A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

29. rész

Lesújtva igyekeztem a Nagyterem felé, még mindig nem fogva fel a tényeket. Reménykedtem, hogy ez is csupán egy olyan rémálom, mint amelyek az utóbbi néhány évben gyötörtek. Azonban ennek a felismerésnek az ideje nem jött el.

A Nagyterembe betoppanva ugyanaz a nyüzsgés fogadott, mint mindig. A mardekár asztala felé igyekeztem, de nem kerülte el a figyelmemet a néhány gúnyos pillantás sem, amelyekkel szembesültem. Bizonyára páran értesültek a dolgokról. Kissé megkönnyebbülten vettem tudomásul a helyemre érve, hogy Tom-nak nyoma sincs, nyilván egy másik időpontot választott a vacsorára, ezzel biztosítva, hogy elkerüljük egymást. Leültem, és szedtem magamnak egy adag vacsorára való omlós marhasültet, mivel ez a kedvenc roxforti ételem, és azonnal nekiláttam. Kifejezéstelen arccal monoton mozdulatokkal rágtam a falatokat. Hiányoltam magam mellől a társaságot, ugyanakkor nem állhattam le siránkozni Tom elvesztése miatt. Ki kellett tartanom. Ismerem őt; rendkívül makacs természete van, de ha valóban szeret, keresni fog. Azonban azt be kellett látnom, hogy amit legutóbb látott, az egy erősen félreérthető helyzet volt.

Mikor befejeztem a marhasült elfogyasztását, meg sem várva a desszertet, felpattantam a helyemről, és a kijárat felé indultam. A hátamon szinte lyukat égettek a tekintetek, és hallotam, amint összesúgnak mögöttem; ,,Tudtam, hogy nem fogja tudni sokáig megtartani Denemet!" , ,,Tudood, ez az a lány akivel Denem együtt volt. Már csak múlt időben" Ilyen és ehhez hasonló beszélgetések foszlányai jutottak el hozzám, ám a hangok gazdái nagy valószínűséggel nem tudtak erről. Minden asztal felől hallottam efféle ,,kedves" megjegyzéseket, de őszintén megmondva, nem igazán izgattak. A színfalak mögé ugyanis kettőnkön kívül senki nem láthatott be. Vagyis Emmeline tudja a veszekedésünk gyökerét, de az érzéseimmel nincs teljesen tisztában.

Kifelé menet kishíján belerohantam Tom-ba. Persze, hogy annak sétálok karjai közé, akit a legjobban el szeretnék kerülni ezekben a percekben. Nekiütköztem a mellkasának, majd, mivel valószínűleg már több ilyen alkalom nem igazán lesz, mélyen beszívtam kellemesnek ható levendula illatát. Ez volt az ami mindig megnyugtatott, azonban ezekben a percekben nem igazán. Durván egy fejjel magasabb volt nálam, ezért fel kellett néznem rá. Csak egy rosszalló pillantást kaptam vissza. Motyogtam valami ,,bocs" félét, és kikerültem. Bármennyire fájt, hogy szinte idegenekként kell kezelnünk egymást, nem gyengülhettem el, pedig legszívesebben kitomboltam volna magam.

Visszaindultam a klubhelyiségbe, remélve, hogy ma már nem vár rám több esemény. Éppen elég volt amit ma átéltem. Gyorsan igyekeztem a számomra biztonságot nyújtó helyiség irányába, de nem kerülték el figyelmemet az újabb, jobb esetben kíváncsiskodó, rosszabb esetben gúnyos pillantások. Úgy éreztem, hogy az iskola diákjai számára napokon át én leszek a beszédtéma.

Lehuppantam az egyik kényelmes smaragdzöld fotelbe, és megpróbáltam egy kicsit kikapcsolódni. Igyekeztem boldog emlékekkel elterelni a figyelmemet; mikor Alice-el először találkoztunk, mikor elsőéves koromban kaptam karácsonyra egy baglyot a családomtól, vagy mikor az órák közti szünetekben megállás nélkül, észrevétlenül néztem a padjában ülő Tom-ot... Egy pillanat alatt elszállt a jókedvem. Nem csak azért, mert Tom megint odakúszott a gondolataim közé, hanem mert mindegyik, önmagában örömmel teli emlék egy rossz dolgot takart el; Alice kővé dermedt, a bagoly akit akkor kaptam, egy év múlva egy levél kézbesítése közben nyomtalanul eltűnt, Tom pedig.... szerintem ez nyilvánvaló.

A következő pillanatban egy háztásam, Theodore Midgen rontott be a klubhelyiségbe, mire én azonnal felpattantam a helyemről; tudtam, hogy történt valami. Nem is kellett sokáig várnom, hogy kiderüljön mi.
- Morgan, gyere gyorsan.... mindenkit hívattak... - próbálta elmagyarázni a történéseket, kifulladtságát figyelmen kívül hagyva. Sajna nem igazán ment neki.