A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

52. rész

Végül a klubhelyiségben huppantunk le egymással szemben, két smaragdzöld fotelben. Tom némító bűbájt használt, biztosítva ezzel, hogy az elhangzott információk egész biztosan kettőnk közt maradjanak.
- Szóval... Van valami ötleted? - szólaltam meg elsőként.
- Számtalan - bólogatott Tom.
- És olyan, ami miatt nem fognak gyanakodni ránk, és nem sértjük meg a Roxfort szabályait? - kérdeztem újra, azonnal átlátva a helyzetet.
- A szám jelentősen csökkent - vakarta meg tarkóját.
- Szuper, tehát fogalmunk sincs - csaptam össze a tenyerem, egy mély sóhaj kíséretében.
- Azt azért nem mondanám - felelte titokzatosan. Vártam, hogy folytassa, de nem tette, így gondoltam szóvá teszem.
- És...? - próbáltam szóra bírni.
- Jobb ha nem tudod, Grace - nézett mélyen a szemembe, a köztünk lévő asztal felett átnyúlva pedig vállaimra helyezte kezeit. Érintésétől akaratlanul is kirázott a hideg, és a hátamon végigfutott egyfajta kellemes borzongás.
- Csinálj amit akarsz! - szóltam vissza érzéketlenül, és elhúzódtam tőle.

Felpattantam a fotelből, és a szobám felé vettem az irányt. Már nem tudtam kiigazodni Tom-on. Bár mindig is tudtam, hogy ő egy kiismerhetetlen személyiség, de kifejezetten zavart, hogy míg ő kiszedett belőlem minden titkot és információt, addig magát egy áttörhetetlen burokba zárta, elszigetelődve tőlem, és a külvilágtól.

Már épp elhagytam a helyiséget, mikor hátulról valaki megragadta a karom, ám nem az a személy volt, akire számítottam. Belökött egy félreeső szobába, és pillanatok alatt egy ágyra vetődve találtam magam. Gyors levegővételek közepette fordultam meg a tengelyem körül, és szemben találtam magam Lestrange-el. Esküszöm, már meg sem lepődtem. Az arcom azonnal elfintorodott.
- Mit akarsz? - kérdeztem unottan, szokás szerint viccet csinálva a hozzáállásomból.
- Úgy látszik Denem némító-bűbája nem túl megbízható - vigyorodott el gonoszul, nekem viszont megfagyott a vér az ereimben. - Mi ellen terveztek szövetkezni? - kérdezte komolyra fordítva a szót, és egyre közelebb jött hozzám.
- Még ha közöd is lenne hozzá, akkor sem kötném az orrodra - vágtam rá, ezzel elárulva, hogy valóban tervezünk valamit.
- Rendben, így is játszhatunk - mondta, majd közelebb lépett hozzám, és zsebébe nyúlt a pálcájáért. Bármennyire is szerettem volna védekezni, mozdulni sem tudtam. Mikor már csak néhány centiméter választott el minket egymástól, karomat megragadva felrántott az ágyról, és szembefordított magával. - Választhatod azt, hogy most azonnal eldalolsz nekem mindent amit tudsz, vagy ez a pálca itt szép lassan a vesztedet okozza. Hogy döntesz? - kérdezte Lestrange továbbra is előttem állva, pálcáját pedig szorosan a nyakamhoz szorította.
- Akkor muszáj lesz használnod, mert én nem mondok semmit! - ráztam a fejem hevesen, és felkészültem a támadására.
- Hát így állunk - bólogatott gonosz mosollyal az arcán, és lassan elengedett, majd hátrálni kezdett, pálcáját azonban nem eresztette le.
- Crucio! - kiáltotta el magát a következő pillanatban, mire én a fájdalomtól hangosan nyögve estem össze a szoba padlóján. Rángatóztam, sikítottam, de hiába való volt, tudtam, hogy Lestrange úgyszintén némító-bűbájt használt, amely ez esetben hatásos is volt, senki sem hallotta a szenvedésemet a falakon túl. Minden másodperc egy egész órának tűnt, semmit sem tudtam tenni, könnyeim némán csordultak le arcomon, miközben tűrtem a fájdalmat.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, talán másodpercek, talán percek, de végül megtörtem. Nem bírtam tovább, a szenvedés lassan felemésztett kívül-belül. Lestrange néhány pillanat erejéig abbahagyta kínzásomat, mire én felemeltem egyik remegő kezemet, jelezve, hogy mondani szeretnék valamit.
- Ha..ha...hallottam... - kezdtem remegő hangon a mondandómat, folytatni azonban nem igazán tudtam.
- Micsodát? - kérdezte, én azonban képtelen voltam válaszolni a sokktól. - Beszélj! - ordított rám.
- A...a...a könyvtárban ma délután.... Ha..ha..hallottam amint Dolohovval beszélgettek.. - magyaráztam, Lestrangenek pedig szinte felcsillant a szeme. - Üzentem Tom-nak, és megpróbáltunk kieszelni valamit, amivel elháríthatjuk a problémát.
- Tehát minden feltételezésünk igaznak bizonyult - bólogatott, mint aki végre mindent ért. - Szóval a különc kis Denem mardekár utódja. Nem válaszoltam semmit, mintha a helyzet még menthető lenne. Sajna nem volt az. - Mit terveztetek? - kérdezte újra, pálcáját ismét torkomra szegezve.
- Fogalmam sincs - ráztam a fejem, Lestrange-en azonban tisztán látszott, hogy egy szavamat sem hiszi el.
- Beszélj! - szólt rám újra.
- Esküszöm hogy fogalmam sincs, Tom nem mondta el... - esküdöztem, mivel más kiutat nem igazán láttam.
- Szóval Denem még neked sem volt hajlandó elfecsegni a terveit - bólogatott ismét. - Nekem viszont annál könnyebben fog menni ugyanezt tenni az igazgató felé - nézett rám újra, és felvont szemöldökkel várta a reakcióimat.
- Nekem pedig Tom felé lesz ugyanilyen egyszerű! - vágtam rá, azonban rádöbbentem, hogy nem kellett volna.