Tabu.

11 / 2

A többi diák elkerekedett szemmel követte a vitát a bájitalprofesszor és diáktársuk között, aki aligha volt teljesen eszénél, mert Piton hírhedt és rettegett dühét magára idézni egyáltalán nem volt tanácsos, ezt mindenki tudta. Persze az is nagyon furcsa volt, hogy a professzor nem reagált sokkal szélsőségesebben Granger nyilvánvaló szemtelenségére, noha haragja egyértelműen az arcára volt írva.

– Mire kell figyelni abban az esetben, ha ezt a bájitalt alkalmazzuk csonttörés gyógyulásának elősegítésére? – kérdezte Piton, és minden egyes diák szemébe belenézett a másodperc tört részéig, Hermione kivételével, aki felett egyszerűen elsuhant a pillantása.

– Arra kell figyelni, hogy a test saját gyógyulási folyamata ne legyen túlságosan előrehaladott állapotban – szólt Hermione, amikor a férfi pillantása éppen átcsúszott rajta.

Piton visszakapta a fejét.

– Különben túlzott reakció léphet fel – folytatta Hermione. – És a törés helyén nem kívánt kinövések jelentkezhetnek…

– Fogja be a száját! – rivallt rá Piton. – Ha még egy választ akarnék ÖNTŐL, akkor majd közvetlenül ÖNT fogom kérdezni!

– De hát rám nézett! – szólt Hermione felháborodva. – Csak ezért válaszoltam.

– Hogy valakire ránézek-e vagy sem, azt az alapvető különbséget már az első osztályosok is észreveszik néhány perc után – szólt Piton maróan. – Tényleg nem sikerült hét év alatt sem elsajátítania ezt a képességet, Miss Granger?

– Éppen ellenkezőleg – felelt Hermione sugárzóan. – Egy első osztályos éppenhogy nem vette volna észre, hogy idenézett, de mivel én már évek óta fejlesztem az érzékeimet ebben a tekintetben, az én figyelmemet nem kerülte el, habár alighanem csak pár ezredmásodpercig tartott.

Úgy tűnt, Piton már röviddel a végső robbanás előtt áll.

– Ma este nyolckor jelentkezik az irodámban, Miss Granger – sziszegte dühösen a foga között –, és ha felszólítás nélkül akár csak egy szót is merészel szólni az óra vége előtt, külön gondoskodom egy nagy adag futóféregről az esti büntetőmunkájához, amikkel foglalkozhat, méghozzá kesztyű nélkül.

Hermione nagy szemekkel bámult rá, de arckifejezése nem rémültnek, hanem valahogy inkább elégedettnek, majdhogynem álmodozónak tűnt.

– Megértett? – vicsorogta Piton.

– Igen, uram! – felelt Hermione hangosan és érthetően. A dupla óra további részében teljes hallgatásba burkolózott. Harry időről-időre feléje vetett vizsgálódó pillantásaira nem reagált.

Megpróbálta óra végén olyan gyorsan elhagyni a termet, hogy se Piton, se Harry ne beszélhessen vele – terve azonban a kezdet kezdetén dugába dőlt, mivel Piton utánaszólt, pont mikor elérte az ajtót.

– Miss Granger! – kúszott végig hangja a termen.

Hermione megfordult és diáktársai is megtorpantak, feszülten figyelve a bájitaltanárt.

– Ötven pont lenne tehát a folyamatos szemtelenségért – mondta Piton élvezettel, és szemöldökét meredeken felvonta. – Köszönjék meg Miss Grangernek, a Griffendél ház mélyen tisztelt diákjának!

Hermione megvonta a vállát, és háztársainak vádló pillantásairól tudomást sem véve elindult, mihelyst Piton elfordult tőle.

Harry akkorra érte utol, amikor már a földszintre és az első emeltre vezető lépcsőt is maga mögött hagyta, és épp a második emelet felé indult.