Tabu.

14 / 3

Hermione már a pincéből kivezető úton azon igyekezett, hogy sikerüljön annyira megnyugodnia, hogy kedélyállapota ne tűnjék fel minden arra járónak. Mikor végül a McGalagony irodájába vezető csigalépcső előtt állt, ismét teljesen higgadtnak tűnt – legalábbis első pillantásra. Kimondta a jelszót, amit az igazgatónő már az iskolaév elején bizalmasan elárult neki, és kicsivel később már az iroda ajtaján kopogtatott.

– Hermione! – szólt McGalagony örömmel, amikor ajtót nyitott neki. – Gyere be!

– Nem akarom sokáig feltartani – mondta Hermione. – Csak egy apró kérésem lenne.

– Nem zavarsz – felelt McGalagony mosolyogva. – Mit tehetek érted? – kérdezte kicsivel később, amikor már egymással szemben ültek, és mindkettejük előtt egy-egy csésze tea gőzölgött.

– Engedélyt szeretnék kérni, hogy holnap az Abszol útra hoppanálhassak – szólt Hermione. – Elintéznék néhány bevásárlást, és... nos hát ... bóklásznék egy kicsit – tette hozzá egy csöppet zavartan.

Már többször előfordult, ha nem is volt éppen megszokott, hogy az igazgatónő a felnőtt diákoknak engedélyezett efféle kirándulást. Hermione számára, aki Harryhez hasonlóan egy évvel idősebb volt osztálytársainál, az efféle kedvezmények megszerzése amúgy is sokkal egyszerűbb volt. A dologban csak az volt a bökkenő, hogy Hermione feltétlenül egyedül akart menni, McGalagony viszont inkább hajlott arra, hogy akkor adjon engedélyt, ha legalább két diák ment együtt.

– Te, egészen egyedül? – kérdezte rögtön.

– Igen! Tényleg semmi kedvem Harryvel és Ginnyvel menni, mert ők ketten... hát... főként egymással vannak elfoglalva – mondta óvatosan –, és nagyon ostobán érezném magam, mint ötödik kerék. Ezenkívül nem igazán osztják az érdeklődésemet, valószínűleg több időt fogok eltölteni a könyvesboltban, mint másutt; és tényleg szívesen lennék kicsit egyedül, körülnézegetnék, hogy... kikapcsolódjam. – Várakozásteljesen nézett McGalagonyra.

– Nos, rendben! – szólt habozva. – De csak azzal a feltétellel, hogy naplemente előtt hazaérsz, legkésőbb vacsorára.

– Köszönöm, McGalagony professzor! – felelt Hermione sugárzó mosollyal.

– Nincs mit! – felelt az igazgatónő meghatottan. – És ígérd meg, hogy vigyázol magadra!

– Úgy lesz! – szólt Hermione. – Kérdezhetek még valamit, professzor?

– Természetesen, gyermekem! – válaszolt McGalagony, és bátorítóan a lányra mosolygott.

– Beszélt már Piton professzorral amiatt... tudja... – kérdezte Hermione.

– Ma reggel már felvetettem futólag a témát – válaszolta McGalagony –, és nagyon bízom benne, hogy még egyszer át fogja gondolni a kérdést, és folytatja majd a beszélgetéseket.

– Valóban? Miért ilyen biztos benne? – kérdezte Hermione elképedve.

– Női megérzés! – felelt McGalagony titokzatosan, és Hermionéra kacsintott.

Nem sokkal később a londoni kiruccanására vonatkozó írásbeli engedéllyel a táskájában Hermione a könyvtárba indult. Ott minden olyan nyilvánosan hozzáférhető könyvet kikeresett, amelyek a „függőség" vagy „elvonási tünetek" témával foglalkoztak, akár csak érintőlegesen is, majd a leghátsó asztalhoz ült velük, hogy lehetőleg zavartalanul nézhesse át őket. Tizenegy körül ásítozva és néhány hasznos információval gazdagabban tért vissza a Griffendél-toronyba.

A klubhelyiség már csaknem üres volt. Harry és Ginny összebújva ültek egy ablakpárkányon a terem hátsó, félhomályos részén. Hermione érkezéséből semmit sem vettek észre, ami neki éppen kapóra jött. Sietősen a szobájához vezető rövid oldalfolyosóra lépett, elhaladt a saját ajtaja előtt, majd Harryéhez érve előhúzta a varázspálcáját. Nem tartott sokáig, míg úgy módosította a riasztót, hogy beléphessen.

Hermione fejét csóválta a bent uralkodó rendetlenség láttán. Mióta Ginny nem léphetett be többé, Harry láthatóan nem tartotta szükségesnek, hogy rendet rakjon. Remélhetőleg azt, amire most szüksége van, még mindig ugyanott tartja, ahol eddig.

Megkerülte az ágyat, majd annak fej felőli végétől elkezdte végigtapogatni az ágyrács alját, míg egy kellemesen lágy, selymes anyag érintését nem érezte az ujjai alatt. Bingó! És most gyorsan el innen! Ha Harry rajtakapná, akkor balhé lenne belőle, és abszolút semmi kedve nem volt elmagyarázni neki, miért akarta kölcsönvenni a láthatatlanná tévő köpenyét.

Kilesett a résnyire nyitott ajtón át a folyosóra, majd miután megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő, kislisszolt, és a riasztót visszaállította eredeti állapotába.

Megkönnyebbült, hogy a nem éppen szabályos köpenykölcsönzési akciót semmiféle váratlan esemény nem zavarta meg, visszasietett a szobájába, és sóhajtva becsukta maga mögött az ajtót.

A láthatatlanná tévő köpenyt berakta a táskájába, amit másnap magával akart vinni, és mellé tette McGalagony engedélyét is. Aztán az íróasztalához ült, és elővette a könyvtárban készített jegyzeteit. Nem lesz egyszerű megszerezni minden összetevőt, ami egy többé-kevésbé hatásos ellenszer elkészítéséhez szükséges.

Hermione az egyes alkotórészeket fontosságuk és beszerzésük nehézségi foka szerint csoportosította. Néhányukra feltétlenül szüksége volt – a többi kevéssé volt sürgető. Ha jól becsülte fel a rá váró elvonási tüneteket, akkor közülük három döntően fontos lesz. Egyiküket minden további nélkül be tudja szerezni, a másik kettő azonban a törvényes kereskedelemben csak olyan emberek számára adható ki, akik igazolni tudják a jogosultságukat, például gyógyítók vagy bájitalmesterek. Emiatt a két anyag miatt nagy valószínűséggel el kell majd hagynia az Abszol utat, és egy kétesebb környékre behatolnia. Nem mintha ez a kilátás komoly fejtörést okozott volna – már korábban is ily módon szerezte be a szabadon meg nem vásárolható anyagokat a bájitalaihoz –, csak éppen mindig kissé bizonytalan volt, hogy sikerülni fog-e, illetve, hogy a Zsebpiszok közbeli kereskedő nem kér-e több pénzt, mint amennyit fizetni tud. Csak ha minden kötél szakad, akkor veti be a láthatatlanná tévő köpenyt a hozzávalók „térítésmentes beszerzése" érdekében – mindenképp jó lesz végszükség esetére a táskájában tudni.

Miután kezelte a véraláfutásait a gyógybalzsammal, azzal a megnyugtató tudattal feküdt le aludni, hogy mindent előkészített másnapra. Hogy könnyebben el tudjon aludni, beleolvasott még egy kicsit a mágiatörténet tankönyvébe – ez normális esetben holtbiztos módszer, főleg, ha az ember még hozzáképzeli Binns professzor álmosítóan monoton hangját is. Most is lecsukódott a szeme néhány oldal után, de épp amikor elbúcsúzott volna az ébrenlét utolsó maradványaitól, hogy félálmából boldogan alvásba merüljön, minden látható ok nélkül heves szívdobogással riadt fel. Ez újra és újra megismétlődött – alighogy az alvás határára ért, az titokzatos módon elszökött előle. Ez így ment egész éjjel. Még ha sikerült is néha álomba merülnie, legkésőbb tíz perc múlva újra felriadt, és a játék kezdődött elölről.

Hermione tudatában volt, hogy ez máris az elvonási tünetek kezdetét jelzi, és nagyon idegesítette, hogy semmit sem tehet ellene. Azonban egyetlen álmatlan éjszaka még nem fogja kikészíteni, és holnap már abban a helyzetben lesz, hogy elkészíthet néhány gyógyszert, amelyek a kellemetlen tüneteket, amelyeket már most kezd érezni, ha meg nem is szüntetik, de legalább jelentősen enyhíteni fogják. Bár a bájitalok elkészítése körülbelül még további huszonnégy órába fog telni, de ezt is túl fogja élni valahogy. Bármi jobb, mint segítségért könyörögni Perselusnál!

Elővette a főzetek receptjeit, amelyeket másnap este szándékozott elkészíteni, és még egyszer részletesen áttanulmányozta a különböző lépéseket. Képzeletében maga előtt látott minden egyes kézmozdulatot, és olyan hosszan ismételte ezt az eljárást, míg biztos volt benne, hogy az egészet gond nélkül el tudja készíteni, anélkül, hogy akár csak egyetlen pillantást vetnie kellene a leírásra.

Hajnaltájt mégiscsak nyugtalan álomba merült, amelyből néhány órával később összetörten ébredt. Lement a nagyterembe, reggelizett valamicskét, bár igazából semmi kedve nem volt hozzá. Ezután visszatért a Griffendél-toronyba, hogy összeszedje a holmiját.

Miután sem Harryt, sem Ginnyt nem találta sehol, egy üzenetet erősített Harry ajtajára, hogy Londonban van, és csak este jön vissza. Még ha véleménye szerint a fiúnak semmi köze sem volt a dologhoz, mégis jobbnak látta tájékoztatni, mielőtt még a végén keresni kezdi, és fellázítja a fél kastélyt.

Kisvártatva Hermione már a hoppanálási pontnál állt, és arra a helyre koncentrált, ahová érkezni szeretett volna.

Az Abszol út meglehetősen zsúfolt volt. Úgy tűnt, az embereknek nincs jobb dolguk ezen a szombati késő délelőttön, mint bevásárolni. Hermione átverekedte magát az emberáradaton, és először a könyvesboltba menekült, ahol valamivel nyugodtabb volt a helyzet. Bóklászott az üzletben, itt-ott belelapozott néhány új kiadványba, és mikor először föleszmélt, már majdnem egy óra eltelt. Hermione azzal az elhatározással lépett ki ismét az utcára, hogy először elintézi a bevásárlást, és csak utána tér vissza ide.

Útjának első állomása egy füvészbolt volt, ahol a listáján szereplő kevésbé különleges növényi hozzávalókat szerezte be. A további standard anyagok beszerzése céljából a gyógyszertárat kereste fel. Ott azonban sorba kellett állnia egy darabig, mivel néhány vevő már állt előtte, és ez eléggé feszültté tette – végtére is szeretett volna már nekilátni a terv nehezebbik részének.

Hermione olyan ügyesen helyezkedett, hogy egy nagyon fiatalnak látszó alkalmazott elé került – kis szerencsével egy tanuló lehet, aki még nem igazodik ki jól az előírások között. Üdvözléskor sugárzóan rámosolygott, és a külön erre a célra készített extra listáját tolta elé a pulton, melyen a szabadon vásárolható szerek között feltűnésmentesen bújtak meg az engedélykötelesek.

A fiatal férfi visszamosolygott, és kezében a listával nekiállt kikeresni a felsorolt anyagokat. Hirtelen meghökkenve visszalépett a lányhoz.

– Rendelkezik engedéllyel? – kérdezte udvariasan. – Itt több olyan dolog is szerepel, amelyekkel különben nem szolgálhatom ki.

Francba!

– Ó, igen, persze hogy van! – felelt Hermione, és nekiállt feltúrni a táskáját. – Na, hova bújt ez a csibész? Nővér vagyok, tudja..., na, hol van ez az átkozott cetli... úgy látszik, tényleg a nővérszobán hagytam. Nem tudná kivételesen... ?

– Nem! Nagyon sajnálom, de nem lehet – felelte a férfi sajnálkozva. – A többit összecsomagolom önnek, és a maradékért vissza kell jönnie, ha megvan az engedély.

– Nem tehetnénk... esetleg úgy, mintha épp megmutattam volna a papírt? – kérdezte Hermione bizalmasan suttogva.

– Nem! Sajnálom! – felelt a férfi már kissé ingerülten.

– Oké! – szólt Hermione sóhajtva. Akkor mégis a Zsebpiszok köz következik.

_____


Piton már elintézte a bevásárlást, és a gyógyszertárból kijőve beült a ferdén szemközt található kis kávézóba, hogy nyugodtan elolvassa a Prófétát, mielőtt a rátérne a tennivalóinak listáján szereplő második pontra.

Miután elolvasta az újságot és kifizette a kávéját, ismét az utcára lépett, és végigpillantott a kinti forgatagon. Tekintete, mely lustán súrolta a gyógyszertár kirakatát, egy másodperc alatt éles és figyelmes lett. Az ott benn csak nem... ? Valóban! Hermione! Mi az ördögöt kereshet itt?

Éppen kiszolgálták a patikában, és úgy tűnt, nem kevés dolgot vásárolt. Piton hátralépett a ház fala felé, és a kávézó teraszának tetejét tartó oszlop mögé húzódott, amely némi fedezéket nyújtott számára.

Mikor Hermione elhagyta a gyógyszertárat, észrevétlenül követni kezdte.

_____


Hermione átvágott a tömegen az utca jobb oldalára, és lassítás nélkül bekanyarodott a Zsebpiszok közbe, ami sokkal kevésbé volt forgalmas, mint tiszteletreméltóbb párja. Elsietett a hírhedt Borgin & Burkes előtt, hogy betérhessen a mellette lévő, semmivel sem kevésbé gyanús üzletbe – ami az iméntihez hasonló gyógyszertár volt, épp csak azzal a különbséggel, hogy az Abszol úton oly szigorúan felügyelt hozzávalók itt az ártalmatlanabbak közé tartoztak. Itt nem az fog dönteni, hogy van-e engedélye, hanem a pénze a tárcájában és az alkudozási készsége.

A kicsi, sovány, hegyes orrú férfi, aki a pult mögött felbukkant, amikor a lány a teljesen üres üzletbe lépett, vizsgálódva méregette Hermionét. Ő kihúzva magát, közelebb lépett, és a férfi elé tette a külön ennek a boltnak készült listát, amely a két legfontosabb, nélkülözhetetlen hozzávalót tartalmazta, és még néhány másikat, amelyeket – engedélykötelesek lévén – az Abszol úton nem kapott meg.

– Hmmm – szólt a férfi.

– Gond van? – kérdezte Hermione barátságosan.

– Az attól függ... – felelt a férfi.

– Mitől is? – firtatta a lány.

– Mindenem van, ami a listán szerepel... – folytatta a férfi habozva.

– De? – kérdezte Hermione.

– Az utóbbi időben nehezebb lett ezekhez a dolgokhoz hozzájutni...

– Értem...

– Nagyon nehéz! – folytatta sajnálkozó fejcsóválással.

– Nehéz idők járnak! – bólintott Hermione egyetértően.

– A beszállítóim egyre gyakrabban panaszkodnak a folyamatosan növekvő kockázat miatt...

– Szegények!

– ...és emiatt újabban hihetetlenül magas árat követelnek a szállítmányokért – fejezte be a férfi szomorúan.

– C, c, c...

– Így, bárhogy is sajnálom – folytatta a férfi –, nem tehetek mást...

– ...mint hogy a megemelkedett árakat kéri a vevőktől is? – vélte Hermione megértően.

– Igen! – válaszolta az eladó mélyen, szívbe markolóan sóhajtva. – Csak azért teszem, mert nekem is meg kell élnem valahogy!

– Ez csak természetes! – felelt Hermione szelíden.

A férfi bólintott, és nyájasan a lányra pillantott.

– Mennyi? – kérdezte Hermione kicsit élesebben.

A férfi szeme felcsillant. De mikor Hermione már biztosra vette, hogy mindjárt megnevez egy összeget, amivel majd szembeállíthatja a sajátját, aztán hosszabb oda-vissza alkudozás után valahol középen találkoznak, tárgyalópartnerének arckifejezése hirtelen megváltozott.

– Van engedélye ezekre az árukra? – kérdezte hirtelen idegesen.

– Engedély? – kérdezte Hermione hitetlenkedve. Ez a fazon elfelejtette volna, hogy melyik utcában áll a boltja? – Van sok kis csillogó engedélyérmém, az nem elég?

– Engedély nélkül nem adhatom el magának ezeket – felelte a férfi.

– Ki mondja? – méltatlankodott Hermione.

– A törvény és...

– Mióta törődik itt valaki a törvénnyel? – szakította félbe Hermione. – Tehát még egyszer... mennyi?

– ...és ő! – fejezte be a férfi suttogva az előző mondatot, és rémülten bámult Hermione válla fölött a bejárat felé.

Hermione megpördült, és közvetlenül szemközt találta magát Piton vidám arcával. A férfi karba tett kézzel a bejárat melletti polcnak támaszkodott.

– Mindig is sejtettem, hogy maga valójában törvénytisztelő ember, Hawkins – szólt Piton jókedvűen.

– Magától értetődik, Piton professzor! – biztosította a hegyes orrú sietősen. – Hová jutnék, ha ilyen fiatal teremtéseket efféle veszélyes szerekkel szolgálnék ki?

– Sejthetően oda, ahová előbb vagy utóbb amúgy is kerülni fogsz – felelt Piton félhangosan, mintha csak magában beszélne.

– Menjünk! – folytatta Hermionéhoz fordulva ellentmondást nem tűrő hangon. Kinyitotta az ajtót, és Hermione, mint egy láthatatlan szálakkal mozgatott marionettbáb, kibotorkált az üzletből, a férfi pedig követte.

Egy szót sem szóltak, míg el nem hagyták a sötét környéket, és ki nem értek az Abszol útra. Hermione úgy érezte, vége a világnak. Most már tényleg nem marad más lehetősége, mint felvenni a láthatatlanná tévő köpenyt, ráadásul, mintha nem lett volna már ez is éppen elég probléma, még Pitontól is meg kell szabadulnia. Remélhetőleg nem kényszeríti majd arra, hogy rögtön visszahoppanáljon vele a Roxfortba.

Piton egy két ház közé ékelődött terecskére tolta Hermionét, mely mögött kovácsoltvas kerítéssel elválasztva egy borostyánnal befutott belső udvar helyezkedett el. Az elhaladó emberek alig szenteltek figyelmet az össze nem illő párosnak.

– Semmi értelme, hogy megpróbálj újra odamenni – mondta Piton. – Hawkins, az a koszos patkány túl jól ismer engem. Nem merné megkockáztatni, hogy eladjon neked valamit.

– Annyira azért nem sürgősek azok a dolgok! – felelt Hermione hetykén.

– Pocsék hazudozó vagy – csóválta a fejét Piton.

– Mehetek végre? – fújt Hermione.

– Egyáltalán, mi keresnivalód van Londonban? – kérdezte Piton.

– McGalagony engedélyezte! – felelt Hermione.

– Látni akarom! – közölte Piton szkeptikusan.

Hermione turkálni kezdett a táskájában az engedély után. Piton vetett a táskába egy kíváncsi pillantást, és rögtön fel is mérte, milyen céllal vásárolt be. A lány már csak a megjelenő gúnyos mosolyáért is legszívesebben sípcsonton rúgta volna. Kezébe nyomta McGalagony papírját, és türelmetlenül hintázott a lábán, míg a férfi olvasott.

– Rendben! Akkor menj, folytasd a bevásárlást – szólt Piton, és visszaadta a papírt. – De tartsd magad távol a Zsebpiszok köztől.

Hermione erre csak egy „Pff!" hangot hallatott.

– Ó, még egy pillanat – állította meg Piton, mikor el akart fordulni.

Nadrágzsebébe nyúlt, és néhány pénzdarabot nyomott a meglepett Hermione kezébe. A lány értetlen pillantást vetett rá.

– Új bugyira! – kacsintott rá Piton, mielőtt megfordult és besorolt a tovasietők áradatába.

Hermione egy pillanatig dermedten állt, mielőtt előhúzta volna táskájából a köpenyt, ami – mivel szerencsére egészen alulra tette – elkerülte Piton éles pillantását. Gyorsan magára terítette, majd miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, követte Pitont. Saját szemével akarta látni, hogy a férfi kellően messze van a gyógyszertártól, mielőtt ő visszatérne oda.

Piton láthatóan számolt azzal, hogy követni fogja. Párszor hátranézett, bement egy-két üzletbe, majd kijött anélkül, hogy bármit is vett volna, és néhányszor meg is állt, hogy pillantását végigfuttassa az elhaladókon. Miután meggyőződött róla, hogy a lány nem követi, egyenesen a Zsebpiszok közt célozta meg.

Hermione lehetőség szerint szorosan a sarkában maradt, ami korántsem volt egyszerű, mivel pokolian kellett vigyáznia, hogy kitérjen az emberek elől, akik különben egyenesen nekirohantak volna.

A Zsebpiszok közben már egyszerűbb volt a nyomában maradnia. Piton bekanyarodott egy kis mellékutcába, amelyből néhány lépcső vezetett egy továbbiba. Továbbsétált egy, a környékhez képest meglepően jól ápolt házhoz – ami alighanem bár, kávézó vagy más efféle lehetett.

Hermione nem sokáig gondolkodott. Még éppen sikerült a lassan becsukódó ajtón át beslisszolnia, miután Piton belépett.

A bejárattal szemben pult állt – vagy inkább egy kis recepció. Talán hotel lenne?

Egy hatvan körüli nő – még mindig olyan szép, hogy az ember könnyedén el tudta képzelni, milyen gyönyörű lehetett fiatalon – ült álmos szemmel a pult mögött. Mikor beléptek, felemelkedett, és úgy üdvözölte Pitont, mintha már ezer éve ismernék egymást.

– Perselus! Hát megint eljöttél! – Jókedvűen felkacagott. – Mostanában ennyire kiborítanak a kölykök?

– Ó, igen, nagyon is, Olga! – felelt Piton vidáman. Az ő hangja is úgy csengett, mintha nagyon bizalmas viszonyban volna a hölggyel.

– Mit tehetek érted, aranyom? – kérdezte a nő mosolyogva.

– Ismered az ízlésemet – felelt Piton. – Javasolj valakit!

– Sally... ? – kérdezte a nő álnok vigyorral.

– Nem! – grimaszolt Piton.

Hermione szeme elkerekedett a talár alatt. Ez itt csak nem...

– Jana... ? – folytatta a nő.

Piton csak megrázta a fejét.

...ó, atya ég...

– Natalie – szólt a nő nyomatékosan.

– Jó ötlet! Miért nem vele kezdted? – kérdezte Piton.

...EGY BORDÉLY... ?!

A nő megkerülte a pultot.

– Na, akkor gyere velem, aranyom – szólt, és Pitonra kacsintott.

– Ne nevezz így folyton! – mordult fel a férfi.

– Oké, aranyom! – turbékolta a hölgy, és eltipegett a férfi előtt, mire Piton alaposan rásózott a fenekére – amit a nő gyöngyöző kacajjal nyugtázott.

Piton követte egy piros bársonyfüggönnyel elválasztott helyiségbe, és Hermione is óvatosan a nyomukba szegődött. Kíváncsisága a magasba csapott. Perselus Piton, a híres roxforti professzor kupiba megy! Micsoda szörnyű gondolat! Ki nem hagyná ezt a soha vissza nem térő alkalmat, hogy legalább még egy darabig kövesse.

A szoba, ahova érkeztek, egy bárnak adott helyet, melynek pultja mögött egy nagy, erősnek látszó férfi állt. Figyelme a pult előtti bárszékeken ülő két nőével együtt azonnal a belépő Piton felé fordult, aki azonban a nők hívogató mosolyát csak egy rövid bólintással nyugtázta.

A bár és az emeletre elegáns ívben felkanyarodó, piros szőnyeggel borított, széles lépcső között egy újabb helyiség bejárata nyílott, mely mögül fojtott női hangok és egy-egy nevetés szűrődött ki.
– Natalie? – kiáltott a hölgy a szoba felé.

Néhány pillanattal később egy lélegzetelállító nő lépett be.

A sűrű, fekete loknik sugárzóan kék szemű, szabályos arcot kereteztek, majd alágyűrűztek az arányos, de mégis karcsúnak ható testre, amelyet egy mélyen dekoltált, piros ruha fedett. De talán a külsejénél is mélyebb benyomást tett Hermionéra a derűs nyugalom, ami a harminc év körülinek becsült nőből sugárzott.

– Helló, Perselus! – szólt mosolyogva. – Milyen kellemes meglepetés!

– Helló, Natalie! – felelt Piton olyan hanglejtéssel, amitől Hermione igencsak nyűgös lett.

A feketehajú szépség magától értetődően karolt a férfiba, és elindult vele felfelé a lépcsőn.

– Jó mulatást, aranyom! – szólt utánuk a recepcióbeli hölgy széles mosollyal.

Piton egy kurta, szemrehányó pillantást vetett rá.

– Biztosan élvezni fogja – felelt Natalie vidáman, anélkül, hogy megfordult volna –, és én is!

Hermione egy pillanatig habozott, majd minden józan meggondolást sutba vágva követte őket felfelé a lépcsőn.