A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

1.rész

Nekidőltem a fának, lehunytam a szemem és élveztem a szikrázó napsütést. Mikor meguntam a madarak csicsergését és a napfényt, ahogyan finoman simogatta bőröm, elindultam a napraforgók közé. A két kezem közé vettem egy növény gyönyörű virágát és csak élveztem a nyár adta gyönyörűségeket. Egyszer csak valaki a nevemet kiálltotta, én pedig ösztönösen odakaptam a fejem a jól ismert és titokban csodált hang irányába. És ott állt ő: Tom Denem. Azzal a felháborítón szép, ritkán látott mosolyával szinte követelte hogy odarohanjak hozzá. Nem haboztam hát, ahogyan a szerelmi történetekben mindig is van, elkezdtem rohanni, a kellemes nyári szellő az enyhén hullámos, szőke hajamba kapott, ő pedig csak rám várt. Mikor végre odaértem hozzá, szorosan a karjaiba zárt és megcsókolt. Elmondani nem lehet azt a boldogságot amit akkor éreztem. A következő pillanatban a gyönyörű álom elillant a fejemből és csak a komor valóság maradt.

Ott feküdtem verejtékben úszva a baldachinos roxforti ágyamban. Hajam, ami mellesleg az álomban ugyanúgy festett mint a valóságban, most nem a szélben lobogott, hanem a párnámra omlott, legalább annyira fáradtan, mint amennyire én éreztem magam. Ez az álom egyre gyakrabban tért vissza, mióta megvalósulni látszott az álmom: Tom Denem egy kis érdeklődést mutatott irántam. Ránéztem az órára, amely 2:33-at mutatott. Csalódottan, egy mély sóhaj kíséretében dőltem vissza az ágyamba, és a plafonra meredtem. Szobatársaim egyenletesen szuszogtak a síri csendben. December 10. volt, azaz pontosan egy hét volt hátra a tizenhatodik születésnapomig. A barátnőimmel megbeszéltük, hogy a háztársainkkal csapunk egy titkos bulit a mardekár klubhelyiségében.

Megpróbáltam visszaaludni, azonban nem igazán volt se kedvem, se türelmem hozzá, hogy egy helyben feküdjek, míg álom száll a szememre. Így hát felkeltem, ügyelve arra, hogy senkit ne ébresszek fel, és lementem a klubhelyiségbe. Leültem az egyik kényelmes smaragdzöld fotelbe, és kedvenc tevékenységemet folytattam: próbáltam újraélni az álmom. Ilyenkor titkon mindig reménykedtem benne, hogy kiderül, ez nem is álom volt, hanem a színtiszta valóság. Sajnos erre még várnom kell, de a reményt soha nem vesztem el. Mire legalább 20-szor átgondoltam részletesen az álmot, már megpillantottam a nap első napsugarait. Eléggé megriadtam attól, hogy így nagyjából 4-5 órát aludhattam, mivel a szerdai nap a
legfárasztóbb számomra.

- Jó reggelt Grace! - köszönt Tom. Ő volt az egyetlen személy aki Grace-nek hívott. A barátnőim és a családtagjaim Gracie-nek szólítottak, mindenki más pedig Morgan-nek, azaz a vezetéknevemen.
- Jó reggelt Tom - válaszoltam. Igyekeztem higgadt maradni, de ilyenkor szokás szerint a szívem a torkomban dobogott, és erős késztetést éreztem, hogy a karjaiba vessem magam, és addig csókoljam míg végül belehal. Mondjuk ez a terv nem éppen 100%-os, ez esetben belehalnék a Tom iránti gyászba...

- Hogy vagy? - kérdeztem, remélve, hogy komolyan veszi a kérdésemet és nem az ő jól ismert stílusában válaszol. Hát, tévedtem.
- Ne kérdezd ha nem érdekel. Egyébként pedig szerintem tudod a választ - mondta kissé flegmán. Már megszoktam a stílusát, öt éve figyelem minden mozdulatát. Egyáltalán nem zavar, hiszen pont ezért szerettem belé. Mert ő Tom Denem.
- Igen, tudom. Utólag még hozzágondoltam egy jó beszólást, de nem akartam elmarni magam mellől, ezért inkább építeni próbáltam a jelenleg nem igazán létező kapcsolatunkat. Ami annyit tesz, hogy elmentem készülődni, gondoltam, inkább nem ingerlem tovább. Miután készen álltam a napra, megnéztem, hogy a szobánkban ki ébredt már fel. Örömmel tudatosult bennem, hogy mindenki talpon van.
- Te milyen korán keltél Gracie? - kérdezte legjobb barátnőm, Alice. - Én 5-kor már ébredeztem, de láttam, hogy nem vagy a helyeden. Pedig nem vagy valami korán kelő típus - mondta nevetve és kedvesen megborzolta szőke hajkoronámat.
- Nem tudtam aludni, ezért lementem a klubhelységbe, hát és ő... Összefutottam Tommal.
- Tom Denemmel? - kérdezte csodálkozva, mert őt természetesen beavattam abba, hogy mit érzek valójában Tom iránt.
- Igen. - mondtam, fülig elpirulva.
Félrehúzott a többiektől, és komolyan a szemembe nézett.
- Figyelj, kidolgoztam egy új, részletes tervet arról, hogy hogyan keltsd fel Denem érdeklődését. - mondta
- Hát, köszönöm, nagyra értékelem de szerintem saját magam is ki tudom találni. - válaszoltam fejvakarva, egy kis lelkiismeretfurdalással.
- Gondolhattam volna hogy egyedül akarod megoldani, de akaratlanul is mindig bele akarok avatkozni a köztetek lévő dologba, csak a vak is látja, hogy titeket egymásnak teremtettek! - fakadt ki.
- Ezek szerint Tom igen súlyos fogyatékosságban szenvedhet. Mindenki látja, csak ő nem.
- Szerintem ő nagyon is jól tudja, hogy milyen érzéseket táplálsz iránta. Csak tetszik neki ahogy próbálod felhívni magadra a figyelmet. Mindig is szeretett játszadozni az érzésekkel. Ne félj, előbb vagy utóbb de észhez fog térni, és megunja a távolról való figyelésedet. Mást fog akarni. Téged. Teljes egészében vágyni fog rá, hogy érintsen, hogy csókoljon, hogy a karjaiba zárhasson. Csak várd ki türelemmel amíg eljön a ti időtök. Meg fogja érni.