A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

42. rész

Kelletlenül baktattam Tom után, azonban nem volt más választásom. A rentgetegből kiérve újra magára terítette a láthatatlanná tévő köpenyt, majd hívogatva felém nyújtotta a kezét. Engedelmesen elfogadtam azt, és mellé lépve leengedte előttünk a köpenyt. Újra elénk tárult az ezüstös köd, amit a ruhadarab viselése okozott. Ahogy egymás mellett álltunk, akaratlanul is összértek kezeink, amit Tom ki is használt; egy felettébb lassú mozdulattal összekulcsolta ujjainkat. A hűvös éjszakában meglehetősen körülményesnek indult a visszaindulás. Újra hangtalanul végig kellett osonnunk minden egyes kígyózó folyosón, vissza a klubhelyiség irányába. Egyszerre voltam kimerült, rendkívül dühös és belül szilánkokra tört. Nem is vágytam másra, mint egy kiadós alvásra, és egy emléktörlő bűbájra.

Tom a klubhelyiségben található kandallóig kísért, majd odaérve lekapta rólunk a köpenyt, és begyömöszölte a vállán lógó táskába. Ezután szembe fordult velem, és a derekamnál fogva szorosan magához ölelt, majd eltolva magától gyengéden a tarkómra csúsztatta a kezét, és megcsókolt. Egy hosszan tartó bizsergés járta át minden porcikámat. Tom a homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig elvesztem a szürke szemeiben.
- Az a néhány nap, mikor Hazel-el voltam, együtt sem érhet fel egyetlen másodperccel sem amit veled töltök - suttogta, mire én elképedt arckifejezésre váltottam.
- Mióta mondasz te ilyen érzelgős dolgokat? - kérdeztem, néhány percre megfeledkezve a mai eseményekről, és halkan elnevettem magam.
- Rossz hatással vagy rám, lásd be - nézett le, egyenesen behatolva szemeim mélykék zugaiba.
- Ez fordítva is igaz! - vágtam vissza.
- Tudsz példát felhozni? - kérdezte felvont szemöldökkel, majd gyengéden megérintve az állam felemelte a fejem, és kényszerített hogy a szemébe nézzek.
- Azelőtt sosem szöktem ki éjjel a kastélyból, nem járkáltam tilosban, és nem őriztem olyan titkokat, amelyek egy másodperc alatt képesek gyökerestül megváltoztatni egy ember életét - soroltam, majd mikor az utolsó mondat végére értem, Tom ledermedve nézett rám.
- Ha most arra célzol, hogy beköpsz, sajnálom, de örök álomba kell hogy taszítsalak - tett egy kisebb fenyegetést felém, azonban én nem az a fajta ember vagyok, aki az első adandó apróságtól futva menekül.
- És mi lesz, ha teljesen véletlenül a varázslat más irányba fordul felém haladása közben? - kérdeztem sűrűn pislogva, s mutatóujjam segítségével megböktem a mellkasát.
- Akkor megállítom az időt, felrázom Lestrange-t mély álmából, a helyemre állítom, majd egy csettintés kíséretében újra elindítom az idő körforgását, és az átok telibe találja - sorolta a hirtelen kitalált tervét, mire én felvont szemöldökkel néztem rá; azonnal átláttam a lényeget.
- Hányszor képzelted ezt el? - kérdeztem visszafojtott nevetéssel, és a vállába fúrtam a fejem.
- Ha tudnád, hány ehhez hasonló jelenetet írtam le a naplómba, és hányszor vidultam fel ezek miatt - szólta el magát, mire én felkaptam a fejem a napló szó hallatán.

Egymásra néztünk; mindketten ugyanarra gondoltunk. Mindig is tudni akartam, mégis milyen szaftos kis titkokat rejthet a híres Tom Denem féle napló.
- Felejtsd el - mondta, mire megpróbáltam a leghitelesebb szomorúságot rávarázsolni az arcomra. Úgy nézett ki, Tom tényleg bevette a trükkömet. Lehajtottam a fejem, és akkor megakadt a szemem talárjának mély zsebén. Számtalanszor láttam már, hogy néhány sor lekörmölése után abba süllyesztette a naplóját.

Egy gyors, hirtelen mozdulattal elkaptam a fejem, és újra elvesztem szürke szemeinek végtelen tengerében. A feje elkezdett az enyémhez közeledni. Mikor összeforrtunk egy csókban, kihasználva az alkalmat mélyre benyúltam a zsebbe, ahol gyorsan tapogatózva kutattam a napló után. Éreztem ott mindent: papírgalacsinokat, kulcsot, varázspálcát, sőt, azt hiszem még egy hajcsomót is, ami azért valljuk be, eléggé furcsa. Aztán hirtelen megéreztem a bőr fedésű könyvecskét. Egy határozott mozdulattal kirántottam, majd elszakadva Tom-tól eszeveszett gyorsasággal a hálótermek felé indultam. Tom még időben felfogta, hogy mit is akarok pontosan csinálni, ezért utánam eredt. Tudtam, hogy az ágyamig nem fogok eljutni, ezért a klubhelyiség egyik sarkában elhelyezkedő nagyobb könyvespolc felé vettem az irányt, és feldobva a naplót a legtetejére. Jobb lábamat fellendítettem a polc tetejére, és felnyomtam magam. Csak reménykedni tudtam, hogy elég masszív a megtartásomhoz, ugyanis e nap után nem volt kedvem még egy kéztöréshez.

Szerencsére a polc, ami az ülőhelyemet biztosította, elég szélesnek bizonyult, hogy láblógatás nélkül elhelyezkedjek rajta.
- Grace, ha önszántadból nem jössz le, akár  erőszakkal is, de leszedlek onnan! - figyelmeztetett Tom, azonban ez fenyegetésnek is felfogható volt. Válasz nélkül hagyva fellapoztam a bőrkötésű, vékony, Tom nevével ellátott naplót. Az oldalak kissé megsárgult hatást keltettek, látszott rajta, hogy az ide-oda hurcolászás némileg megviselte őket. Tom kézírása után kutattam szorgosan, azonban főleg csak unaloműzés céljából alkotott firkák lepték el a papírlapokat. Aztán megakadt a szemem végre egy valódi betűkkel leírt szón: Horcrux