Tabu.

13 / 3

Kint már sötétedett, mikor Piton elindult lefelé a pincelépcsőn. Éppen McGalagony irodájából jött, ahol az igazgatónő a tiltott bájitalokat rejtegető diákokat Bimba professzor és az ő jelenlétében a maga utánozhatatlan módján megrendszabályozta.

A két griffendéles lányon kívül érintett volt még két fiú és egy lány az ő házából, valamint egy hugrabugos fiú. A Hollóhátban vagy nem volt olyan diák, aki elég ostoba lett volna, hogy az egészségével kísérletezzen, vagy elég dörzsöltek voltak, hogy ne a saját hálójukban rejtsék el a drogokat.

Végül a nyakon csípett diákok egyikét sem tanácsolták el, de az igazgatónő szigorúan megrótta őket, és egyértelművé tette, hogy a következő alkalommal azonnal ki lesznek hajítva. Az érintettek hihető megbánást tanúsítottak, és számos – részben könnyes – bocsánatkérés után megfogadták, hogy megjavulnak.

Miután elhagyták Minerva irodáját, Piton még élesen közölte saját házának diákjaival, mi a véleménye arról, hogy a Mardekár már megint élen járt a kínos feltűnéskeltésben. Azzal otthagyta a zavart képű tanulókat, hogy végre a saját lakosztályába induljon.

Amikor a pincefolyosón befordult a sarkon, igazából arra számított, hogy Hermionét már az irodája előtt fogja találni – a napközben tanúsított konoksága alapján aligha volt várható, hogy ma kivételt tesz – mégis, az ajtaja előtti tér üres volt.

Belépett, és a diákoktól elkobzott anyagokat biztonságba helyezte szekrényei egyikében. Azok a szerek azonban, amiket Hermione éjjeliszekrényéből távolított el, még nála voltak, mikor elhagyta az irodát – magával vitte őket a privát lakrészébe. Odaérve az üvegeket és fiolákat kis magánlaboratóriumának asztalára tette, majd hozzálátott az összetevők meghatározásához.

Valóban bámulatos volt, amiket Hermione összemixelt magának. Már csak ezért a kiváló teljesítményért is megérdemelné a legjobb jegyet bájitaltanból. Bár az alapfelépítés terén az ismert receptekhez tartotta magát, helyenként azonban olyan kis, mindenképpen értelmes változtatásokat eszközölt, amelyek nagy valószínűséggel javították a főzet hatékonyságát.

Mindazonáltal a bájitalok néhány hatóanyaga minden volt, csak veszélytelen nem. Beszélnie kell a lánnyal, hogy mióta használja már ezt a szert, és hogy egyáltalán tisztában van-e azzal, mit is tett.

Amikor végzett a kísérletekkel, a különböző edénykéket ismét lezárta, és elhelyezte abban a szekrényében, ahol a ritka és értékes hozzávalókat tartotta, és ami emiatt különleges védelemmel volt ellátva. Ezután a nappalijába ment, majd egy fél üveg konyakkal és egy pohárral felfegyverkezve letelepedett a kanapéra. Elgondolkodva bámulta a borostyánszínű folyadékot, és megforgatta a pohárban, mielőtt megfontoltan, az aromát kiélvezve ivott volna belőle egy kortyot.

Vajon miért nem jön Hermione? Feladta volna? És miért érzi magát ettől a gondolattól olyan furcsán, szinte már csalódottan?

A következő korty már nagyobb volt, és az égető érzés a torkában legalább néhány pillanatra elterelte a figyelmét kellemetlenné váló elmélkedéséről.

Valószínűleg csak azért nem jön, mert világos számára, hogy ő úgysem a saját irodájában lenne, hanem McGalagonyéban, a nagy kihallgatáson. Vagy a szokásos időben itt volt, sőt, talán még várt is, de mivel ő nem érkezett meg, úgy döntött, másnap keresi fel újra.
Mi az ördögért gondolkodik ezen, ahelyett, hogy élvezné, hogy végre van egy nyugodt estéje?

Kortyolt még egy kiadósat a konyakból.

És ha soha többé nem is jön...?

Pokolba!

Egy hajtásra kiürítette a poharat, majd rövid ideig küzdött az ezt követő köhögési ingerrel. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy a falhoz vágja a poharat, aztán másként döntött. Mindössze lendületesen és hangosan az asztalra csapta, és ismét teletöltötte.

Ez nem lehet igaz! Miért nem tudja elszakítani a gondolatait ettől a mindent-jobban-tudó kis békától?

„Mert kedveled!", szólt egy kotnyeles hang a fejében.

Ez egyszerűen nem igaz! A lány az idegeire megy! A pimaszsága csaknem elviselhetetlen!

„Szórakoztat téged!", vélte a hang, amit egy újabb pohár konyakkal sem tudott elnémítani.

Ezen kívül csak egy okból jár ide – hogy bosszút álljon minden kisebb-nagyobb gonoszságért, amit az évek során elkövetett az „érdekében".

„Azért ez így nem egészen igaz...", jegyezte meg a hang elnézően.

Na igen... a lány azt mondta, szép lenne, ha ő az estéit tényleg önszántából töltené vele...

„Már régóta ezt teszed..."

NEM! Nem adhatja át magát annak az illúziónak, hogy a lány bármi más okból érdeklődne iránta, mint hogy végre alaposan bemosson neki egyet.

Egy hajtásra kiürítette poharát, hogy idegesítő belső hangját italba fullassza, azután újratöltötte.

_____


Hermione a Griffendél-toronyban maradt, míg Anne és Maggie vissza nem tért McGalagony irodájából. Meghallgatta viszonylag megkönnyebbült beszámolójukat a kicsi-híja-volt-de-szerencsére-mégsem kihajításukról, majd óvatosságból azt is kivárta, míg Harry és Ginny visszatért az igazgatónőtől, hogy biztos lehessen benne: nekik sem kellett hanyatt-homlok távozniuk a Roxfortból. Amikor a sorstól és McGalagony dühétől igencsak megviselt barátai visszahúzódtak a klubhelyiség egy csöndes sarkába sebeiket nyalogatni, Hermione feltűnés nélkül kilopakodott.

Már a pince felé menet elhatározta, hogy ha Pitont nem találja az irodájában, akkor felkeresi a lakásán – amikor azonban ténylegesen az ajtaja előtt állt, kételyek merültek fel benne. Még túl friss volt az ajtó másik oldalán átéltek nyugtalanító emléke – megrémült a lángoló fekete szemek gondolatától, az érzéstől, ahogy a férfi keze a testéhez ért, attól, ahogyan megcsókolta, nem beszélve a rémálma által hagyott intenzív benyomásról, ami azóta szüntelenül ott kísértett a fejében.

Mégsem habozott sokáig, mielőtt bekopogott volna. Nevetséges lenne, ha ilyen semmiségek feltarthatnák!

Amikor Piton kinyitotta az ajtót, a lány rögtön érezte, hogy valami másként van, mint egyébként. A férfi tartása ugyanolyan megközelíthetetlen és elutasító volt, mint mindig, de az egyébként gúnyos-lekezelő arckifejezése most kissé feszültnek hatott, és a pillantása megkínzottnak tűnt.

A férfi nem szólt semmit és nem is adott helyet, hogy beengedje, hanem sötéten bámult a lányra.

– Beengedsz? – kérdezte Hermione pikírten.

Piton szó nélkül hátralépett, és tartotta az ajtót.

– Nálad van valami, ami az enyém – szólt Hermione kihívóan, miután a szoba közepére érve megállt, és a férfi felé fordult. Piton követte, de semmi jelét nem mutatta, hogy székkel akarná kínálni, vagy bármi egyéb vendéglátói udvariassági gesztust szándékozna tenni.

– Szerencséd, hogy nálam van, és nem McGalagonynál – felelte. A hangja rekedt volt, és Hermione hátán, mint már annyiszor, végigfutott tőle a hideg.

– Hogyhogy? A többieket sem rúgta ki, csak figyelmeztette – szólt. – Ezzel még én is megbirkóztam volna.

– Amit azok a hölgyek és urak szedtek, nevetséges volt ahhoz a keverékhez képest, amit te főztél – közölte Piton.

– Miért nem árultál el? – kérdezte Hermione homlokráncolva.

– Meg fogom tenni – válaszolt Piton –, abban a pillanatban, amint elkezdesz butaságokat mesélni rólam. Elegendő magyarázat lesz, mitől lehetsz szellemileg annyira zavart, hogy ilyesmit találj ki.

– És mivel akarod indokolni, hogy nem lepleztél le azonnal? – kérdezte Hermione maróan.

– Majd elmesélem, hogy nem nézhettem, amint egy ilyen intelligens boszorkány, mint te, elszúrja a jövőjét egyetlen őrült kisiklás miatt – felelt Piton gúnyosan. – Bár ettől érzelgős idiótának fognak tartani, de biztos lehetsz benne, hogy McGalagony megértést fog tanúsítani – hiszen már úgyis tudja, hogy az estéimet a te fejlesztésedre áldozom. Egyébként is gondoskodtam róla, hogy ne férj hozzá többé ehhez a szerhez – tette hozzá gonosz mosollyal.

– Ó, valóban? – kérdezte Hermione dühösen.

– Természetesen! – vágta rá. – Talán azt gondoltad, visszaadom a serkentőszereidet?

– Nem serkentőszerek! – horkantotta Hermione. – Csak egy-két ártalmatlan szerecske, hogy jobban tudjak tanulni.

– Ne beszélj ostobaságokat! – mordult rá Piton. – Mit képzelsz, ki áll előtted?

– Tehát ténylegesen analizáltad őket? – kérdezte Hermione hitetlenkedve.

– Magától értetődő! – felelt Piton.

Hermione végre elfehéredett egy kicsit.

– És mit találtál? – kérdezte kissé remegő hangon.

– Hogy a tehetséged tényleg kiemelkedő, és egyidejűleg, hogy meglehetősen őrült vagy – közölte Piton. – Nagyon veszélyes összetevőkkel kísérleteztél, ez remélhetőleg számodra is világos!

– Mindent kézben tartok! – felelt Hermione hetykén.

– Ez a következő napokban majd kiderül – szólt Piton dühösen. – Ha mindent kézben tartasz, akkor biztosan könnyedén átvészeled majd az elvonási tüneteket.

– Eltúlzod! – szólt Hermione. – Nem függök a szertől, csak időről-időre szedtem, segítségképpen.

– És mióta teszed ezt? – kérdezte Piton.

– Nem olyan régóta – hazudta Hermione.

– Mióta? – kérdezte Piton élesen.

– Körülbelül három hónapja – válaszolt Hermione, és ezzel jócskán aláment a valóságnak.

– Na, akkor jó szórakozást kívánok hozzá! – felelt Piton szarkazmussal.

– Annyira nem lehet rossz! – vélekedett Hermione.

– Olyan kedélyjavító összetevőket alkalmaztál, amelyek bármilyen fokozó hatással legyenek is a koncentrációs képességeidre, hosszabb használat esetén függőséget okoznak – felelt Piton. – Attól tartok, alábecsülted a vermet, amibe bele fogsz esni.

Hermione lázasan gondolkodott. Még ha túloz is a férfi, nem hagyható egészen figyelmen kívül, amit mond. Ilyen röviddel a vizsgák előtt nem engedhet meg magának semmiféle fizikai vagy mentális összeomlást.

A keverékek, amiket használt, sem könnyen előállíthatóak nem voltak, sem a szükséges összetevőkhöz nem lehetett gyorsan hozzájutni. Miért nem tudta tartani a száját, minek is dicsekedett a bájitalfőzési képességeivel kapcsolatban?

Egyidejűleg egyre dühösebb lett a férfira, nemcsak azért, mert pimaszul beleártotta magát a dolgaiba, hanem azért is, mert mindennek a tetejébe az elkobzással az ő kezébe kerültek a bájitalai. Meg kell próbálnia kicsalni tőle a maga főzte szerecskéket, vagy legalább valamiféle alkalmas pótlékot, különben szégyenben marad.

– Nem akarsz végre hellyel kínálni? – kérdezte, hogy időt nyerjen.

– Nem! Már mész is! – felelt Piton gyorsan.

– Miért ilyen udvariatlanul? – búgta. – Hisz még alig áldoztál valamit a támogatásomra az értékes szabadidődből!

Piton csak megvetően horkantott, és fejével egyértelműen az ajtó felé intett.
Hermione a férfi korábbi arckifejezésére gondolt, amikor az ajtót nyitott. Ösztönösen tudta, hogy ma könnyebben megfoghatja, mint egyébként – ezt ki kell használnia! Valószínűtlen ugyan, de talán sikerül arra is rávenni, hogy legalább a bájitalai egy részét visszaadja – egy kísérletet mindenesetre megér a dolog.

– Hadd maradjak még egy kicsit, Perselus, kérlek! – szólt olyan alázatosan, ahogy csak telt tőle.

– Kérlek? Ez egészen új szó a repertoárodban – felelt Piton ironikusan.

– Ez igent jelent? – kérdezte Hermione reménykedve.

– Nemet jelent!

– Na, ne legyél már olyan szigorú! – mondta Hermione, és olyan képet vágott, ami durcásnak akart látszani.

Ez nem lehet igaz! Ez a pimasz kis csitri tényleg flörtölni akar vele? Valamennyire még megható is volt, ahogy megpróbálta behízelegni magát, bár ez nyilvánvalóan nem illett a természetéhez. Jobb, ha rövidre zárja itt a dolgokat, mielőtt bolond belső hangjának az az ötlete támad, hogy ezt kommentálja.

– Viszontlátásra! – szólt röviden.

– Nézd, már a kezedben van a gyeplő – felelt Hermione halkan. – Semmi lehetőségem sincs, hogy ártsak neked, mi történhet, ha maradok még, és egy kicsit beszélgetünk?

– Semmi értelmét nem látom a diákokkal való társalgásnak! – válaszolt Piton szárazon.

Hermione szeme összehúzódott, és meleg barnaságában a támadókedv szikrája villant. Tehát a férfi immunis a kedvességére. Ha így van, akkor legalább a gyengeséget ki akarta használni, amit ma felfedezni vélt benne.

Közelebb lépett hozzá, kezét kinyújtotta, és könnyedén a férfi alkarjára tette. Piton megmerevedett, de az a körülmény, hogy nem utasította azonnal rendre, vagy rázta le magáról, felbátorította annyira a lányt, hogy ujjaival lassan vándorútra induljon. Amikor megérkezett a vállához, a tanár elkapta és megszorította a csuklóját.

– Mi akar ez lenni? – morogta.

– Mindössze egy kontár csábítási kísérlet egy tapasztalatlan, de tanulni vágyó szüzikétől – szólt Hermione, és kedvesen rákacsintott, miközben elborzadt saját vakmerőségétől.

– Tartsd magad távol tőlem! – felelt Piton röviden, és ellökte a lány kezét.

– Sajnálom, uram, de ez nem illik a terveimbe! – felelt Hermione eltökélten, majd elfordulva tett néhány lépést oldalra, kecses mozdulattal leeresztette talárját a válláról, és a hozzá legközelebb eső szék karfájára dobta.

Pitonnak csak most tűnt fel, hogy a lány a szokásos farmer helyett egy könnyű anyagú, világos ruhát visel, ami diszkréten finom alakjára simulva követi mozdulatait. Úgy állt ott, mintha megfagyott volna, és nézte, ahogy a lány az asztalhoz megy, amin a konyak áll, felemeli a félig teli poharat, és vizsgálódva beleszagol.

– Úgy látom, ma neked volt szükséged drogokra – szólt gúnyosan, és ivott egy kortyot. – De ennek sem sokkal jobb az íze, mint a bájitalomé – tette hozzá fintorogva.

Csak most tért vissza az élet a tanárba. Nagy léptekkel a lányhoz sietett, kikapta kezéből a poharat, és visszacsapta az asztalra.

– És ez sem éppen a megfelelő ital kislányoknak! – sziszegte. – És most gyerünk, kifelé!

– De én nem szeretnék menni, Perselus! – szólt Hermione nyugodtan.

Ellenállt a késztetésnek, hogy kitérjen a férfi elől, és elviselte a rászegeződő dühös pillantást.

– Hanem? – kérdezte Piton.

– Tudod, hogy mit akarok! – felelt Hermione.

– Felejtsd el! – horkantotta Piton. Egy zavarba ejtő pillanatig meleg, női illatot érzett, mely mintha a lány hajából szállt volna fel...

– Miért tagadod meg olyan csökönyösen, hogy legalább egyszer komolyan végiggondold a dolgot? – kérdezte Hermione. – ...Vagy tévednék...? – fűzte hozzá ironikusan – ...esetleg túlságosan is belegondoltál?

– Nem volt rá szükség! – mordult rá Piton. – Teljesen kizárt, hogy akár csak megérintselek!

– De hát már megtetted – szólt Hermione nevetve, és egy rövid pillantást vetett a bejárati ajtóra –, és habár egészen más okból engedtem, mégis tényleg nagyon... izgatónak találtam.

A látvány, ahogy Piton láthatóan küszködött önuralmának visszanyeréséért – noha mindent megtett, hogy ez ne látszódjék rajta – szinte szárnyakat adott Hermionénak.

– Elég legyen! – sziszegte a tanár.

– Már csak egy apró lépéssel kellene továbbmenned – mondta Hermione, a férfi szavait teljesen figyelmen kívül hagyva.

A tanár szeme keskeny réssé szűkült, és pillantása még sötétebbnek tűnt, mint korábban. Hermione nem volt benne biztos, mi következik – mindjárt megpofozza, vagy a karjába szorítja –, még ha csak azért is, hogy bebizonyítsa, nem ő a lány tervének megfelelő címzettje.

– Nem fogok! – szólt határozottan.

– Éveken át kínoztál azzal, hogy semmibe vettél, gonosz kis megjegyzéseket tettél rám, majd gátlástalanul behatoltál az elmémbe, megmarattad a kezem, és valószínűleg minden lelkiismeret-furdalás nélkül eltörted volna az ujjam; és egy ilyen apró akadályt nem tudsz átlépni, szóba sem jöhet nálad? – mulatott rajta Hermione.

– Ez egészen más! – felelt Piton élesen, és közben azon bosszankodott, hogy hagyhatta magát egyáltalán odáig heccelni, hogy mentegetőznie kelljen.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kényes vagy! – szólt Hermione gúnyosan. – Egy egykori halálfalótól valahogy automatikusan mást várna az ember.

– Alig hiszem, hogy komolyan fontos számodra, hogy halálfaló-stílusban gyalázzanak meg – válaszolt Piton, és hangja vibrált a visszafojtott dühtől. Pillantása egyértelművé tette Hermione számára, hogy a pofonok valószínűleg jóval előrébb állnak a férfi kívánságlistáján, mint az ölelés.

Hermione felsóhajtott, és úgy tett, mintha visszavonulót fújna. De ahelyett, hogy jobbra, a bejárati ajtó felé fordult volna, pár lépést távolodott a tanártól, majd balra, a hálószobához ment.

Piton, aki a széktámlán lógó talár után nyúlt éppen, nehogy az ott maradjon a lakásban és indokot szolgáltasson a lánynak a visszatérésre, alig akart hinni a szemének, amikor látta, mit csinál Hermione.

Abban a pillanatban Hermionénál termett, amint az a hálószobaajtó kilincsét lenyomta.

– Mi akar ez lenni? – sziszegte, miközben durván a vállába markolt és megfordította.

– Ne gondolj már annyira rosszra, csak meg akartam nézni, hogy tényleg fehér ágyneműd van-e – szólt Hermione mosolyogva, habár a válla, ahol a férfi belevájta az ujjait, meglehetősen fájt.

– Ne vidd túlzásba! – szólt fenyegetően, és kicsit megrázta, nyomatékot adva szavainak.
Hermione rezzenéstelenül állta a férfi dühtől szikrázó tekintetét. Tudta, hogy a tűzzel játszik, hogy a tanár kiszámíthatatlan és talán a tettlegességtől sem riad vissza, ha ő túl messzire megy, de lenyűgöző érzés volt a dühét fehér izzásig fokozni. A tudat, hogy ő volt az, aki ezt a dühöt kiváltotta, hogy hatalma van, hogy játsszon a tanárral, olyan volt, mint a kábítószer, egyszerűen nem tudott felhagyni vele, mindig többet akart belőle.

Még ha ez jelen pillanatban sokkal inkább a hatalomról szólt is, semmint a szexről, az érzés izgató volt. Erősnek érezte magát, ellenállhatatlannak; ezúttal kivételesen ő volt fölényben, mivel ma Piton – mióta a lakrészébe lépett – bizonytalannak és hajszoltnak tűnt.

Abban a pillanatban, amikor végre kiengedte vállát a markából, a lány felemelte a kezét, és lágyan végigsimított a férfi arcán – ujjbegyei lassan végigvándoroltak a halántékától le egészen a szájáig – olyan gesztus volt ez, amely a férfi fájdalmas hatalomdemonstrációja után provokálóbbnak hatott, mint bármely szó.

Piton túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy rögtön reagáljon, de már az érzelmek kavalkádja, ami ebben a pár másodpercben leolvasható volt az arcáról, felkorbácsolta Hermione adrenalinszintjét.

Amikor azután megragadta a karját, a lány csaknem azt hitte, hogy a férfi berángatja a hálószobájába – de ehelyett durván és szó nélkül a kijárat felé tolta.

– Kidobsz? Tényleg kár! – szólt Hermione provokálóan higgadtan, mialatt a férfi előtt botladozott. – Pedig úgy tűnik, ma már éppen megfelelő az alkoholszinted. Ha nem tudnám, hogy másról van szó, azt hihetném, azért ittál, hogy bátorságra kapj. Vajon akkor is ezt tetted, amikor azon az éjjelen ott a csillagvizsgáló toronyban...

Hermionénak még sohasem tűnt fel igazán a bejárati ajtó közelében álló étkezőasztal. Amikor Piton nekilökte, és a felsőtestét erőszakkal az asztallaphoz nyomta, akkor tűntek csak a szemébe a finom díszítmények, melyek a sötét fa erezetét szabályos közönként megszakították.

És habár minden olyan szörnyen gyorsan történt, még abban a pillanatban, amikor érezte, hogy Piton fél kézzel felhúzza a ruháját a csípője fölé, miközben másik kezével szorosan a hátán tartotta mindkét csuklóját, Hermionénak furcsa módon maradt ideje azon gondolkodni, hogy ez nem lehet igaz. „Ez igazából nem történik meg velem!" , próbálta újra és újra megnyugtatni magát. És amikor a férfi durván elrúgta egymástól a két lábát, hogy combjait szétfeszítse, akkor is abban reménykedett, hogy ez csak rossz álom, amiből hamarosan felébred.

Csak az, amikor a vékony anyag fájdalmasan a húsába vágott, amint Piton egyetlen mozdulattal letépte a bugyiját, rántotta vissza a valóságba. Csak ekkor kezdett el védekezni a férfi szorítása ellen, még ha ez meglehetősen kilátástalan próbálkozás volt is.

És végre, tudata újbóli bekapcsolásával megtalálta a hangját is.

– NEM! – kiabálta teljes erőből. – KÉREM, NE! Kérem... kérem... – kiabálása nyöszörgésbe ment át – ...kérem, ne így...

Ismét rémülten kiáltott fel, amikor a férfi alig néhány centiméterre az arcától tenyerével döngve az asztalra csapott.

A meztelen combján érezte, amint a férfi föléhajolt – még mindig különösen fájdalmas módon fogva össze a csuklóját –, olyan közel, hogy a nyakszirtjén érezte meleg lélegzetét.

– Soha többé ne adj okot arra, hogy igazán fájdalmat akarjak okozni neked! – suttogta rekedten.