A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

23. rész

Érdekes, hogy amióta Tommal vagyok, egyszer sem gyötört a már régóta visszatérő álom. Az a bizonyos álom nem, azonban ennek helyére borzalmas rémképek léptek, Alice-ról.

Izzadtan, zihálva, kisírt szemekkel riadtam fel az éjszaka közepén. Végtagjaim el voltak zsibbadva, arcom pedig erősen könnyáztatta volt. Éreztem, ha most tükörbe néznék, elmenne a kedvem az élettől. Láttam magam előtt a vörös szemeimet, azok alatt pedig a  kialvatlanság okozta sötét karikákat. Este Tom visszakísért a klubhelyiségbe, utána pedig lement a Titkok Kamrájába, gyilkossági terveket szövögetni, baziliszkusz barátja társaságában. Most, hogy ilyen humorosan felvázoltam az este történéseit, elkezdhetek gondolkodni azon, hogy mégis mi ütött belém. Grace Morgan nem éppen a jókedvéről lett híres az utóbbi időben.

Sóhajtva dőltem vissza az ágyamba, és jobb ötlet hiányában megpróbáltam visszaaludni. Eltelt tíz perc. Aztán húsz. Röpke néhány szemrebbenéssel később azon kaptam magam, hogy két órája fetrengek az ágyban. A klubhelyiségbe nem akartam lemenni, mivel, ha eddig bármikor ilyet tettem, minden egyes alkalommal Tom társaságában találtam magam. Jelen pillanatban erőm se, meg kedvem se lenne hozzá. Nem szeretnék a nyakán lógni, mint ahogyan eddig tettem.

Az első napsugarak csiklandozták az arcomat. Fogalmam sincs miért, de izgatottan ébredtem fel a kora reggeli órákban. 6 óra volt, tehát sikerült még valamennyit aludnom. Egy ásítás kíséretében kikászálódtam a baldachinos ágyamból, és körbe néztem a tágas hálóteremben. Szobatársaim - akik mellesleg az utóbbi hetekben messziről elkerültek - békésen szuszogtak saját alvóhelyükön.

Egyenletes léptekkel haladtam a mardekár klubhelyisége felé. Az egyik, nevezetesen abban a fotelben, ahol Alice utoljára feküdt, egy cetli volt a párnák közé rejtve. Ennyi állt rajta:

,,Ez a levél Grace Morgan számára íródott. Délután 4-kor a könyvtárban"  

Emmeline Carter,
A hollóhátas lány

Meglepődve olvastam a kis papírdarabra írt sorokat. Bizonyára ő az a lány, akivel lebeszéltem egy beszélgetős találkát, több mint egy héttel ezelőtt. Azonban a kisebb ájulásom közbeszólt, így esélytelen lett volna, hogy ott legyek, a megbeszélt időpontban. A kis papírfecnit összegyűrtem a markomban, és elindultam felöltözni.

A mozgó lépcsőkön óvatosan lépkedve elindultam a Nagyterem felé, reggelizés céljából. Tomnak a reggel eddigi folyamán színét sem láttam. Volt egy-két ötletem a hollétéről.

Csendben, magam elé meredve lapátoltam be a tálban gőzölgő zabkásámat, és vártam valaki (na vajon ki) felbukkanását a közelben. Minden egyes alkalommal, mikor valaki belépett a Nagyterem hatalmas ajtaján, felkaptam a fejem, de minden esetben csalódnom kellett. Negyed órával később már feladtam a reményt, ezért feláltam a helyemről, és sietős léptekkel elindultam az első órámra, ami bűbájtan volt.

A padban ülve próbáltam úgy tenni, mintha figyeltem volna a professzor magyarázását, de természetesen teljesen másra figyeltem. Tom a mellettem lévő padsor harmadik padjában ült, és szorgosan jegyzetelte a szerinte fontos tudnivalókat, ami annyit tesz mindent leírt, szóról-szóra. Észrevétlen pillantásokat vetettem rá, nagyjából percenként, ő azonban fel sem nézett az előtte heverő pergamenből, látszólag nagyon érdekelte a téma. Mondjuk, róla azt is el tudnám képzelni, hogy éppen gyilkossági terveket készített, mivel néhányba ezek közül engem is beavatott.

A következő pillanatban, egy furcsa érzés fogott el; mintha valaki hátulról figyelne. Hátrakaptam a fejem, és legnagyobb bánatomra Lestrange-el néztem farkasszemet. Fekete szemei villámokat szórtak, látszólag még mindig haragudott a múltkori esetért, amikor ,,véletlenül"  sóbálvány-átkot szórtam rá, és a lábam hirtelen lendületével szájba rúgtam. Szája kaján vigyorra húzódott, amelynek hatására szemforgatva visszafordultam a jegyzeteimhez. Ismét Tom felé vetettem egy röpke pillantást, de legnagyobb meglepetésemre engem nézett. És a tekintete nem volt éppen barátságos.