Tabu.

4 / 2

Hermione ezen az éjszakán alig aludt, de ezúttal még tanulni sem volt képes, mint máskor, mikor elcsendesedett a kastély, és lakói békésen feküdtek ágyukban.

Saját hálószobájában ült az ágyán – Harryvel mindketten külön szobát kaptak a Voldemort elleni harcban szerzett érdemeik elismeréseképpen –, és semmi másra nem tudott gondolni, mint a Pitonnal folytatott beszélgetésre. Mióta menekülésszerűen elhagyta az irodáját, gyámoltalan kisgyereknek érezte magát – egy kicsi, túl kíváncsi kisgyereknek – aki kinyitott egy tiltott szobába vezető ajtót, és nem bírja elviselni, ami mögötte rejtőzik.

Szó sincs arról, hogy még soha egy tanárral se helyezkedett volna szembe – éppen Piton volt az, aki folyamatosan gyötörte, mióta csak a Roxfortba került –, de többnyire meg volt róla győződve, hogy helyesen járt el, és ennek megfelelően bátran kiállt a jogaiért. Ha más alkalmakkor hibázott is, ezek csak apró hibák voltak, de legalábbis nem szándékosak, így az érintett tanár részéről több-kevesebb megértéssel átszőtt dorgálás után a dolog hamar elintéződött.

Ez egészen más eset volt. Végzetes hibát követett el. Utólag teljességgel érthetetlen volt számára, mi vette rá arra, hogy elképzelje a jelenetet Piton és az asztalon fekvő nő között.

„Mármint Piton és TEKÖZTED ott az asztalon”, suttogta rosszmájúan a belső hang, amely hallhatóan szintén éjszakai műszakot tartott.

Hosszas belső küzdelem után Hermione is belátta, hogy a hangnak igaza van. Saját magát fantáziálta Piton partnerének szerepébe. Abban a pillanatban izgatónak is találta az előadást – azonban a férfi ma esti célzásai és egyértelmű ajánlata egyszerűen csak megalázóak voltak, és a tanár viselkedése nagyon meg is ijesztette.

Szabályosan sokkolta a tudat, hogy Piton azt, hogy elcsípte vad fantáziálgatása közben, arra használta fel, hogy átléphessen bizonyos határokat, amelyeket tanárként meg sem közelíthetett volna. Eddig biztos volt abban, hogy minden undorító húzása ellenére tartja magát bizonyos morális szabályokhoz a diákokkal való érintkezésben. A tény, hogy ebben tévedett, velejéig megrázta.

Tisztában volt azzal, hogy a férfi valójában nem gondolhatta komolyan, hogy intim kapcsolatba lép vele. Ez a téma mindössze kiváló alkalom volt számára, hogy kínozhassa, hiszen erre az órákon – minden részletre kiterjedő tudása miatt – nemigen volt lehetősége.

Mi történne, ha megtagadná a következő esti megjelenést? Nemigen indíthatna ellene fegyelmi eljárást, hiszen akkor McGalagony előtt is fel kéne tárnia az indokait. Vagy talán mégis? De akkor be kellene ismernie, hogy megengedhetetlen módon behatolt az elméjébe – nem afféle semmiség, az igazgatónő szemében legalábbis – ebben Hermione egészen biztos volt.

Másrészt biztosan nem rúgnák ki emiatt. Még ha a híre ugyanolyan rossz is volt, mint régen, mindenki tisztában volt azzal, hogy az ő segítsége nélkül Voldemort nagy valószínűséggel még mindig közöttük garázdálkodna. Hősöket nem rúgnak ki csak úgy, még akkor sem, ha kegyetlenül viselkednek – egyszerűen elviselik őket.

Ebben a gondolatban az volt az egyetlen pozitívum, hogy ez a szabály őrá is vonatkozik, kisebb mértékben persze. Nem részesítenék még hivatalos megrovásban sem romlott gondolataiért, feltehetően megúszná valami csípős figyelmeztetéssel.

Piton azonban nem érné be ennyivel – gondoskodna róla, hogy a kastély széltében-hosszában erről beszéljenek, még ha ezáltal őt is a szájukra vennék az emberek. Pitonról így is, úgy is elég rosszat mondanak – eggyel több biztosan nem érdekelné. De Hermione úgy állna ott, mint akinek teljesen elment az esze. Éveken át köznevetség tárgya volna. Ez a történet szégyenfoltként rajta ragadna, bárhová is menne a varázslóvilágban.

„Hermione Granger… ? Nem az az őrült lány, aki azzal a gusztustalan bájitaltanárral akart szexelni?” Belső hangja tényleg remek formában volt ma éjszaka.

Nem maradt más választása, mint hogy részt vegyen a játékában. Jelentkezni fog az irodájában a büntetőmunkára, hogy tovább kínoztassa magát.

Hermione szilárdan meg volt győződve arról, hogy a férfi nem menne olyan messzire, hogy ténylegesen hozzáérjen. Csak hagynia kell leperegni magáról a kegyetlen megjegyzéseit, és elviselni a megaláztatást.

Fogalma sem volt, mit is kéne válaszolnia a kérdéseire ahhoz, hogy legalább a rákövetkező napokon ne kelljen megjelennie nála.

Mi lenne, ha őszinte volna hozzá…? engedné elmenni? Vagy ezt éppenhogy közeledésre való felhívásnak venné? Elképzelni is borzasztó!

Egyszerűen improvizálni fog, azt teszi majd, ami az adott helyzetben a leghatékonyabb megoldásnak tűnik. Talán még alkalom is adódik a következő este során, hogy rájöjjön, miért utálja őt Piton annyira, noha soha semmit nem tett ellene – na igen, szinte soha.

Már hajnalodott, mikor fáradt, remegő ujjakkal még megírta a Piton által megkövetelt házi feladatot, beleértve a dolgozatot, amit a késése miatt adott fel. Teljesen kimerülten nyugtalan álomba zuhant, amelyből azonban hamarosan felriadt az ébredező kastély reggeli morajára.

A nagyterembe lépve a Harry-Ginny páros kíváncsi pillantásával találta magát szembe.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva Ginny, ami egy majdnem barátságos pillantást váltott ki Hermionéból.

– Köszönöm, megvagyok – válaszolt. – Csak kicsit fáradtan.

– Sokáig elvoltál tegnap este – mondta Harry. – A klubhelyiségben vártunk rád, de még tíz körül sem érkeztél meg, így elmentünk.

Hermione csaknem meghatódott. Kemény két órát kitartottak, mielőtt visszavonultak volna Harryhez. A fiú az elmúlt időben hatékony megoldást talált arra a problémára, hogyan csempészhetné be Ginnyt a szobájába, ahol kettesben lehettek, mielőtt a lánynak – legkésőbb éjfélkor – meg kellett jelennie a lányok hálójában.

– És? Megevett, vagy csak a fejedet tépte le? – kérdezte Harry érdeklődve.

– Ööö, egyik sem… – válaszolt Hermione tétován.

– Hanem? Mesélj már! – sürgette Ginny.

– Nos, padlóba döngölt a késés miatt és mert nem figyeltem eléggé az óráján – felelt, - azután pedig dolgozatokat kellett javítanom.

– Dolgozatokat javítani? Semmi undorító? – kérdezte Harry elképedve. – Nincs igazság a földön!

– Ööö... valóban? Jobban szeretted volna, ha futóférgeket beleztetett volna velem? – sziszegte Hermione.

– Nem, természetesen nem – felelt a fiú megnyugtatóan –, de ha Ron vagy én valamit elkövettünk, ennél sokkal komolyabban meglakoltunk érte.

Hermione vonásai Ron nevének említésére hirtelen megkeményedtek. Ginny, aki ezt rögtön észrevette, lágyan végigsimította ujjaival az alkarját.

– Nem kerülhetjük el a végtelenségig, hogy beszéljünk róla – mondta halkan. – Ron a bátyám volt – nekem is még mindig fáj, és ez már valószínűleg egész életemben így is marad –, de el kell fogadnunk, hogy előttünk távozott az élők sorából.

„Nem eltávozott – meggyilkolták!” akarta Hermione kiabálni, de egyetlen szó sem jött ki a torkán. Elkeseredetten kevergette a kávéját, habár már rég nem volt mit kevernie.

– Nem hagyhatjuk az emlékét is meghalni azzal, hogy agyonhallgatjuk – folytatta Ginny rendíthetetlenül.

Hermione kőkeményen kitartott némasága mellett, és rendületlenül a csészéjét bámulta.

– Hermione! Előre kell tekintened, nem a múltba! – avatkozott közbe ismét Harry.

„Előttem semmi sincs, amire érdemes volna tekintenem”, gondolta Hermione, de tudta, hogy a vita parttalanná válna, ha ezt ki is merné mondani, így beérte azzal, hogy nem válaszolt.

– Istenem, Hermione! Nem gondolkodhatsz örökké így!! – szólt Harry haragosan, és Ginny helyeslően biccentett.

– Nem hagyhatnátok egyszerűen békén? – kérte megkínzottan Hermione.