A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

14. rész

Sietős léptekkel, a sírástól fulladozva baktattam fel a hálótermek irányába, abban bízva, hogy az utóbbi éjszaka csak egy álom. Sajnos ez a felismerés elmaradt.

Úgy ahogy voltam, a báli ruhámban és feltűzött hajjal borultam be az ágyamba. Könnyáztatta arcom egy puha párnába rejtettem. Azokat a lányokat, akik álomba sírják magukat, és ölbe tett kézzel várják, hogy a nagy változás bekövetkezzem, mindig is szánalmasnak tartottam, annak is tartom, és örökké annak fogom. Azonban ezekben a percekben pontosan ezeket a dolgokat követtem el. De legalább nekem nem hangyányi problémák okozták ezt az állapotot, hanem egy thesztrálnyi gond.

Mindössze négy szó, mégis életem egyik legmeghatározóbb szavai. Ki más mondta volna ki őket? Igen, Tomra gondolok.
- Én vagyok az utód - ezek a szavak, és ez a mondat visszhangzott a fejemben megallás nélkül. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lett volna a helyes cselekedet; ha elmondja az igazat, mint a valóságban, vagy ha magában tartja.

Legalább így idejében megismertem a valódi énjét, és nem csináltam valami nagy hülyeséget. Csak ne szeretném ennyire. Akkor sokkal könnyebb lenne végleg elengednem.

Az emlékeim homályosak az elalvásomat, és a körülményeit nézve. Fogalmam sincs hány órakor nyomott el az álom, csak a szobatársam, Ginger gyengéd pofozgatására nyitottam ki fáradt szemeim.
- Hülye, nem tudsz normálisan felkelteni? - kérdeztem az arcomat dörzsölve, és a harmadik próbálkozásra sikerült felülnöm.
- Hallod, könnyű mondani, fél órája pofozlak és ennél jóval nagyobbakat is kaptál eközben - szólt rám félig nevetve, félig mogorván. Csakhogy én nem voltam vicces kedvemben.
- Na jó, húzz innen - toltam, vagyis inkább löktem félre, azaz le az ágyról.
- Nocsak Morgan, Denem agresszívvá varázsolta pici sérülékeny lelked? - kérdezte gúnyosan, és feltápászkodva a padlóról, ahová amúgy való, az érzelemmentes arcomra meredt.
- Hát tudod, kell az agresszivitás arra, hogy ha esetleg megpróbálnál hozzám érni - vágtam rá, mire hirtelen előrantotta a pálcáját. Khm. Jó is lett volna ha nem számítok a mozdulatra. Jajajj, Grace Morgen meg a reflexek....

- Stupor! - mondta ki a rövid varázsigét, amit én egy könnyed pálcasuhintással visszafordítottam. A saját varázslata kábította el, és taszította a falnak.
- Remélem most megtanultad, hogy ki vagyok - léptem a földön fekvő testhez, és nem sajnálkozva orrba rúgtam. Szóval erre mondják, hogy valaki nem sajnálja a többieket. Hah, jó ebbe a meglehetősen kevés százalékba tartozni.

Egy meglehetősen rövid öltözködés után sietős léptekkel elindultam a Nagyterem felé elfogyasztani a reggelimet. Egy folyosó végén megpillantottam azt a személyt, akit álmomban sem kívántam többet látni. Tom lazán a falnak támaszkodva állt, láthatóan várt valakit. Hát.... az a valaki megérkezett. Mikor megláttam, hirtelen megtorpantam, de nem volt mit tenni, mivel a Nagyterembe nem vezetett másik út, csak az az egy folyosó, amelynek túlsó végén Tom Denem állt. Még mindig nem tudtam elfogadni, vagy egyáltalán felfogni azt, hogy ő csak úgy gyilkolászik az iskola falain belül...

Figyelmen kívül hagyva a jelenlétét, folytattam lépteimet a folyosón át. Mikor mellé értem, megragadta a bal karom, és visszahúzott, mire pontosan a mellkasának estem.
- Grace, nem hagyom, hogy kisétálj az életemből - közölte kimért hangon, és mélyen a szemembe nézett.
- Az én szememben meghaltál, Tom - mosolyogtam rá keserűen, és kezemet kirántottam a szorításából.

Ezúttal a derekamnál fogva húzott vissza, és szorosan magához ölelt. Nem viszonoztam az ölelését, mert az én bizalmamat akkor is csúnyán eljátszotta.
- Engedj el - motyogtam inkább a vállának, mintsem a személyhez akihez valóban szóltak a mondataim.
- Grace, engedd, hogy megmagyarázzam! - kérte, tőle meg nem szokott stílusban. Soha nem szokott könyörögni senkinek sem, csak úgy hagyta, hogy az események sodorják magukkal.

Nem válaszoltam, és ő ezt egy igennek vette, szóval a csuklómnál fogva magával húzott, és elkezdtünk rohanni. Egy üres terembe vezetett, majd egy rövid, ám nagy koncentrálást igénylő bűbájjal lezárta az ajtót.
- Kezd el - néztem rá, a dühtől még mindig parázsló szemekkel, és a magyarázatát vártam.

______________________________________

Ez a rész kicsit rövidre sikeredett, de mostanában sajnos nem igazán van időm írni. Bónuszként a következő, azaz 15. rész egy különkiadás lesz, Tom szemszögéből😊❤