A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

28. rész

A Nagyterem felé baktatva egy kellemetlen meglepetésbe futottam bele a folyosón. Lestrange a falnak támaszkodva ácsorgott, és megpillantva engem végigmért, majd elmosolyodott. Rá sem bírtam nézni azok után, hogy talán örökre tönkre ment a kapcsolatom Tom-al, főként miatta.

Megtorpantam, és éreztem, ahogy a düh elönti az egész testemet.
- Mi az, Morgan, rosszul áll a szénád? - kérdezte kárörvendő vigyorral az arcán. Legszívesebben kegyetlenül megöltem volna, ott helyben.
- Hogy vagy képes ezek után egyáltalán rám nézni? - üvöltöttem a méregtől remegve.
- Nem az én hibám, hogy Denem mindenféléket lát bele jelentéktelen dolgokba - nézett rám széttárt karokkal. Nehéz bevallani, de ebben sajnos részben igaza volt.
- De még csak megcáfolni sem próbáltad, bármit is látott! - ordítottam rá, teljesen kikelve magamból. Esküszöm, ha a 2 évvel ezelőtti énem látná a mostanit, nem ismerne rám. A csendes, háttérben megbúvó lányból egy szókimondó, támadó egyéniség lett.
- Nyugodj le, és inkább üssük el máshogy az időt - mondta, és kezeit lassan a derekam köré fonta.

Azonnal kihámoztam magam szorításából, és oldalra néztem. Nem hittem el, amit látok; Tom állt a folyosó sarkán, és teljesen ledermedve nézett ránk. Szemeiben egy összetett kavalkádot véltem felfedezni; vegyesen keveredett tekintetében a düh, a szomorúság, és a megtörtség. Se szó se beszéd, sarkon fordult, és eltűnt a folyosó árnyékában.
- Ezt akartad, te nyomorult? - üvöltöttem ismételten Lestrange arcába, és egy erőteljes mozdulattal gyomorszájon rúgtam. Nem fogok hazudni, eszméletlen jól esett, két okból is; az egyik, hogy Lestrange-nek okozhattam fájdalmat, a másik pedig, hogy levezethettem az utóbbi órákban, és napokban felgyülemlett feszültséget.

Az évek során találkoztam pár személlyel, akik megkeserítették az életemet. Minddel el tudtam bánni, és többé nem láttam őket. Kivétel ez alól a vérszerinti családom, akikkel 3 éves létemre nem tudtam mit kezdeni. Lestrange-el azonban nehezebb dolgom van.

Miután Lestrange a padlóra rogyva elterült, Tom után rohantam, remélve, hogy egy számomra is elérhető helyre ment, nem pedig a Kamrába, vagy valamelyik másik rejtekhelyére. Szerencsére nem jutott messzire, és utol tudtam érni. Megragadtam a karját, és szembe fordítottam magammal.
- Tom, ez nem az volt, aminek látszott - kezdtem magyarázkodni, de Tom félbeszakított.
- Grace, nekem te ne próbálj meg magyarázkodni. Nem értem miért csinálod ezt velem, de már nem érdekel. Befejeztem veled, Grace - hadarta indulatosan, nekem pedig könnybe lábadtak a szemeim.
- Nem engedlek el anélkül, hogy megtudnád az igazságot! - jelentettem ki, és megpróbáltam határozottnak tűnni, de belül teljesen összetörtem.
- Nincs választásod - válaszolta, és ideges léptekkel eltűnt a folyosó sarka mögött.

Teljesen összezuhantam. Térdre rogytam a folyosó közepén, és kifejezéstelen tekintettel meredtem magam elé. Könnyeim teljesen eláztatták az arcomat, és talárom gallérját. Meg sem bírtam mozdulni, teljes mértékben lesújtott a dolog. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Az álmom egy pillanat alatt szertefoszlott.

Nem mertem vacsorázni menni, elvégre az én helyem Tom mellett van, és elég kellemetlen lett volna szótlanul ücsörögni egymás mellett. Aztán megszállt a bátorság. Hiszen én nem vagyok egy gyenge, gyáva alkat. Erős és bátor vagyok.

Az egyik közeli lánymosdóba belépve szerencsére üresség fogadott. A tükör elé léptem, és szemügyre vettem magam. Siralmas állapot uralkodott az arcomon; a szemeim vörösre voltak sírva, nem beszélve a teljesen nedves arcomról. Nem volt más választásom, várnom kellett, ameddig elfogadható állapotba kerülök. Leültem az egyik vécéfülke elé, és gondolkoztam. Hogy lehet ilyen csúf befejezése a kapcsolatunknak? Egyáltalán hogy lehet vége? Nem érhet véget valami ami még tart... és az érzéseim még nagyon is léteznek Tom iránt, és tudom, hogy ő is így érez. Érzem.