A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

18. rész

- Fordulj el, vagy csukd be a szemed! - utasított hátrapillantva rám, miközben én érdeklődve pillantgattam körbe a hatalmas kamra minden zugában.

Érthetően kérte ezt tőlem, hiszen a baziliszkusz egy pillantásaval is ölni tud. Sóhajtva megfordultam a kamra bejáratának irányába, és a biztonság kedvéért a szemeimet is behunytam.
- Megvagyok - szóltam, bár kicsit fura volt a kígyószobrok tömege felé beszélni. Újra párszaszóul kezdett szavakat sziszegni, mire mozgást észleltem a hátam mögül. Kígyóbőr csúszása a kőpadlón. Magamtól is kitaláltam a hallottakat.
- Fordulj meg, becsukta a szemét - utasított Tom, mire én óvatosan megtettem a fordulatot. És ott volt. A hatalmas baziliszkusz. Megvolt vagy 10 méter, kígyóbőre szemmel láthatóan krokodilszerűen vastag volt, fogai pedig pengeként bukkantak ki néhány helyen óriási szájából. Olyan volt mint egy sárkány és egy kígyó keveréke.

A lélegzetem elakadt. Ott állt előttem a gyilkos fegyver. Aki miatt Alice most nem lehet velem.
- Szóval ő lenne az - préseltem ki nagy nehezen a szavakat.
Tom válaszként csak lazán bólintott egyet, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy egy közel 1000 éves, gyilkos állattal találtuk szemben magunkat.
- És, mi a terved vele? - kérdeztem magam előtt összefont karokkal, és mélyen a tekintetébe fűztem az enyémet.
- Egyelőre az mint eddig - válaszolta, közvetlenül utána pedig két szót odasziszegett a baziliszkusznak, aki ezt parancsnak véve visszakúszott Mardekár Malazár szobor-arcának szájába, egy üregbe.

- Szóval továbbra is szabadon fog kószálni az iskola falai között, ártatlan, nem sárvérű diákokat tehetetlenné téve? - kérdeztem dühösen, a könnyeimmel küzködve. - Mint Alice? - folytattam. Nem bírtam tovább, a könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, lecsepegve pedig összevizezték taláromat.

Tom végignézve rajtam nem válaszolt, csak odalépve hozzám szorosan magához ölelt. Kellemes illata beszívva azonnal nyugtató hatást gyakorolt rám. Nyakába kapaszkodva a vállaba fúrtam a fejem. Aznap jöttem rá, hogy kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel ugyan, de mindig szeretni fogom Tomot. Az már más kérdés, hogy ő ugyanígy érzett-e. Egyszer csak eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Arcom kezei közé fogta, és mélyen a szemembe nézett.
- Grace, azért szerettem beléd, mert te nem vagy olyan mint a többiek. Nem gyengültél el ha megláttál, nem sírtál át éjszakákat mert azt gondoltad, hogy nem kaphatsz meg, és mert látom a benned lakozó erőt. Ott lobog a tűzzel együtt, a szemeid legmélyebb zugaiban - sorolta, mire én halványan elmosolyodtam, és mellkasára hajtottam a fejem. Egy éve még nem hittem volna, hogy jövőre kilométerekkel a Roxfort alatt, a Mardekár Malazár által elrejtett Titkok Kamrájában fogok ölelkezni Tom Denemmel, aki akkoriban szó szerint még csak rám se nézett.  Akkoriban már kishíján elvesztettem a reményt, de visszagondolva nagyon jó, hogy nem tettem. A kitartásomnak meglett az eredménye.

- Tudom, hogy hiányzik, de most nem gyengülhetsz el - nézett Tom mélyen a szemembe, egyfajta nyugtatást sugározva. - Tudod jól, hogy ha megérkezik a mandragóra, Alice jól lesz - beszélt továbbra is hozzám, és az államnál fogva arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek, bár én ezt egyáltalán nem bántam. Tündöklő szürke szemeiben órákon át el tudtam veszni.
- Egyébként az eddigi két áldozat, Alice meg az a sárvérű griffendéles, hogyhogy csak kővé dermedtek? Ilyen esetekben nem meghalni szoktak? - kérdeztem, bár a kérdésem egy kicsit olyan hangsúlyt vett fel, mintha a halálukat kívánnám. Az egyik fél esetében ez többé-kevésbé meg is volt.
- Mert nem közvetlenül néztek a baziliszkusz szemébe - válaszolt, majd folytatta; - Alice az egyik portrén visszaverődve látta meg háta mögött a baziliszkuszt. A másik szerencsétlen  pedig a Kamra bejáratánál lévő mosdóban volt éppen, mikor az egyik tükörben pillantotta meg - mesélte az elmúlt hetek történéseit, amikről nekem fogalmam sem volt, pedig minden az orrom előtt folyott.