Tabu.

18 / 2

Piton még jó darabig bámult az üres kandallóba, mire végül sikerült elszakítania pillantását a szürke kövektől.

Ez az este több erejét emésztette fel, mint amennyit valaha is lehetségesnek tartott. Hermione dühkitöréseit eltűrni nem esett annyira nehezére – ezzel számolt a bájital következményeként –, még ha a féktelen gyűlölettel teli szavak néha a vártnál mélyebben érintették is.

Az utána következő helyzet viszont sokkal rosszabb volt. Borzasztóan megviselte, hogy nem képes segíteni neki. Az, hogy a lány nem hagyta, hogy a karjába vegye és vigasztalja, sőt még azt sem, hogy futólag megérintse, szinte fizikai fájdalmat okozott – elsősorban azért, mert nem tudta, meg fogja-e engedni ez után az este után valaha is.

A gondolat, hogy esetleg továbbra is visszautasítja, egyszerűen nem ment ki a fejéből, és az emiatt támadt kétségbeesése semmivel sem volt kisebb, mint saját gyengesége miatt fölhorgadt dühe.

Hogy engedhette, hogy ennyire függővé váljon ettől a lánytól és annak vonzalmától? Olyan vonzalomtól, ami ráadásul amúgy is csak képzelt, ahogyan ez ma este drasztikus módon be is bizonyosodott. Szinte kizárt, hogy ennyi gyűlölet mellett még annak az érzelemnek is jusson hely, amit állítólag iránta érez.

Egy idő után gépiesen lefekvéshez kezdett készülődni, de gondolatai szüntelenül a legutóbb átéltek körül jártak. Amikor kicsivel később lefeküdt és lehunyta a szemét, akkor is Hermione arcát és vad dühtől szikrázó szemét látta maga előtt. Miután egy darabig sikertelenül próbálta kizárni fejéből a nyugtalanító gondolatokat, feladta, és belenyugodott, hogy e percben nemigen gondolhat alvásra.

Hermione úgy zuhant az ágyba, mint egy darab kő, de várakozásával ellentétben nem tudott rögtön elaludni. A fáradtságát egyre jobban elnyomta a tudat, hogy mi mindent adott ki magából a pincében, és mindenekelőtt az, hogy milyen formában.. Az ürességet, ami nem sokkal korábban még teljesen kitöltötte, felváltotta az előbbiek feletti megdöbbenése.

Minden negatív emócióját, melyet valaha is Perselus iránt érzett, válogatás nélkül a képébe vágta, és minél tovább gondolkodott, annál biztosabb lett abban, hogy ezzel alaposan a lelkébe gázolt.

A legrosszabb az volt, hogy most, miután visszazökkent a „normál állapotba”, a korábbi gyűlölettiráda egyetlen elemét sem tudta átérezni magában. Ezek az érzelmek, amelyeket így egyrakáson a férfi elé tárt, ugyan többé-kevésbé igaziak voltak, ezért is lehettek ilyen pontosan eltárolva a tudatalattijában, de már rég túljutott rajtuk. Ha most gondolt a férfira, egészen más került előtérbe.

A rokonszenv meleg hulláma öntötte el, ahogy Piton sápadt arcára és aggódó, szinte kétségbeesett pillantására gondolt, mikor ő az agresszív kirohanása után teljesen magába zárkózott.

Még ha maga sem tudta megmagyarázni, miért – szerette ezt a sötét, zárkózott, a rosszindulatig cinikus férfit. Azonban a ma esti fellépése után és a szemrehányások után, amikkel elárasztotta, Piton ezt már soha az életben el nem hiszi neki. Sokkal valószínűbb, hogy csak újabb falat épített a viselkedésével.

Miért nem volt képes megengedni az imént, hogy megérintse? Miért kellett visszautasítania? Talán minden jóra fordult volna, ha a karjába menekül, maga mögött hagyva a gyűlöletet és a dühöt.

Hermione szemét elárasztották a könnyek. Most mit tegyen? Egyszeriben kimondhatatlanul elhagyatottnak érezte magát. Kétségbeesetten vágyakozott arra az érintésére, amelyet korábban olyan ridegen visszautasított.

Óvatosan tapogatta a matracot, elsősorban arrafelé, ahol Csámpás összegömbölyödve aludni szokott. Hol az az átkozott kandúr, mikor éppen szükség lenne rá?