Tabu.

21 / 2

Hermione csaknem az egész napot tanulással töltötte. Eleinte ugyan nagyon nehezére esett, mivel újra és újra Piton reggelinél látott sötét pillantása jutott eszébe, és folytonos töprengésre késztette. Mikor egyszer aztán sikerült elmélyednie a számmisztika könyvében, visszatért belé a régi lelkesedés, és így képes volt hosszú időn át egyáltalán nem gondolni Pitonra.

A kifogás, hogy feltétlenül tanulnia kell, hiszen az elmúlt hetekben többnyire indiszponált volt, ahhoz is jó ürügyet szolgáltatott, hogy a délutánt ne kelljen Harryvel és Ginnyvel töltenie, akik esetleg további kérdéseket tehettek volna fel Pitonról és az érzéseiről iránta.

Fáradt volt, mivel előzőleg a fél éjszakát ébren töltötte, miközben gondolatai vagy a Perselusszal folytatott beszélgetése, vagy a Ron halálával kapcsolatban hallott új információk körül keringtek. Egy idő után ráébredt, hogy Ron gondolata már nem olyan fájdalmas, és már a régről ismert, ijesztő és mindent háttérbe szorító önvád sem gyötri miatta. Csak egyfajta bénultságot érzett a sors kiszámíthatatlansága miatt, ha rá gondolt, és mély, csendes szomorúságot a barátja elvesztése miatt.

Perselus gondolata azonban fájt. Elképzelni, hogy alig lát többet benne egy diáklánynál, aki kicsivel kevésbé elviselhetetlen, mint a többiek, szabályszerűen torokszorító volt.

Mit kellene tennie vajon, ha a férfi a két hét múlva sorra kerülő beszélgetéskor ismét elzavarja? Nem sokkal ezután elhagyja a Roxfortot, és ezzel minden hivatalos lehetősége elvész, hogy viszontláthassa.

És az volt a legrosszabb, hogy a férfi gyakorlatilag tétlenségre kárhoztatta – mert ahhoz, hogy meglehetősen ingerülten reagálna, ha nem tartaná magát a feltételeihez, aligha férhetett kétség.

Este a nagyteremben ismét összefutott Harryvel és Ginnyvel, de a beszélgetés várakozásával ellentétben teljesen ártalmatlan mederben folyt, és – mivel ezúttal Piton nem volt jelen – Hermione figyelmét egy kicsit még el is terelte borús gondolatairól. Mégis örült, amikor két barátja az étkezés után sétálni indult a szabadba.

Azonban alighogy megkönnyebbülten fellélegzett és a lépcsők felé fordult, hogy visszatérjen a Griffendél-toronyba, a sors váratlanul másféle megpróbáltatással sújtotta.

– Hermione? – csendült fel Tonks hangja közvetlenül a háta mögött.

Gondolatban mélyet sóhajtva fordult meg.

– Szia, Tonks.

– Van egy kis időd? Beszélni szeretnék veled.

– Ööö… tulajdonképpen éppen arra készültem… – kezdte Hermione, miközben lázasan kutatott valami elfogadható kifogás után.

– Hogy világosabban fejezzem ki magam, akkor is beszélni szeretnék veled, ha nincs időd. Akkor egyszerűen időt kell szakítanod rám, mert ezt tanárodként szükségesnek tartom – tisztázta Tonks, és a hangja egyszeriben szokatlanul élesnek hangzott – és barátnődként is – tette hozzá valamivel szelídebben.

– Oké… – szólt meglepődve. Tonks energikus fellépése szokatlan volt, és nem ígért semmi jót.

– Menjünk hozzám, jobb lesz ott beszélgetni, mint a lépcsőn.

Hallgatagon haladtak egymás mellett, míg Tonks ajtaja elé nem értek. A nappali, ahova rövidesen beléptek, kellemes és barátságosan rendetlen volt.

– Foglalj helyet! Kérsz egy csésze teát, esetleg valami mást?

– Attól függ – szólt csípősen. – Ha a tanárommal kell beszélnem, akkor örülnék egy teának, ha a barátnőmmel, akkor szívesebben csevegnék egy pohár bor mellett.