgot, amik feltűntek közben, amíg még frissen él az emlékezetünkben – ha szeretnék, akkor külön-külön –, utána pedig megebédelünk. Végül is ez után a megpróbáltatás után megérdemelnek némi pihenést. Utána tanácskozunk Piton professzorral, és a döntésünkről tájékoztatjuk önöket, amilyen hamar csak lehet. Örülnék, ha addig a vendégeink maradnának, és esetleg sétálnának egyet a kastélyparkban – de ha menniük kell, természetesen azt is megértem. Ebben az esetben bagolypostával küldjük az eredményt.

Mindkét pályázó közölte, hogy nem tartják szükségesnek a külön lefolytatott értékelést, és hogy szívesen megvárják az eredményt.

– Akkor önnel kezdem, Mr. Barker – mondta McGalagony. Dicsérte a férfi érdekesen megtartott óráját, empatikus hozzáállását a gyerekekhez, és hiányosságként csupán a kissé magas zajszintet és a főzés előtti nyugtalanságot említette.

Tormentát megdicsérte a hatékonyságáért és a fegyelemért, amit a tanári tapasztalatok hiánya ellenére elért az osztálynál, de észrevételt tett a tizenegy évesek számára túl bonyolult kifejezésmódjára.

– Úgy. Most pedig te jössz, Perselus – mondta azután. – Mivel ez a te szakterületed, neked talán több mondanivalód lesz.

– Dicséretet kaptak már eleget – kezdte a jelöltekhez fordulva –, és úgy gondolom, mindketten nagyon jól tudják, mik az erősségeik, így a dolgot lerövidítendő inkább azt mondom el, amit hibának éreztem.

Barker rezzenéstelen arckifejezése alapján nem is számított másra, Tormenta pedig jókedvűen vonta fel a szemöldökét a férfi szavaira – ez viszont McGalagonyt késztette mosolyra.

– Mr. Barker – kezdte Piton. – Az, hogy először állt az osztály előtt, már önmagában bizonyos szintű figyelmet és visszafogottságot biztosított a diákok részéről, hiszen először még ki kellett találniuk, hogy kivel is van dolguk. Hogy az órája során mégis már rövid idő után ekkora nyugtalanság ütötte fel a fejét, komoly esetben rossz alap lenne a rákövetkező órákhoz, mert addigra vége a visszafogottságnak, és harcolnia kellene a figyelmükért. Véleményem szerint eljátszotta azt az esélyt, hogy az első perctől kezdve tiszteletet ébresszen maga iránt. Lehet, hogy ma kellemes változatosság volt a diákoknak a laza tanítási stílusát követni, de a fegyelem hiánya miatt hamarosan problémákkal találná szemben magát, ami ma egyértelműen látható volt már a hozzávalók elhozatalánál.

Barker elgondolkozó arcot vágott, bólintott és hallgatott. Piton még nézte pár másodpercig, aztán Tormentához fordult.

– Ön csak az órája végén követett el valódi hibát, Miss Tormenta – mondta, figyelmesen nézve a sötét hajú nőre. – Feltétlenül a diákok feladataihoz tartozik, hogy a főzet elkészítése után eltakarítsanak maguk után. Ha átveszi tőlük ezt a feladatot, csak tovább erősíti a legtöbbjükben már amúgy is meglévő hajlamot a felelőtlenségre. Ezen kívül a megmaradt hozzávalókat csak eltüntette, ahelyett, hogy a még használhatóakat visszajuttatta volna az erre szolgáló tárolókba – ez pedig a készletek haszontalan elpazarlása.

– Célszerűbbnek találtam valamivel több szaktudást átadni, ahelyett, hogy takaríttatok velük.

– Takarítás közben is tanulnak valamit – felelt Piton enyhén ingerülten –, méghozzá valami fontosat: azt, hogy a munkaterületükért ők egyedül felelősek.

– Nos, alighanem igaza van, professzor – engedett Tormenta. – Akkor célszerű volna a diákokat megtanítani a tisztítóvarázslatok pontos használatára, hogy ők tegyék meg, ÉS gyorsan végezhessenek.

Piton a homlokát ráncolta, Barker pedig, aki emlékezett, hogy a férfi semmiféle pálcával való „hadonászást" nem tűrt meg az óráján, diszkrét vidámsággal nézte őket.

– Ami a készletek pazarlását illeti – folytatta Tormenta, anélkül, hogy Piton látható nemtetszésére ügyet vetett volna –, szeretnék rámutatni, hogy a hozzávalók beszennyeződhettek, ahogy az asztalokon hevertek, és nem feltétlenül alkalmasak újbóli felhasználásra – ez nem kielégítő eredményhez vezethet.

– Ebben teljességgel igazat adok, Miss Tormenta. Egy tudományos kutatás vagy kereskedelmi célú előállítás során ennek valóban lehet szerepe, de olyan főzetnél, amit itt az iskolában a diákok elsőtől negyedik osztályig gyakorlás céljából készítenek, ilyen finomságnak nincs jelentősége.

– Egy alsós diákot is demotiválhat, ha mindent helyesen csinál, és a főzet a rossz hozzávalók miatt mégsem éri el a kívánt minőséget – vetette ellen.

– A diákok esetleges csalódottsága nem áll arányban az elpazarolt készletekkel, ha elherdáljuk az időnként méregdrága hozzávalókat ahelyett, hogy értelmesen újra felhasználnánk – mondta Piton, kinek tekintete és hangja egyaránt egyértelmű figyelmeztetést tartalmazott, amit Barker és McGalagony gond nélkül érzékelt, de amire a fiatal nő láthatóan immunis volt.

– Talán egy olyan tekintélyes iskola, mint a Roxfort, megengedhetné magának azt a luxust, hogy megkíméli diákjait a szükségtelen kudarcoktól – felelt nyugodtan.

– Valóban vitatkozni szeretne velem erről, Miss Tormenta? – kérdezte Piton olyan selymes hangon, hogy már az is észrevehette a benne rejlő csapdát, aki nem ismerte.

– Tulajdonképpen szeretnék – felelt a nő meglepően nyugodtan –, de amíg nem dolgozom itt, úgysincs semmi közöm hozzá, ha viszont hamarosan itt dolgozhatok, akkor nagy meggondolatlanság volna rögtön vitába keverednem magával, így inkább annyiban hagyom a dolgot.

– Bölcs döntés – felelt Piton metsző hangon.

– Köszönöm, professzor – mosolygott rendíthetetlen nyugalommal.

– Nos, ha végeztél, akkor mehetünk ebédelni – szólt McGalagony felszólítóan nézve Pitonra, majd felállt, mikor a férfi bólintott.

_____


A nagyteremben még alig volt élet, amikor beléptek – a tanári asztal még elhagyottan árválkodott, de az első diákok már szállingóztak házuk asztalához.

McGalagony jobbján és balján kínálta hellyel a két vendéget, Piton pedig Tormenta mellett foglalt helyet.

Kisvártatva Tonks is csatlakozott hozzájuk. Örömmel üdvözölte a két jelentkezőt, akiket az igazgatónő bemutatott neki, és Barker mellett foglalt helyett, akivel hamarosan – McGalagony alkalomszerű közreműködésével – élénk beszélgetésbe mélyedt.

– Feltehetnék önnek egy személyes jellegű kérdést, Piton professzor? – kérdezte Tormenta halkan asztalszomszédját.

– Igen – mármint ha nem feltétlenül vár választ rá...

Tormenta vidáman fújta ki a levegőt.

– A maga köntörfalazás nélküli stílusa tetszik nekem. Én sem szoktam kerülgetni a forró kását.

– Igen, vettem észre – mondta Piton gúnyosan.

– De ugye nem veszi rossz néven a nyíltságomat?

– Ez volna a személyes kérdése? – kérdezte Piton, és egy emeletnyivel megemelte szemöldökét.

– Nem – felelt vigyorogva, hiszen a férfi már ezt a kérdést is válasz nélkül hagyta. – Nem különösebben örül, hogy kap egy gyakornokot, igaz? – folytatta.

– Így igaz.

– Mi zavarja ebben?

– A legtöbb ember egyszerűen az idegeimre megy – felelt kertelés nélkül –, és egy csomó időt eltölteni egy tanítvánnyal, amit a mester egyszerűen nem kerülhet el, az én ízlésemnek cseppet sem kívánatos.

– És? Mit gondol? Van bennem elég potenciál, hogy az idegeire menjek? – kérdezte Tormenta csalafinta mosollyal.

– Feltétlenül! – vágta rá vidáman.

– És a vetélytársam? – kérdezte, miközben gyors pillantást vetett Barkerre, aki még mindig intenzív beszélgetést folytatott Tonksszal.

– Az ő képességei sem nevezhetők elhanyagolhatónak.

Tormenta szája sarka egyre feljebb vándorolt.

– Elárulja nekem, személyesen melyikünk mellett döntene?

– Nem.

Tormenta rezignáltan sóhajtott, aztán fejét közel hajtotta Pitonhoz, mintha valami borzasztó fontos titkot szeretne elárulni neki.

– Velem sokkal szórakoztatóbb volna – suttogta.

– Ó, igen, ebben biztos vagyok – horkant fel Piton kedélyesen.

_____


Hermione alig lépett be a nagyterembe, tekintete máris a tanári asztalt kereste. Helyére érve alaposabban szemügyre vette a két vendéget.

A sötét hajú nő Perselus mellett éppen lehajtotta a fejét, hogy székét közelebb húzza az asztalhoz, ezért Hermione először a McGalagony és Tonks között ülő, szimpatikusnak látszó férfi felé pillantott. Ez lesz tehát az egykori ápoló. Úgy tűnt, remekül beszélgetnek Tonksszal, aki olyan vidámnak tűnt, mint már régóta nem.

Hermione pillantása visszatért a női pályázóra, és sóbálvánnyá dermedt. A nő úgy nézett ki, mint... Natalie! Hosszú, fekete fürtök, magas arccsont, sugárzóan kék szemek. Mosolygott... nem, egyértelműen flörtölt Perselusszal... az pedig visszamosolygott rá.

A féltékenység forró hulláma árasztotta el Hermionét – olyan váratlanul és intenzíven, hogy szinte lélegezni is elfelejtett. Az éhsége mintha elszállt volna, helyét pedig ijesztő rosszullét vette át, ami elszorította a torkát.

Énjének racionális része figyelmeztette, hogy ne lovalja bele magát, hiszen Perselus végül is nem tesz semmi mást, csak beszélget, de gyomra nem akart hallgatni rá, és felgyorsult szívverése is csak lassan nyugodott meg ismét. Arra az elképzelésre, hogy szerelme új gyakornoka esetleg a fekete hajú nő lesz, és onnantól minden nap vele fog dolgozni, kitartóan felfordult a gyomra.

Megdöbbenve állapította meg, mennyire fél még mindig, hogy újra elveszíti Perselust. Beszélnie kell vele erről, és egy határozatlan érzés azt súgta, hogy ezzel vége is az elmúlt napok megnyugtató harmóniájának.