Tabu.

20 / 2

Hermione Harryvel és Ginnyvel még javában a tisztáson ült, mikor Piton elindult, hogy a megbeszélt időpontban találkozzék Tonksszal.

Mialatt fellépdelt a lépcsőn, és végighaladt a folyosón, észrevétlenül a gondolatai közé lopózott a Roxfort kissé porlepte szépsége, melynek részleteit a délutáni napfény behatoló sugarai meghitten kiemelték. Ismét rácsodálkozott, hogy a kastély kisugárzása nappal mennyire más, mint éjjelente, mikor megszokott köreit rója.

Mikor Tonks irodájához ért, erőteljesen kopogott, majd várt. Bentről először valami robajt, majd heves szitkozódást hallott, mielőtt az ajtót végül kinyitották volna.

– Ha szándékodban áll megölni magad, akkor most szólj – mondta gúnyosan, miközben besétált mellette a szobába –, akkor akár meg is spórolhatom magamnak ezt a beszélgetést.

Tonks dühösen nézett rá, végül azonban udvariasan az íróasztala előtt álló szék felé intett. A másik, ami normális esetben az íróasztal túloldalán állt, most felborulva hevert az asztal mellett a földön. Tonks legnagyobb meglepetésére Piton felemelte a széket, és ismét a helyére tette, mielőtt ő maga a látogatók székén helyet foglalt volna.

– Köszönöm – mormolta Tonks csodálkozva, és mialatt ő is leült, gondolataiba mélyedve dörzsölgette az ajtónyitás előtt összevert térdét.

– Örömmel, kollegina! – felelt Piton kissé ironikusan. – Segítségére lehetek esetleg még valamiben?

– Ezt miért kérdezed? – ráncolta a homlokát.

– Be akarom magam hízelegni… – javasolta vállat vonva –, csak úgy, próbaképpen…

Tonks akaratlanul is elvigyorodott ezen a meglepően őszinte válaszon.

– Hagyd ezt inkább, ebben nem vagy valami jó – csóválta meg a fejét.

– Igaz. Akkor ettől inkább eltekintek, és máris áttérek találkozónk valódi céljára. Minerva biztosan közölte veled, miről van szó, de a félreértések elkerülése végett szeretném még egyszer a saját szemszögemből is elmagyarázni a dolgot.

– Nos, akkor vágj bele! – szólt Tonks hátradőlve.

Piton ízléséhez mérten túlságosan is magabiztosnak tűnt. Ezen változtatnia kellett. Ő is hátradőlt hát a székében, összefonta a karját, és várakozóan nézett a nőre.

Fél percig sem tartott, hogy a pillantás súlya alatt láthatóan idegessé váljon.

– Most mi van? – kérdezte végül elbizonytalanodva. – Valamit el akartál nekem magyarázni.

– Amikor beleegyeztem a javaslatodba, hogy a te irodádban találkozzunk, azt gondoltam, nem lenne rossz ötlet, mert itt biztosan jobban érzed magad, mint nálam a pincében – mondta Piton megfontoltan –, de ez láthatólag hiba volt…

– De hát miért? Hiszen jól érzem magam!

– Természetesen nem akarok durva udvariatlanságot feltételezni rólad, tehát inkább felteszem: a viselkedésed abból ered, hogy a megszokott környezeted ellenére is kissé ideges vagy – mondta Piton. – Ezért talán mégis jobb lenne az én irodámban folytatni ezt a beszélgetést, mert biztos vagyok benne, hogy ott engem sokkal kevésbé fog zavarni a te jelenléted, mint amennyire az én itteni látogatásom téged.

– Hogy mi? – ráncolta a homlokát Tonks.

– Nekem a saját irodámban biztosan nem terelődhetne el a jelenlétedtől annyira a figyelmem, hogy ne követném, amit – nevezzük így – a szociális lelkiismeretem parancsol – mondta Piton, miközben elgondolkodva tanulmányozta az ujjbegyeit.