A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

33. rész

Ahogy a boszorkány ígérte, reggelre sokkal jobban lettem, semmi testi fájdalmat nem éreztem. A lelki eredetűekkel már más volt a helyzet. A reggelit még pont elértem, miután fejvesztve rohantam a Nagyterem felé. Leültem a szokásos helyemre, ahol már ült valaki. Tom rámszegezte egy pillanatra a tekintetét, de csak egy szempillantásra. Miután tudatosult benne, hogy ismét mellettem fogja tölteni az étkezési időket akarata ellenére, visszafordult az előtte lévő 3 szelet vajas pirítósához, és úgy tett mintha éppen rágna valamit. Mindeközben én láttam, hogy szeme sarkából engem néz.

A szokásos bagolyposta megérkezett a szerencsésebb diákok számára, én azonban már hozzászoktam, hogy a nevelőszüleim csak 2 hetente érdeklődnek felőlem egy levél formájában, meg néha kedveskednek egy-egy ajándékkal. Éppen ezért is lepődtem meg annyira, mikor az egyik fülesbagoly egyenesen felém vette az irányt, és egy jókora dobozt pottyantott le elém. Csodálkozva bámultam, és nem tudtam eldönteni, hogy furcsálljam, vagy örüljek. Végül észrevettem a doboz oldalán lógó kis cetlit, majd megfordítottam, hogy el tudjam olvasni a rá írt sorokat:

,,Kedves Gracie!
Tudom, hogy mostanában mennyire magányos vagy, ezért elküldtük neked ezt a kis pajtást, reméljük jobb kedvre derít"

                                                    Szerető családodtól

Mosolyogva olvastam a kedves szavakat, és izgatottan fordultam a felbontatlan doboz irányába. Felnyitottam a tetejét, mire kiugrott belőle egy fekete kiscica, egyenesen a nyakamba. Leszedtem magamról őt, és szembe fordítottam a tekintetemmel, hogy jobban szemügyre vehessem a kis csöppséget. Rendkívül apró volt, ugyanakkor nagyon aranyos. Fekete bundája gyönyörűen fénylett, ragyogó zöld szemei pedig kíváncsian vizslatták arcomat. Letettem őt az ölembe, és nyugtató simításokkal ajámdékoztam meg. Látszólag nagyon élvezte, ugyanis hangos dorombolással jelezte ezt. Mikor egy idő után fészkelődni kezdett, visszahelyeztem a dobozba, és erősen lezárva azt, ügyelve a szellőzőnyílások szabadon hagyására, nekiláttam a reggelimnek.

Alig vártam, hogy végre mehessünk vissza a klubhelyiségbe. Mikor a prefektusok jelezték, hogy indulhatunk vissza, ügyelve minden tanulóra visszaterelgettek minket a biztonságos körzetekbe. A dobozt szorosan magam előtt fogva igyekeztem a többiek után, és megpróbáltam lenyugtatni a benne lakozó kiscicát. A hálótermek felé véve az irányt egyre szaporábban szedtem egyenletes lépteimet. A baldachinos ágyamra lehuppanva feltártam a dobozt, és annak tartalma újra rám vetette magát, akárcsak legelső találkozásunkkor, ami alig néhány perce volt. Letettem őt a pihe-puha párnáim közé, és megérezve az újdonsült környezete sugárzó nyugalmát egy szempillantással később már az igazak álmát aludta. Gondolkoznom kellett egy néven. Egy néven, ami illik egy aranyos kisállathoz, és a kimondása utáni pillanatokban azonnal kiváltja az emberből azt a bizonyos ,,Úristen, de aranyos" érzést. Mosolyogva lenéztem rá, amint egyenletesen szuszogva egy álomvilágba csöppent, ahol minden gond elszáll. Gyengéden végigsimítottam parányi testét a kezemmel, és közelebb hajolva hozzá a fülébe suttogtam:
- Üdv a társaságomban, Bonnie.

A kis csöppség láttán úgy éreztem, azonnal elszáll minden gondom; nem létezett Tom, az újdonsült barátnője, akit már most elterveztem, hogy utálok, nem léteztek a tantárgyaim, amikre tanulni kellett volna.... semmi sem. Csak én, és Bonnie. Mivel ezek az események egy szombati reggel folytán történtek, azon kaptam magam, hogy szinte bámit csinálhatok ma. Aztán eszembe jutott ez az ostoba kísérgetés, na meg az esténkénti kijárási tilalom. Ott hagytam hát a cicát, és felpattanva lerohantam a klubhelyiségbe. Elővettem az ütött-kopott tankönyveimet, amik állapotuk ellenére ugyanúgy megállták helyüket, mint egy vadiúj könyvecske. A történtek ellenére igenis jó kedvem volt, bár ezt én magam sem értettem. Valószínűleg Bonnie gyakorolt rám ilyen hatást az elbűvölő  tekintetével. Lehuppantam az egyik fotelbe a kandalló előtt, és belefogtam hát a tanulásba. Nem a legjobb program egy szombati napra, de legalább leköti a figyelmem, és még hasznot is csinálok belőle.

Volt ott mindenféle házi feladat; bájitaltan, sötét varázslatok kivédése, bűbájtan, és még akadt egy kis mágiatörténet is. Nem akartam azokban a percekben Tom-ra koncentrálni. Kimerültem a folytonos hajszolásával, és, hogy állandóan csak az igazat próbáltam neki elmondani, és jobb belátásra bírni, de mindhiába. Elegem volt belőle, hogy mindig csak makacskodott, és a saját érdekeit védte. Ennyi hiba ellenére is még mindig őrülten szerettem.