A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

26. rész

Vártam. Vártam, hogy az óra 4-et üssön, és találkozzak a Carter lánnyal. Közben rentgeteget gondolkodtam. Vajon mi hozta ki Tom-ból ezt a viselkedést? Talán félreértette amit látott? Egyszerűen sehova nem tudtam tenni a hozzám vágott szavait.

Egy, a mardekár színeiben pompázó takaróba szorosan beburkolózva figyeltem a tűz pattogását a kandallóban. Órák óta a klubhelyiségben ücsörögtem. Csodálkoztam, hogy Tom még nem toppant be. Úgy éreztem, hogy belül teljesen üres vagyok. Csak egy nagy űr tátongott bennem. Könnybe lábadtak a szemeim. Nem akartam elgyengülni, de be kell ismernem, hogy fájt Tom hiánya, még akkor is, ha akkor még csak pár órája haragudott rám. Így is rettenetesen fájt.

Ránéztem az órára. Végre elindulhattam. Csak az volt a bökkenő, hogy a könyvtár volt a találka helyszíne. Tom törzshelye.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy mégis mit akar tőlem ez az Emmeline Carter. Lehet, hogy túl sokat képzelek bele, és csak beszélgetni akar, vagy ilyesmi. A folyosókon lépdelve álltam a szúrós pillantásokat. Fogalmam sincs, miért bámult mindenki engem. Talán elterjedt a Lestrange-féle pofonom híre? Egy idő után már kezdett idegesítően kínos lenni a dolog. Megálltam a könyvtár bejárata előtt, és vettem egy mély lélegzetet, és remegő kézzel lenyomtam a kilincset. Mivel január vége felé jártak a napok, és késő délután volt, a nap már lassan kezdett nyugovóra térni. A naplemente narancsszínű fényei beszűrődtek az ablakokon, ezzel bevilágítva a tágas helyiséget. És ott ült. Emmeline Carter ott ült az egyik kerek asztalnál, és láthatóan várt valakire. Az a valaki pedig én voltam.
- Szia - köszönt kissé halkra állítva édes hangját. Nagyon aranyos lány volt. Majdnem olyan mint én.
- Szia - viszonoztam az üdvözlést, és leültem vele szembe. - Nos, ki vele. Mit szerettél volna tőlem? - kérdeztem, gyorsan a lényegre térve.
- Nem látsz kettőnkön valami hasonlóságot? - kérdezte. Nagyon meglepett a kérdése. Ezzel nem vitatkozhattam. Olyan volt, mint én 3 éve. Hosszú szőke haj, zöld szemek, kissé alacsony termet, és az arcvonásaink is egyértelműen hasonlítottak. Na nee... az nem lehet!
- Ugyanolyan vagy mint én - válaszoltam, de már tudtam ki ő.
- Pontosan - biccentett. - Érted már? - kérdezte, én pedig pontosan tudtam a választ; Emmeline Carter a soha nem látott húgom.

Nem bírtam tovább, könnybe lábadtak a szemeim, és patakokban folytak le a könnyeim az arcomon. Hogy én ezt eddig miért nem vettem észre?
Csak egy valamit nem értettem:
- De miért Carter a neved? Mielőtt a nevelőszüleim által új nevem lett, az eredeti Grace Kneen volt. A tiéd miért nem Emmeline Kneen? - kérdeztem felvont szemöldökkel, és szerintem kérdésem jogos volt.
- Mikor 4 éves voltam, apánk kishíján halálra verte anyánkat. Természetesen ezek után nem maradtunk egy család, anyánkkal elköltöztünk, aztán pedig talált egy másik varázslót az életébe, aki becsületes, és törődő. Anyánk nem bírta kiejteni többé se az én, se a nővérem nevét. A mostohaapám neve Reginald Carter. 6 évvel ezelőtt a nevére vett. Nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás.
- Sajnálom, hogy neked is ilyen szörnyű dolgokon kellett keresztülmenned - szipogtam, majd szorosan magamhoz öleltem a húgom.
- Nem tehetsz róla - motyogta a vállamba már sírva ő is, és még szorosabban ölelt.

Csak 5 perc után engedtük el egymást, és megpróbáltunk megnyugodni, hogy legalább beszélni tudjunk fulladozás nélkül. Alapjáraton nem igazán szoktam meghatódni, de ez egy teljesen más dolog volt; ő átélte azt amit én. Évekkel ezelőtt rentgeteg időt töltöttem a húgom utáni kutatással, azonban miután sikertelen volt, feladtam a reményt. Pedig mindvégig itt volt az orrom előtt.
- Te miken mentél keresztül? - kérdezte, a sírástól még mindig szaggatottan beszélve.
- 3 éves koromban a szüleink lemondtak rólam, idézem ,,Gracie nem olyan gyerek aki megfelelne az elvárásainknak". Aztán örökbe fogadtak a mostani nevelőszüleim, és megtaláltam az igazi családi szeretetet. Úgy mint te - meséltem, és meghatódva mosolyogtam Emmelinre. Hihetetlennek éreztem, hogy éppen a húgommal beszélek.
- És előtte milyen körülmények között éltél? - kérdezte, meg sem sejtve, hogy ezzel milyen mély, és fájdalmas sebeket szakít fel. De nem hibáztattam. Ő is átélte ezeket, és most egymás sebeit ápoljuk.
- Borzalmas volt. Életem legnehezebb szakasza. Annak ellenére, hogy csak 3 éves voltam, minden percére emlékszem. Amelie, a nővérünk előszeretettel rémített halálra naponta egy láthatatlanná tévő köpeny alól, ennek köszönhetem a rettegésemet a láthatatlan dolgoktól - meséltem, azonban itt még közel sem volt vége. - Anyánk és apánk nevetve nézték végig a ,,játszadozásunkat" pedig igenis komolyan közbe kellett volna lépni, vagy legalább utána megnyugtatni engem. De semmit nem tettek ez ügyben. Aztán ott voltak a napi verések. Bármit csináltam, megvertek érte. Ezt persze Amelia jól ki is használta, és mindent rám kent. A gyógyulási idő több, mint 1 év volt az örökbefogadásom után. Kitaszítva éreztem magam - idéztem fel a legborzalmasabb emlékeimet. Láttam Emmeline-en, hogy a vége felé már nem bírta elrejteni érzéseit. Neki is ilyen ,,szeretetben" volt része, csak nekem 3-szor rosszabb volt. Őt nem verték meg, és valamilyen szinten foglalkoztak vele. Csakhogy neki még a vérszerinti szüleink közötti viszályt is végig kellett néznie.

- És egyébként mi a helyzet Denem-el? - kérdezte. - Komolyan mondom, még a konyhán lévő házimanók is a ti kapcsolatotokról beszélnek. Szerintem Emmeline-nek érzéke van a legfájdalmasabb  dolgok kitapintásához. Nem tudtam válaszolni. Kitört belőlem a zokogás, és nem bírtam abbahagyni. Odahajolt hozzám, és elkezdte simogatni a fejem tetejét. Szorosan átölelt, és nyugtatott. Mikor kellően összeszedtem magam a beszédhez, úgy döntöttem, elmesélem neki az egészet, az én szemszögemből. Türelmesen hallgatta, belőlem pedig csak úgy dőltek a szavak.
- Szóval neked mi a véleményed? - kérdeztem.
- Denemet mindenki önfejűnek, haragtartónak, és nehéz természetűnek ismeri. Szerintem ne aggódj, majd lesz alkalmad megmagyarázni neki. Próbáld meg ismertetni vele a valóságot - magyarázta. Jól estek a tanácsai, Alice-re emlékeztettek. Mindig ő adott tanácsokat Tom meghódítására. - Bár, szerintem nagyon túlreagálja a dolgot, még akkor sem, ha félreérthette. Ha így is volt, mégis mit láthatott? Annyira nem láthat rosszul, hogy egy csóknak lássa azt, hogy hátrafordultál, ő rádmosolygott, te felidegesítetted magad ezen, és visszafordultál - töprengett, én pedig hosszú idő után először elnevettem magam. Ahhoz képest, hogy csupán 13 éves, elég éretten viselkedik. Rólam is mindenki ezt mondta az ő korában, annak ellenére, hogy eszeveszettül rohantam Tom után, és nem engedtem el a reményt.

- De fel kell tennem egy kérdést, csak a biztonság kedvéért. Szereted őt? - kérdezte, de mielőtt rávágtam volna a választ, elcsitított. - Gondold át. Csak birtoklási vágyat érzel, vagy szerelmet?

Ezt át kellett gondolnom. Végül is, mit ér nekem együtt lenni valakivel, aki egy pillantásért olyan féltékeny lesz, hogy nem akar velem beszélni? Ugyanakkor a választ pontosan tudtam; teljes szívemből szeretem Tom Denemet. Ekkor még nem sejtettem, hogy mindössze egy könyvespolc választott el minket, és végighallgatta a beszélgetésünket.