A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

16. rész

Egyszerűen magányra és gondolkodási időre volt szükségem, amit csak magamnak tudtam megteremteni. Ez annyiból állt, hogy bementem a klubhelyiségbe, és mindenkit elküldtem.... inkább nem részletezem. Mivel már mindenki hallott Grace Morgan haragjáról, amit nem nehéz kihozni belőlem, senki nem ellenkezett. Szokásomhoz híven leültem a smaragdzöld fotelbe a kandalló elé, és eltöprengtem nagyjából az egész életemen.

Ha megbocsájtok Tomnak, akkor elárulom Alicet, és további engedélyt adok a gyilkolászásra, amellyel alapjáraton nem lenne gondom, csak ha több ilyen eset is megtörténik, akkor kezdődhetnek a bajok.

Ha nem bocsájtok meg, akkor örökre elveszítem úgy, hogy szeretem. Akkor valószínűleg soha nem szerezhetném vissza. Ez esetben örökös bánatba és bűntudatba taszítanám magam és talán őt is.

Maradt egy utolsó lehetőség; ha megbocsájtok neki, de részt veszek az irtási tervében. A lebukás lehetősége igen nagy lenne, de szerintem megérné kockáztatni.

Több se kellett, felpattantam és sietős léptekkel elindultam megkeresni. Első utam a törzshelyére, azaz a könyvtárba vezetett. Mikor beléptem a könyvillatot árasztó helyiségbe, csak üresség, és egy kihalt tér fogadott; egy lélek sem volt a sorakozó könyvespolcok között. Lépteim hangja ijesztően hangosnak hatott a monoton csendben. Három perc alatt megbizonyosodtam arról, hogy Tom nincs a közelben.

Ezek után már pontosan tudtam a jelenlegi tartózkodási helyét; lement a kamrába.

Fogalmam sem volt a kamra hol létéről, és körülményeiről. Fényes nappal szinte a nullával egyenlő eséllyel bukkannék rá. Sóhajtva vettem tudomásul a bukásomat. Nem volt mit tenni, meg kellett várnom amíg visszatér a kastély falai közé.

Tehetetlenségem közepette elindultam a legközelebbi lánymosdó felé, hogy újra átgondoljam a dolgainkat, és megnyugtassam magam egy kicsit. Belépve a sötétnek ható helyiségbe, egyenesen a csapnak vettem az irányt, azzal a szándékkal, hogy hideg vízzel bombázzam az arcomat. A hideg vízcseppek nyugtató hatást gyakoroltak a hangulatomra, és a belsőmre.

Egyszer csak az egyik csap megmozdult, és a helyéről kilépve a többi is követte példáját. Fél perccel később egy lefelé vezető alagút állt előttem, belőle pedig Ő lépett elő. Igen, Tomra célzok. Arca meglepettséget sugárzott, és a reakciómtól félve méregetett.
- Arra van, igaz? - kérdeztem suttogva.
Nem válaszolt, csak felém nyújtotta a kezét, én pedig engedelmesen megfogtam.

A következő pillanatban velem együtt beugrott a széles alagútba. A torkomon egy sikításnyi hang sem jött ki, pedig a testem megmerevedett a rémülettől. Csúszva haladtunk egyre lejjebb és lejjebb a sötétségben. Szinte végtelen hosszúsággal száguldottunk valószínűleg a kastély alatt. Aztán az egyik pillanatról a másikra kibukkantunk a végéről, az alagút pedig kihajított minket belsejéből. Egy koponyákkal teli helyiségbe kerültünk, amelynek még a látványától is felfordult a gyomrom.
- Hol a francban vagyunk? - kérdeztem feltápászkodva a csontokkal elborított padlóról.
- Ha ennyitől megfájdul a derekad akkor inkább menj vissza a gyengélkedőre gyengélkedni! - vágta rá a már megszokott lenéző stílusában. Csakhogy engem nem lehet ilyen könnyen lenézni vagy megalázni.
- Kösz, de inkább nem követem a te példádat - válaszoltam egy ösztönös oltással. Láttam a szemében a fellobbanó dühöt. Tom egyetlen gyenge pontja maga a gyengeség.
- Ne merészelj még egyszer gyengének nevezni - válaszolta, és higgadtsága elszállt. - Mert különben... - próbálta folytatni, azonban félbeszakítottam.
- Mert különben mi lesz? - kérdeztem fellázadva a becsületem érdekében. - Rám uszítod drága baziliszkusz-barátodat? - folytattam egyre jobban fokozva a feszültséget.
- Grace, ha így folytatod, nem szentelek rád annyi energiát amennyit a kamra bemutatása igényel - nézett a szemembe, én pedig álltam a tekintetét, bizonyítva rátermettségemet.

Válaszra sem méltatva visszafelé indultam, azonban az alagút kezdeténél megtorpantam, ugyanis megszólalt mögöttem a jól ismert hang;
- Grace, nem tudod hogyan kell visszamenni - mormolta alig hallhatóan.
- Fenébe! - vettem tudomásul a tehetetlenségemet. Nem volt más választásom, megpróbáltam felmászni a meredek alagútba. Kudarcom hamar megnyilvánult, ugyanis az első lépés után visszacsúsztam.
- Nem fog menni - jelentette ki mögöttem Tom.
- Amennyiben nem hagysz magamra, rád küldök egy átkot! - vágtam vissza sértett arckifejezéssel, és tovább próbálkoztam, miközben Tom széttárt karokkal elindult a föld alatti barlang folytatása felé.