Tabu.

16 / 1

Másnap reggel Hermione ameddig csak tudott, ágyban maradt. Csámpás, aki nemrég érkezett vissza éjszakai kiruccanásáról, elnyújtózott mellette. Rendkívül vigasztaló volt beletúrni az állat meleg szőrébe, s ezzel hangos dorombolásra késztetni.

Úgy érezte magát, mint akit kerékbe törtek. A második csaknem álmatlanul töltött éjszakának már meg kellett adnia az árát. Ezen kívül még mindig gyötörte a tagjaiban érzett fájdalom, ami időközben már nemcsak a lábára korlátozódott, hanem a hátán és nyakán keresztül mindkét karját is elérte. Még mindig rázta kicsit a hideg, de a hányingere időközben csaknem teljesen elmúlt, amiért nagyon hálás volt.

Rossz közérzete ellenére úgy döntött, hogy ha csak egy mód van rá, napközben lemond Piton bájitalairól. Ki tudja, mi juthat eszébe, hogy bosszút álljon rajta. Minden további nélkül el tudta képzelni róla, hogy olyasmit adna be neki, ami rábírná, hogy gátlás nélkül maszturbáljon a nyilvánosság előtt. Jobb, ha nem kockáztat. Este azonban fel fogja keresni. Nem volt ugyan oda érte, hogy már megint így kínoztassa magát, igazából azonban nem maradt más választása, és az a kilátás is meglehetősen csábító volt számára, hogy a dolgot néhány nap alatt teljesen letudhatja.

Miután rászánta magát, hogy felkeljen – közben meglehetősen szédült –, vett egy kiadós fürdőt, majd lement a nagyterembe reggelizni, ahol legnagyobb megkönnyebbülésére nem botlott senkibe, aki beszélgetni akart volna vele, és – ami még fontosabb volt – Pitonnal sem találkozott.

A nap nehezen telt, és Hermione alig tudott koncentrálni a tanulásra. Megpróbálta elterelni a figyelmét egy erdőszéli sétával, de csakhamar annyira kimerült, hogy leült az egyik fa tövébe, és kis időre lehunyta a szemét. Kis szerencsével talán még szundikálni is tud egy keveset.

Már félálomban volt, így a léptek halk zaja, mely egyenesen felé közeledett, majd hirtelen elhallgatott, csak késleltetve, mintegy ködön keresztül jutott el a tudatáig.

Amikor végül kelletlenül kinyitotta a szemét, Pitont látta maga előtt, amint vele szemben guggol.

– Remek! Akkor a kérdés, hogy vajon élsz-e még, el is van intézve – szólt ironikusan.

– Nagyon vicces – mormolta Hermione.

– Miért nem jöttél hozzám reggel? – kérdezte Piton.

– Még te kérded? – háborodott fel Hermione.

– Csak nem a kviddicspályás dolog miatt? – kérdezte Piton derűsen.

Hermione mérgesen bámult rá.

– Az csak egy példa volt, hogy világossá tegyem számodra: könnyedén rávehetnélek a világon bármire, ha egyszer tényleg úgy döntenék – magyarázta Piton.

– Lehet, de csak valami bájital, átok vagy hasonló segítségével – válaszolta Hermione sötéten.

– Biztos vagyok benne, hogy még mágia nélkül is mindent megkaphatnék tőled, amit csak akarok – jelentette ki Piton vigyorogva.

– Hogy te mekkorát tévedsz! – közölte Hermione szemtelenül. Kicsit feljebb csúszott, hogy kényelmesebb pozícióba kerüljön, de önkéntelenül is megrándult az arca, amikor fájó tagjai tiltakoztak a mozdulat ellen.

– Fájdalmaid vannak? – kérdezte Piton.

– Igen! – válaszolta Hermione tömören.

– Megtudhatnám esetleg, mifélék? – kérdezte Piton.

– Mindenem fáj – mondta Hermione –, a karom, a lábam, a hátam, egyszerűen minden, és mindezek mellett gyakran szédülök is.

– És egyébként? Hogy telt az éjszaka? – érdeklődött Piton.

– Meglehetősen álmatlanul – mormolta Hermione. Eközben ismét eszébe jutott az álma, és arcszíne azonnal megváltozott.

Piton ezt meglepetten vette tudomásul, és kérdőn húzta fel a szemöldökét.

– Ezt meg hogy értsem? – kérdezte jól szórakozva. – Ha már úgysem tudtál aludni, gyakoroltál kicsit, csak úgy, kviddicspálya nélkül?

– Tényleg nagyon vicces – sziszegte Hermione.

– Gyere velem a kastélyba – javasolta Piton békülékeny hangon, azzal felállt. – Adok neked valamit a fájdalom ellen. Nem szükséges kínoznod magad.

– Köszönöm, de lemondok róla! – fújt Hermione.

– Na, gyerünk! Ne légy ennyire bizalmatlan – hívta Piton mosolyogva. – Megígérem, hogy semmit sem fogok belekeverni; azzal várok, míg túl nem leszel az elvonókúrán.

Hermione különösen szkeptikus pillantást vetett rá.

– Elszántad magad, hogy bízni fogsz bennem, máris elfelejtetted? – emlékeztette Piton.

– Rendben! – felelte kis idő múlva halkan Hermione, majd megpróbált felállni. Mikor Piton észrevette, milyen nehezére esik, felé nyújtotta a kezét, amit a lány azonnal hálásan megragadott.
A sors fintora volt, hogy Harry és Ginny nem messze kerestek maguknak egy meghitt kis helyet, ahol zavartalanul foglalkozhattak egymással. Hermione és Piton jelenlétét épp úgy nem vették észre, mint azok az övékét.

Abban a pillanatban, mikor Piton felsegítette Hermionét – minek következtében szükségképpen közelebb kerültek egymáshoz –, Harry felnézett, éppen az ő irányukba. Alig hitt a szemének. Mit művel ott az az alak Hermionéval? Nincs hozzá joga, hogy fogdossa!

Felugrott, és anélkül, hogy meggondolta volna, vagy hogy Ginny figyelmét felhívta volna a felfedezésére, nagy, dühös léptekkel Hermione és Piton felé szaladt.

– VEGYE LE RÓLA A MOCSKOS KEZÉT! – ordította, mielőtt még hozzájuk ért volna.

Hermione, aki – mivel ismét szédült – még mindig Piton kezébe kapaszkodott, elképedve nézett a fiú felé, míg a tanár homlokán egyértelműen viharfelhők gyülekeztek.

Harry időközben odaért hozzájuk. Haragtól szikrázó szemmel meredt Pitonra.

– Valami gondja van, Potter? – kérdezte Piton jegesen.

– Mindjárt MAGÁNAK lesz, ha nem engedi el Hermionét! – sziszegte Harry, majd hátranyúlt az övéhez, ahol a varázspálcája lapult.

– HARRY! – kiáltotta Hermione. – Eszednél vagy?! Szédülök, és Piton professzor csak segített. Mégis mit képzelsz magadról, hogy így viselkedsz?

Kicsit ingadozott, és kifejezetten hálás volt, amiért Piton még mindig nem engedte el. A férfi láthatóan még csak nem is gondolt arra, hogy Harry felszólításának eleget tegyen.

Időközben Ginny is hozzájuk csapódott, és tágra nyílt szemmel követte az eseményeket.

– Egy percet kap, Potter, hogy bocsánatot kérjen – közölte Piton higgadtan –, méghozzá olyan formában, ami legalább megközelítőleg hihetővé teszi, hogy tényleg megbánta az ostobaságát. Ellenkező esetben hamarosan találkozunk az igazgatónőnél.

Harry tekintete gyanakodva vándorolt ide-oda Hermione és Piton között.

– Mit keres itt egyáltalán? – kérdezte dacosan. – Honnan tudta, hogy Hermione nincs jól?

– Megérzés! – válaszolta Piton. – Ötven másodperc!

– Harry! Tedd, amit mond – súgta Ginny, megrángatva kedvesének ruhaujját.

Harry konokul hallgatott.

– Még harminc másodperc, Potter – közölte Piton higgadtan.

Harry úgy nézett rá, mintha egy különösen visszataszító rovar vagy más efféle állt volna előtte.

– HARRY! – noszogatta Hermione.

– Sajnálom – nyögte ki Harry fogcsikorgatva.

– Hogyan, kérem? – kérdezte élvezettel Piton. – Nehezen értem, amit mond!

Harry mélyet lélegzett.

– Sajnálom – mondta hangosan és érthetően.

– Mit sajnál, Potter? – kérdezte Piton lágyan.

– Azt, hogy meggyanúsítottam! – préselte ki Harry.

– Igazságtalanul meggyanúsított! – javította ki.

Harry aprót bólintott.

– És hogy hangzik ez teljes mondatban? – kérdezte Piton önelégülten.

– Sajnálom, hogy igazságtalanul meggyanúsítottam – mondta Harry dühtől reszkető hangon.

– Hm...? – kérdezte Piton, majd várakozóan nézett rá.

– Sajnálom, hogy igazságtalanul meggyanúsítottam, URAM – nyögte ki Harry.

– Nos, rendben, Potter! – szólt Piton leereszkedően. – Ugyan nem volt teljesen meggyőző, de egy hősnek természetesen nehéz lehet ilyesfajta megalázó dolgot tenni. A győzelmi emelvényről leszállni a valóság talajára – ez átkozottul nagy távolság.

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Harry valami gorombasággal akarna visszavágni, végül azonban jobb belátásra tért, és lesütötte a szemét.

– Granger kisasszony, mi a helyzet? Képes már járni? – fordult Piton Hermionéhoz.

– Azt hiszem, igen – felelt Hermione.

– Akkor talán induljunk – ajánlotta Piton. A lány kezét, amit még mindig fogott, tüntetően közelebb vonta és a karjába fűzte. Harryt és Ginnyt magukra hagyva lassan a kastély irányába indultak.

Hermione örült, hogy Piton vezeti – még ha mindeközben az volt is az érzése, hogy Harry pillantása lyukat éget a hátába –, hiszen a lába időközben akaratlanul is remegni kezdett. Úgy tűnt, Piton is pontosan tudatában van, hogy Harry tekintete követi őket. Mikor Hermione megbotlott, nem habozott sokáig, hanem rövid úton karjába kapta a lányt, úgy vitte tovább.

– Ezt csak azért csinálod, hogy Harryt idegesítsd! – jegyezte meg a lány felháborodva, mikor első meglepetéséből magához tért.

– Pontosan! – felelt Piton. – Karold át a nyakamat!

Hermione már éppen kezdte magát biztonságban érezni, élvezni a férfi közelségét, és készült fejét a vállára hajtani. Ekkorra azonban alighanem látótávolságon kívülre értek, mert Piton hirtelen minden gyöngédség nélkül letette.

– Biztos vagyok benne, hogy innen már egyedül is boldogulsz – jelentette ki nyersen.

– Te tényleg első osztályú gavallér vagy – jegyezte meg Hermione, és megpróbálta megtartani egyensúlyát.

– Bizony! Csak azt ne mondd, hogy ez eddig még nem tűnt fel! – mondta Piton.

Hermione boldog volt, mikor végre elérték Piton lakását. A férfi kis időre eltűnt az apró privát laborban, míg ő a nappaliban ülve várta. Mikor visszatért, egy serleg volt nála, amit a lány orra elé tartott.

– Idd ki! – mondta tömören.

Hermione egy pillanatig habozott, azután ajkához emelte a kelyhet, és néhány korttyal kiürítette. Elhúzta az orrát, és undorodva fintorgott.

– Mikor kezd el hatni? – kérdezte.

– Néhány perc múlva – felelt Piton.

– Addig itt maradhatok? – kérdezte Hermione.

– Felőlem, ha nagyon muszáj – válaszolta Piton ingerülten, és leereszkedett a szemközti székre.

Hermione lehunyta a szemét és fejét kimerülten visszaengedte a pamlag támlájára. Miért lett a férfi hirtelen ismét ennyire rideg és elutasító? Korábban, amikor a fa alatt rátalált, valahogy egészen másként viselkedett – gondoskodóan... igen, majdhogynem kedvesen.

Míg Hermione behunyta a szemét, Piton zavartalanul szemlélhette, és mindjárt a kérdést is feltehette magának: vajon teljesen megőrült?! Miért kellett túlzásba vinnie a dolgot, és csak azért felemelnie a lányt, hogy Pottert bosszantsa? Teste a lány közelségére azonnal és teljességgel illetlenül reagált – és mindezt úgy, hogy még huszonnégy órája sincs, hogy Natalie-val alaposan levezette a feszültségét.

Már egy hete – röviddel azelőtt, hogy szerencséjére épp idejében észrevette, hogy Hermione még érintetlen – már-már azon volt, hogy minden szabályt felrúgva lefekszik vele. Egy diáklánnyal! Legkésőbb ekkorra világossá vált számára, hogy távolságot kell tartania, nehogy még egyszer kísértésbe essék.

Ismét felrémlett előtte a lány félmeztelen testének képe, amint az ajtóhoz préselve tekergőzik keze szorításában – ahogy a csókját viszonozta; puha, meleg bőre, keblei és meredeken kiemelkedő mellbimbói a keze alatt; a vágy a szemében, ami egyértelműen legyőzte a félelmét; halk lihegése, mikor ujjaival a szemérmét fedezte fel, és nagyon is felkészültnek találta... SZENT SZAR! A lánynak azonnal el kell tűnnie innét! Tüstént!

– Most eredj – mordult rá.

Hermione összerezzent, és kinyitotta a szemét. Zavartan nézett rá. Vajon Piton miért ilyen dühös rá?

– Oké – motyogta halkan, majd felkelt. Végtagfájdalma tényleg enyhült valamicskét.

Tekintete, amit e pillanatban Pitonra vetett, mielőtt lassan az ajtó felé indult volna, olyan sokat tárt fel belső világából, mint eddig talán soha. Annyira sebzettnek és zavartnak tűnt, hogy Piton hirtelen szükségét érezte, hogy a karjába kapja és megvigasztalja – amely igénynek természetesen nem engedett. – „Biztos vagy benne, hogy csupán vigasztalni akarod, nem az ágyadba ráncigálni és megkefélni?" – kérdezte gúnyosan belső hangja.

Nem! Átkozottul nem volt biztos benne. Szigorúan véve – mindkettőt akarta volna.

– Nyolcra gyere vissza – tette hozzá annyira mellékesen, amennyire csak tőle telt, mikor Hermione az ajtóhoz ért –, és ne felejts el enni valamit.

– Rendben – válaszolta Hermione. Mikor még egyszer visszafordult a férfi felé, az már egy nyitott könyvet tartott a kezében, és egyetlen további pillantásra sem méltatta.

Persze arról, hogy távozása után a könyvet rögön enerváltan a kanapéra hajította, a lány már nem szerzett tudomást.

A nap hátralévő részében fizikailag majdnem „normálisan" érezte magát, még ha nem is nagyon volt étvágya, és a két álmatlanul töltött éjszakától meglehetősen kimerült volt is. Szerencsére sikerült elkerülnie a találkozást Harryvel és Ginnyvel, ugyanis a ma történtek után egy újabb összeütközés a régi barátaival biztosan nem zajlott volna kellemesen.

Természetesen rettegett attól, ami este várt rá, de talán még annál is nagyobb gondot okozott neki Perselus magatartása. Miért bánt vele annyira kelletlenül? Minél többet töprengett rajta, annál jobban elkeseredett. Sohasem fogja megtalálni a módját, hogy a férfi másként tekintsen rá, mint egy idegesítő kis békára, aki levakarhatatlanul a nyakán lóg.

A pincéhez vezető úton még mindig ez járt a fejében. Minél közelebb ért Piton lakásához, annál nagyobb súllyal nehezedett a dolog a lelkére, és mire a férfi ajtaja elé ért, könnyei végigfolytak az arcán.

Megpróbált megnyugodni, ugyanis ha Perselus így látná őt, ismét alkalma lenne rá, hogy kikészítse. Tapasztalata alapján a férfi egyáltalán nem tanúsított együttérzést a síró diákok iránt, inkább megvetette őket.

Mélyet lélegzett, majd ruhája ujjával letörölte könnyeit. Mikor kétségbeesésének külső nyomait messzemenően eltüntette, bekopogott.

Piton arcán semmiféle indulat nem látszott, mikor ajtót nyitott, mintha csak egy áthatolhatatlan álarcot viselne – ez a látvány Hermionénak már számtalan bájitalóráról ismerős volt. Szó nélkül félreállt, hogy beengedje a lányt.

Hermione az előző naphoz hasonlóan ismét a kanapén foglalt helyet, ahová ez alkalommal már oda volt készítve a párna és a takaró. A földön ott állt a nagy tál is, amiről erősen remélte, hogy nem lesz rá újra szüksége.

Piton odavitte neki a bájitallal teli serleget – ezúttal kétszer akkora adagot tartalmazott, mint előző nap –, és végignézte, ahogyan a lány kiissza.

– Ma egyáltalán nem akarod tudni, mi van benne? – kérdezte kis idő múltán, amikor a lány még mindig nem szólt semmit.

– Mit változtatna a dolgon? – mormolta Hermione. Hátradőlt, és a semmibe bámult. – Ha ismét Veritaserum van benne, úgyis észreveszem, nem igaz? – tette hozzá anélkül, hogy ránézett volna.

– Valószínűleg... – válaszolta Piton homlokráncolva.

– Akkor meg... – vonta meg a vállát Hermione.

– Mi van veled? – kérdezte Piton.

– Minek kellene lenni? – kérdezett vissza.

– Hirtelen annyira... közönyös lettél – jegyezte meg. – Hol maradt a kis stréber Granger, aki mindig mindent pontosan tudni akar?

– Eltűnt!

Piton elgondolkodva vizsgálta.

– Legalább a végtagfájdalmaid is eltűntek? – kérdezte.

– Igen.

– Attól tartok, hogy hamarosan felerősödve fognak visszatérni – közölte Piton.

– Jó – válaszolta Hermione, aki még mindig kifejezéstelenül meredt a semmibe.

Piton csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

– Még mindig valóban Hermione Granger ül itt előttem, vagy kicserélte valaki? – kérdezte kétkedően.

– Hm... – morogta Hermione semmitmondóan.

– Mi zajlik benned? – kérdezte Piton. A lágy hang, amivel a férfi hirtelen megszólította, ismét könnyeket csalt a szemébe. Összeszorította ajkát, és némán megrázta a fejét.

– Hermione?

Még energikusabban rázta a fejét.

– Talán mégsem lett volna butaság újra Veritaserumot használni – morogta Piton.

Hermione észrevehetően megborzongott, de nem mutatta jelét, hogy a takarót használni akarná.

– Elkezdődött? – kérdezte Piton.

Amikor nem kapott választ, odament a lányhoz.

– Inkább feküdj le – javasolta, mire a lány szótlanul eleget tett a felszólításnak, oldalára fekve felhúzta a lábát, és összegömbölyödött, mint egy kisgyerek.

Piton betakarta, majd a kanapé elé guggolt.

Megsimogatta a haját, számítva arra, hogy esetleg a keze után nyúl, azonban a lány mozdulatlanul feküdt tovább – a férfi még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán tudomást vett-e az érintéséről.

– Hermione! Mi történik veled? – kérdezte Piton nyomatékosan. – Beszélj hozzám!

– Fáj a lábam, fáj a karom, fáj a hátam, fáj a hasam... – motyogta Hermione monoton hangon, anélkül, hogy ránézett volna –, fázom, és... nagyon... szomorú vagyok. – A hangja olyannyira elhalt, hogy Pitonnak közelebb kellett hajolnia, hogy megértse.

– Miért vagy annyira szomorú? – kérdezte.

Hermione azonban nem válaszolt. Több mint két óra hosszat nem szólt semmit. Úgy feküdt a heverőn, mint egy rakás szerencsétlenség, még a helyzetén sem változtatott, csupán némán szenvedett. Olykor percekig kontrollálatlanul rázkódott a teste, és újra meg újra leszaladt egy-egy könnycsepp az arcán, anélkül, hogy megpróbálta volna letörölni.

Piton, aki a székéből figyelte, néhányszor kísértésbe esett, hogy legilimenciát alkalmazva behatoljon a lány gondolataiba, hogy végre rájöjjön, mi játszódik le benne, mivel azonban illetlenségnek tűnt számára ilyen kiszolgáltatott állapotban rajtaütnie, ezért nehéz szívvel bár, de lemondott róla. Nyugtalanította a lány állapota. Teljesen a saját kis poklába zárkózott, ahová ő nem követhette.

Mielőtt másnap este elkezdik a következő kezelést, feltétlenül ki kell derítenie, mi történt vele. Az elvonási tünetek pszichés hatásai – hiszen feltehető volt, hogy erről van szó – majdhogynem veszélyesebbek, mint a puszta testi tünetek, hiszen az érintett személy reakcióit tejesen kiszámíthatatlanná tették.

Mikor a bájital hatása alábbhagyott, Hermionéba ismét kezdett visszatérni az élet. Tekintetét már nem csupán mereven előre szegezte, szeme kicsit körbevándorolt, és óvatosan meg is mozdult, hogy fájó tagjainak kényelmesebb helyzetet keressen.

Piton felkelt a székéből, és csatlakozott hozzá: letelepedett a kanapé elé a földre.

– Hermione? – kérdezte lágyan. – Jól vagy?

Először csak hosszan ránézett – annyira hosszan, hogy a férfi már-már kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Azt hiszem, most már igen – válaszolt ekkor halkan.

Lassan és fáradságosan ült fel. Piton melléje telepedett a kanapéra, a tarkója alá igazította a párnát, és a takarót felhúzta a vállára, mivel még mindig reszketett.

– Mi volt veled? – kérdezte végül.

– Fájdalmaim voltak... de... – kezdte Hermione, és kerülte a pillantását.

– De? – kérdezte Piton.

– Nem ez volt a legrosszabb – mondta Hermione.

– Hát akkor mi? A szomorúság? – kérdezte Piton.

Hermione bólintott.

– Próbáld meg leírni, mit éreztél – kérte Piton.

Megkínzott kifejezés jelent meg Hermione arcán, és elfordította a fejét.

– Na, gyerünk! Ha nem tudom, hogy mivel küzdesz, akkor nem is tudok rendesen segíteni neked – jelentette ki nyomatékosan.

– Üresnek éreztem magam... – suttogta Hermione –, mintha már nem volna semminek értelme az életemben, és mindaz, amit korábban az értelmének gondoltam, csak illúzió lett volna. – Megakadt, egy pillanatig gondolkodott. – Úgy éreztem magam, mintha soha többé nem lehetnék boldog... – folytatta tétován – ... mintha soha többé nem lenne erőm felállni... mintha... minden újabb lélegzetvételnél meg kéne fontolnom, vajon tényleg meg kell-e tennem. Az egész létem, minden, ami engem alkot, mintha eltörlődött volna. Az egyetlen, ami megmaradt, ez a kimondhatatlan szomorúság volt. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, melyből egy könnycsepp indult útnak.

– És most hogy vagy? – kérdezte Piton.

– Tűrhetően – felelte Hermione, és keze fejével megtörölte az arcát. – Csupán fáradt vagyok.

– Akkor az volna a legjobb, ha most aludni mennél – javasolta Piton. – És holnap reggel feltétlenül gyere le hozzám. Még reggeli előtt! – tette hozzá nyomatékosan. – Előkészítek neked valamit, ami átsegít a holnapi napon.

Hermione szórakozottan bólintott.

– Megértettél? – kérdezte egy kicsit élesebben Piton.

– Jó, jó! Itt leszek – biztosította Hermione. Felállt, kissé mereven, de a fájdalom látható jele nélkül, majd lassan az ajtóhoz sétált.

– Kérsz valami könnyebb nyugtatót éjszakára? – kérdezte Piton, aki szintén felállt és követte.

– Nem szükséges! Elleszek valahogy – felelte Hermione olyan mosollyal, ami a szeméig már nem ért el.

– Ha rosszabbul lennél, gyere hozzám – utasította Piton, majd kinyitotta neki az ajtót.

– Oké – válaszolta Hermione, és kicsoszogott.

Piton valami meghatározhatatlan, de egyértelműen rossz érzéssel csukta be mögötte az ajtót. A lány ma igencsak aggasztó állapotban volt. De majd csak megbirkózik vele, végül is ő sem játszhat egész éjszaka bébiszittert. Ezen kívül még meg kell főznie a bájitalt, amit reggelre szánt neki, és azt is, amelyet a következő estére az új tüneteinek megfelelő változtatásokkal készít el. Gondolatban már a szükséges hozzávalókat számba véve tűnt el a laborjában.