A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

44. rész

- Emmeline - folytatta.

A következő emlékem, hogy újra a gyengélkedőn tartózkodó idős boszorkány tornyosul fölém. Tudtam mi történt. Tom szavai még mindig kristálytisztán csengtek a fülemben. A magas mennyezetet bámultam, könnyeim pedig némán folytak le az arcomon. Tegnap az Alice eset után úgy éreztem, hogy egy kést mélyre szúrtak a szívembe, az Emmeline eset után pedig azzal a késsel az egész testemet összeszurkálták, és 100-szor megforgatták. Tom-on kívül már csak ő maradt nekem, mivel Alice-re már nem számíthattam, és nem is állt szándékomban. Csendben szipogtam, hang nem jött ki a torkomon. Tom ezzel már túlságosan átlépte a határt. Nem hittem el, hogy a baziliszkusz nem érzi meg a vér minőségét. Egy ilyen szintű varázslény mérföldekről megérez egy nyamvadt egeret. Eddig 3 aranyvérű, és 1 sárvérű az áldozat. Ezek az arányok nem tükröznek valami aprólékos munkát.

Teljesen kizártam a külvilágot. Csak a felettem álló idős boszorkányt láttam, aki szüntelenül suttogott, nekem azonban mindössze néhány hangfoszlánynak volt felfogható. Néhányszor gyengéd mozdulatokkal végigsimította arcom vonalát, és aggódó tekintettel vizslatta az arcomat.

Egy fél pillanatra eltűnt a gyengélkedői ágy mellől, s mire visszatért, kezében volt egy üvegpohár, benne valami furcsa, neonzöld itallal. Legalábbis csak remélni tudtam, hogy az. Hátamnál fogva megemelte a felső testem, és a számhoz emelve lenyelette velem a keserű ízű gyógyszert. A látásom elhalványult, míg végül minden elsötétült.

Azokban a percekben úgy éreztem, hogy semmi értelme nincs többé felébrednem. Gyerekkorom óta csak vesztettem el a számomra fontos embereket. Kezdődött a szüleimmel, azután jött a Roxfort. Lestrange-el elsőéves korunkban sülve-főve együtt voltunk, egész jó barátok lettünk. Egy évvel később ő is egy idegesítő, piszkálkodó személyiség lett, így őt is kitessékeltem az életemből. Megismertem Alice-t. Ugyanúgy kezdődött mint Lestrange-el, és úgy is folytatódott. Benne bíztam a világon a legjobban, a nehéz időkben támogattuk egymást. Aztán jött a tegnapi nap, és a kapcsolatunk egy másik irányba halad tovább. Ginger-el is egész jóban voltam, szerintem nem kell mondani mi történt velünk. Emmeline-hez mindössze másfél hónappal ezelőtt kerültem közelebb, és már az egyik része a múlté is lett. Nem tudtam kiszámítani az életem következő fordulatát, egyszerűen lehetetlenségnek tűnt.

A gyengélkedő falait pillantottam meg ébredésemkor. Nem tudom mi ösztönzött, de valami furcsa érzés okán a fájdalommal nem törődve felpattantam, és tapogatózva végignéztem az ágyakat. Nem éreztem magam valami jól. A fekvőhelyek háromnegyede hetek óta üresen állt, néhányban azonban feküdtek diákok. Aztán megpillantottam; Emmeline ott feküdt a jobboldali sor középső ágyában. Üveges tekintetében még ott csillogott a rémület. Kezemet végigfuttattam a csodálkozást tükrözű arcán, másik kezemmel pedig megérintettem jéghideg karját. A fejemet lassan csóválva eredtek meg újra a könnyeim, amelyek az utóbbi időben bizonyították, hogy végtelen számban rendelkezésemre állnak.

Zajt hallottam a bejárat felől. Hirtelen odakaptam a fejem, azonban az ijedség hamar elillant. Az ápoló boszorkány lépett be a helyiségbe, és megpillantva engem azonnal hozzám sietett.
- Miért keltél fel? Jól érzed magad? Miért üldögélsz az ő ágyánál? - halmozott el tengernyi kérdéssel, de mire válaszra nyitottam volna a számat, már egy újabb érkezett. Felemelve a kezem jeleztem, hogy hagyjon szóhoz jutni.
- Nem tudom miért keltem fel, csak éreztem, hogy ide kell jönnöm. Kimerültnek, és gyengének érzem magam. És végül, ő itt a húgom - adtam válaszokat a kérdéseire. Az utolsó mondat második felére azonban elcsuklott a hangom.