A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

20. rész

Pontosan tudtam, hogy mi történt Robins-al a varázslat hatására; minden emléke kitörlődött.

Ha ugyanabban a lánymosdóban hagytuk volna, ahol a griffendéles sárvérű is áldozatul esett, az elég gyanús lett volna. Könnyen lehet, hogy ennek hatására ott kezdték volna el a kutatást a felelősért. Nem hagyhattuk ott hát, Tom megfogta a lábát, én pedig a fejét, és kicipeltük a folyosó csendesebb szakaszára, ahol minden bizonnyal néhány órán belül rátalálnak. Ezek után nem volt más tennivalónk, minthogy gyorsan eliszkoljunk a tetthelyről, még mielőtt valaki rajtakap minket.

- És ezt minden egyes alkalommal a véletlenre bízod? Kockáztatod a lebukást? - szólaltam meg elsőként.
- Tulajdonképpen igen - válaszolta, mire nemtetszésemet kifejezve lehervadt a mosoly az arcomról.
- De mi lesz ha valaki túl gyors lesz, és mondjuk beárul egy tanárnak? - kérdeztem, kissé félve várva a választ.
- Grace, ismerhetnél már annyira, hogy tudd, engem ebben az iskolában senki nem fog lebuktatni - nézett rám Tom azzal a felháborítóan tökéletes mosolyával. - Ha pedig mégis, akkor... nos, mondjuk úgy, hogy elég jól értek a meggyőzéshez - folytatta.

Nem kellett válaszolnom, mert mindketten pontosan tudtuk, hogy mire gondolunk. Ezek után különváltak útjaink egy rövid időre, ő ment a maga dolgára, én meg a sajátomra. Úgy döntöttem, hogy olyat fogok csinálni, amire eddig ok nélkül ugyan, de még nem volt példa; meglátogatom Alicet a gyengélkedőn. Fogalmam sincs, hogy eddig miért nem tettem meg, talán a tudatomon kívül, de féltem a látványtól, ami elém fog tárulni a jobb oldalon lévő, harmadik ágyhoz érve. Így pár héttel később viszont elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy odamenjek, bármi is fog fogadni.

Igyekeztem, hogy véletlenül se annak a bizonyos folyosószakasznak irányából lásson jönni engem a többi diák, így gyakorlatilag megkerültem a fél kastélyt, mire egy gyanútlan irányt ki tudtam választani. Szokásosan szembesültem a ténnyel, hogy Tom Denem-nek köszönhetően igencsak nagy utálótábornak örvendhetek. Végigvonulva a folyosón az égető pillantások lyukat égettek a hátamon. Hozzászoktam már a folyamatos figyelemfelkeltéshez, kár, hogy nem izgatott különösebben. Miután végre a folyosó végére értem, futó lépteket hallottam meg magam mögött, amelyek egyre közeledtek.
- Morgan, várj! - kiáltotta magam mögött az a valaki. Megfordultam, és szemben találtam magam... nos, egy átlagos személlyel. Nem ismertem a lányt, csak talárjából ítélve következtettem le, hogy hollóhátas.
- Mit akarsz? - förmedtem rá kissé unottan, mire ő a kelleténél kicsit jobban hátrahőkölt.
- Csak láttam, hogy az utóbbi időben milyen feldúlt vagy, és gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit, mivel tudom, hogy... szóval, hogy mi történt az egykori baratnőddel - mondta ki a szavakat, amelyek nekem legjobban fájtak.
- Miből gondoltad, hogy van időm rád? - kérdeztem magam előtt összefont karokkal.
- Csak mert naphosszat nem látni téged a kastély falain belül, senkinek fogalma sincs arról, hogy merre járhatsz, egyik pillanatról a másikra eltűnsz Denemmel... - sorolta a szerinte nagyon meggyőző okokat. Sajnos be kellett látnom, hogy igaza van.
- Most nincs időm, de... 4-kor a könyvtárban? - tettem fel az ajánlatomat.
- Rendben - fogadta el azonnal rávágva a választ.

Szó nélkül továbbmentem. Szerencsére nem tartózkodtam túl messze a gyengélkedőtől, így néhány perc leforgása alatt oda is értem.
A bejárat előtt szorosan lehunytam a szemem, és egy mély sóhaj kíséretében lenyomtam a kilincset. A tágas helyiségben egyáltalán nem uralkodott szívfacsaró szomorúság, mint az ilyen helyeken általában szokott. A padlótól plafonig érő ablakok bőséges fényt engedtek be, a kinti napsugarak kedvesen simogatták a bőröm, belépésem pillanataiban. Mint a kastély többi pontján, itt is kőből volt a padló, és a falak. Az ágyak között kisebb elválasztófalak voltak elhelyezve, a helyiség közepén pedig egy hatalmas csillár lógott le, amelyet kristályok díszítettek. Megpillantva azt a bizonyos ágyat, Alicet még nem láthattam az elválasztófalaknak köszönhetően.

Remegő lábakkal, csigalassúsággal haladtam a jobboldali harmadik ágy iranyába. Azt hittem eléggé felkészült vagyok a látványra, de tévedtem; Alice ott feküdt ugyanazzal a rémületet sugárzó arccal, mint amilyennel utoljára láttam. Az egész teste szinte hullamerevséggel volt elterülve a kissé szűkös ágyán. Hirtelen minden elhomályosult, majd megéreztem azt a semmivel össze nem téveszthető zuhanó érzést.