A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

4.rész

Az órák a nap folyamán nagyon egyhangúan teltek, mint általában. A tegnapi lógásomat magyarázhattam ki, lényegében az összes órán.
Az igazgató megbeszélte velem, hogy mivel a legtöbb tantárgyból kaptam büntetőmunkát,
és nem fogok tudni egész nap azt végezni, ezért az összeset felfüggesztette, de ha legközelebb lemaradok akár egyetlen óráról is, azonnal eltanácsolnak. Lehet, hogy nem kéne több ilyet csinálnom. Mikor vége lett az utolsó órámnak is, Alice-el elindultunk a klubhelyiség felé.
- Na, és, Denemnek kinyíltak a szemei? - kérdezett abból a témából, ami leginkább érdekelte jelen pillanatban. 
- Úgy néz ki - mondtam nevetve. - Bár még nem szeretném elbízni magam, tudod, neki érdekes természete van és lehet, hogy csak kihasznál - biggyesztettem le a számat.
- Próbálja csak meg! - mondta és felemelte a mutatóujját. - Ha bárki megbánt téged, Gracie, annak fél órán belül kioltom az életét! - mondta komoly tervét.
- Rendben - válaszoltam nevetve, megtörve komoly arckifejezését. Alice is elnevette magát.

Lépteket hallottam, a hátunk mögül. Hátrapillantottam a vállam felett, és azonnal elkezdett hevesebben dobogni a szívem. A következő pillanatban a sarok mögül előbukkant Tom. A kezében egy fekete borítójú naplót tartott, és szüntelenül a lapjait  bámulta, ezért nem vette észre, hogy felénk közeledik. Mikor észrevette, hogy kikbe botlott bele, kiült a meglepetés az arcára.
- Üdv, Grace! - köszönt nekem nagyjából ötödjére ezen a napon.
- Szia, Tom - sóhajtottam egyet, mert pontosan tudtam, hogy mi folyik itt. Nem akarja felvállalni a kapcsolatunkat, ami még gyenge lábakon áll. Bevallom, kicsit zavart, de neki ilyen a személyisége, én pedig ezért szeretem. Mert ő Tom Denem. A roxforti lányok 80%-a rá vágyik, és a maradék 20% is csak azért nem, mert pár évvel idősebbek Tomnál. Bár nyílt titok, hogy köztük is akadnak Denem-rajongók.

Folytattuk utunkat a klubhelyiség felé, de Tom nem csatlakozott, gondolom elment a könyvtárba.

Alice-al leültünk a kényelmes fotelekbe, és hallgattuk a tűz ropogását.
- Nem kéne házi feladatot csinálnunk? - kérdeztem, megtörve a csendet.
- Neked igen, mert ha mégegyszer ilyen szintű kihágást hajtasz végre, akkor eltanácsolnak - mondta, amit én is felfogtam, mivel ép eszű emberi lény vagyok. Többé-kevésbé.
- Na jó, nekiállok a kín szenvedésnek - mondtam, és feltápászkodtam a smaragdzöld fotel smaragdzöld párnái közül. Istenem, azok a párnák úgy hívogatnak. Szinte hallom, ahogyan azt kiabálják: - Gracie! Vesd közénk magad, és aludj át pár napot!
- Bárcsak megtehetném pici párnácskák - motyogtam halkan.
- Gracie, te meg kihez beszélsz? - kérdezte Alice furán nézve.
- Ja semmi, csak hívogatnak a párnák - legyintettem, és elindultam a könyveimért.

A bájitaltan házimmal kezdtem, ami nem okozott nagy fejtörést, mivel mestere vagyok a témának. Akárcsak Tom.

Mi ketten nagyon sok mindenben hasonlítunk: mindketten árvaként nevelkedtünk, egy árvaházban, annyi különbséggel, hogy engem 3 éves koromban örökbe fogadtak a mostani nevelőszüleim. Állítólag nem kívánatos gyereknek születtem, így a valódi szüleim idegenek karjaiba hajítottak, mikor védtelen és kicsi voltam. Egyszer hallottam amint arról beszéltek az árvaházban, hogy van egy húgom, akivel sohasem találkoztam, csak a nővéremmel. Azóta szeretném tudni a családi hátteremet, hogy kihallgattam ezt a beszélgetést.
Aztán ott van a tehetség. Fele olyan tehetséges vagy jó tanuló sem vagyok mint Tom, de a bájitaltanhoz mindkettőnknek jó érzéke van.

Folytattam a többi párezer oldalas házival, és mikor fél 11-kor végeztem, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, tudva, hogy minden dolgomat elvégeztem, és nincs semmi dolgom. Alice még mindig ugyanabban a fotelben ült, és míg én tanultam, ő beszélgetett velem.
- Úristen, 5 óra szenvedés után végre befejeztem - mondtam fáradtan, és összegörnyedten lerogytam a földre.
- Gratulálok, nagy teljesítmény - szólalt meg egy hang, de nem tudtam behatárolni, hogy honnan jött. Körbenéztem, de nem láttam senkit, csak Alice-t, a fotelben szunyókálva. Nagyon is jól ismertem ezt a hangot. Ez Denem hangja.
- Hallottad ezt? - kérdeztem Alice-t.
A barátnőm azonban az éberség legapróbb jeleit sem mutatta, így hát magamra maradtam.
- Mi történt, szellemet láttál? -kérdezte megint ugyanaz a hang, ijedt arcom láttán. Vagyis csak gondolom, hogy látta, mivel én nem láttam őt.
- Hol vagy? - kérdeztem rémülten, folyamatosan körbe forgolódva, remélve, hogy feltűnik az ismert arc. Tom arca. De nem tűnt fel.

Rémülten, vagyis inkább sokkolva felrohantam a hálószobánkba, és bevetődtem az ágyamba. A kényelmes, baldachinos, széles és puha ágyamba. A plafont bámultam tágra nyílt szemekkel, és megpróbáltam lenyugodni. Nem kell félreérteni, nem vagyok gyáva, vagy félős, hiszen a mardekárba csak olyan kerül aki semmitől sem fél... De a láthatatlan dolgok tudnak egyedül megrémíteni. Azok visszariasztanak bármitől, és futva menekülök a láthatatlanság elől. Főleg azért van ez, mivel amikor még nem adtak be az árvaházba, volt egy ,,drága" nővérem, aki imádott engem láthatatlanná tévő köpeny alól ijesztgetni. Hátborzongató dolgokat suttogott a fülembe, én pedig nem tudtam menekülni, mert jött utánam, a szüleink meg persze jót szórakoztak a drága nővérem műsorán. Őt sem óhajtom többé látni, hiszen ő alakította ki az egyetlen de nagy félelmemet. Miatta vannak gyakran rémálmaim láthatatlan tárgyakról. És miatta rohantam el ma a klubhelyiségből. A szüleimet és a nővéremet soha többé nem akarom látni, csak az egyetlen húgommal szeretnék találkozni valaha egyszer. Mikor a szüleim 4 éves koromban beadtak az árvaházba, a húgom még nem élt. Még nem volt a világon, ezért ő semmiben sem hibás.

Fogalmam sincs, hogy mikor nyomott el az álom, valamikor éjfél körül. Arra ébredtem, hogy egy másik szobatársam, Ginger, rázza a vállam, és szólítgat.
- Mi van már? - keltem fel kissé mogorván. Hát, aki fél hatkor felébreszt, az ne számítson kellemes fogadtatásra.
- Gyere gyorsan Morgan, Alice lent fekszik a klubhelyiségben, kővé dermedve! - mondta, mint aki halálra rémült.

Több se kellett, felpattantam, és lesiklottam a klubhelyiségbe. A látvány sokkoló volt. Alice ott feküdt, ahol este hagytam, csak éppen kiült az ijedtség a máskor ragyogó arcára, a kezei pedig védekezve próbalták takarni az arcát.
- Itt találtátok meg? -kérdeztem Gingert könnyes szemmel, és leguggoltam Alice mellé.
- Nem, a folyosón leltünk rá - mondta.

Már nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás. Nem szoktam sokszor elérzékenyülni, mert aki az első nyálas mondatok után bőgni kezd, és abba se hagyja, azt én egy gyenge és érzelgős emberi lénynek képzelem. De most Alice-ről volt szó. A világ legjobb barátnőjéről.

Léptek zaja ütötte meg a fülünket. A lépcső felől érkező léptek. Tom bukkant fel fent, és lefelé közeledett. Tudtam, hogy utoljára az ő hangját hallottam, mielőtt felmentem volna, és itt hagytam volna Alice-t. Azonnal neki rontottam mikor megláttam, és dühösen kiabálni kezdtem vele.
- Mit műveltél, Denem?! - ordítottam rá, és püfölni kezdtem a mellkasát.
- Hohó, mi van itt? -kérdezte idegesítő higgadtsággal, és lefogta a kezeim.
- Tudom, hogy te tetted, te voltál itt utoljára! - kiabáltam, és megkíséreltem kiszabadítani kezeim, az övéi fogságából.
- Mi van? Mit tettem? - kérdezte értetlen arccal.
- Hallottam a hangod tegnap, itt, amikor pedig magára hagytam Alice-t biztosan megákoztad! -mondtam, immár alig érthetően kimondva a szavakat, mert a sírás fojtogatott.

Ekkor már Tom is észrevette a fekvő, merev Alice-t. Rémült arcára pillantva felmerült bennem, hogy mégsem ő tette. De hát az ő hangját hallottam tegnap! Biztos vagyok benne, hogy az övé volt, ezt a hangot soha nem téveszteném össze másik hanggal. Ezt hallgattam éveken keresztül, hátha egy napon édesen hozzám fogja intézni szavait.

- Grace, te azt hiszed, hogy én tettem? - kérdezte rám pillantva. Közben Ginger kiment a klubhelyiségből, és elindult, hogy szóljon egy tanárnak. - Azt hiszed, hogy én csak úgy gyilkolászom a lányokat éjjelente? - kérdezte közelebb lépve. - Pedig sokszor voltunk éjjel itt együtt és még élsz -mondta ki utolsó mondatait.
- Igen, de... - kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezem a mondatot.

- Tudod, hogy sosem érnék hozzád erőszakosan egy ujjal sem - simított végig az arcomon gyengéd érintésekkel.