A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

39. rész

Szemeim felcsillantak a szavakba foglalt remény hallatán.
- Tessék? - kérdeztem meglepett, de annál izgatottabb arckifejezéssel.
- Jól hallottad - erősítette meg Tom a hallásom működését.
- De... ha így is meglehet oldani, akkor a tanárok miért nem cselekedtek hamarbb ez ügyben? - kérdeztem furcsállva a szituációt.
- Ha fontos információkra akarsz fényt deríteni, a mágia legmélyebb pontjáig le kell hatolni - magyarázta. - A roxforti tanárok csak a felszínt kaparásszák - folytatta, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Mindig is szerettem Tom-ban a kissé beképzelt jellemét, és azt, hogy habozás nélkül leszólja a nála alacsonyabb rangon állók többségét. Én abba a nagyon alacsony számba tartozok, aki alatta áll a ranglistán, mégis kivételt képzek Tom szemében. Sohasem próbáltam meg felérni a szintjére, mert tudtam, ha
megkísérelnék a tartózkodási helyének közelébe férkőzni, azonnal letaszítana a magasból. Ez így vagy rendjén. Ő élvezi a népszerűséget ott fent, én pedig alulról sikálom cipője talpát. Oké, ez mondjuk a valóságban egyáltalán nem így van.

- Akkor, mikor csináljuk? - kérdeztem, mivel az ,,Alice életbehozása" akciót alaposan meg kellett szervezni, tekintve, hogy ő jelenleg magatehetetlen állapotban, a gyengélkedőn fekszik.
- Már kitaláltam - legyintett Tom szórakozottan. - Múlt évben egy rokonomtól kaptam egy láthatatlanná tévő köpenyt, az alatt belopózunk éjjel a gyengélgedőre. Megfogjuk Alice-t, és a Tiltott Rentgetegbe visszük - magyarázta, én azonban már az első mondatán fennakadtam.
- De Tom, neked nincsenek élő, tudat alatti rokonaid - vontam kérdőre.
- Mindig rá kell döbbennem, hogy jobban ismersz a kelleténél - húzta halvány mosolyra a száját.
- Még nem eléggé - suttogtam, azonban e szavakat eredeti tervem szerint csak magamnak szántam. Sajna nem jött össze.
- Túl jól - hadakozott velem Tom, és kezeit szorosan a derekam köré fonta. Egész életben el tudnám viselni Tom Denem karjait magam körül.

Ezután minden egyes diáktársunkat meg kellett várni, míg befejezi a táplálkozást. Valljuk be, ez az idő nem nevezhető éppen egy szemrebbenésnyi pillanatnak. Mikor az utolsó mardekáros tanuló is befejezte reggelije elfogyasztását, Tom-al izgatottan felpattantunk helyünkről, és sietősen a kijárat felé vettük az irányt. Részletesen át akartuk beszélni a tervet, méghozzá társaság nélkül, csak ketten. Ezúttal Tom nem ment a sor elejére a ház másik prefektusához, hanem ott maradt velem, kéz a kézben hátul. A következő pillanatban azt a Clark lányt, aki néhány röpke napra ellopta az orrom elől Tom-ot. Szemei egyszerre csalódottságot, és dühöt sugároztak, megfűszerezve egy hangyányi megvetéssel. Mondjuk részben megértettem őt, a fél iskola álma kezdett megvalósulni számára, aztán visszatértem én. Visszavettem ami, vagy jelen esetben aki az enyém, és sziklaszilárdra biztosítottam a mellettem maradását.

Láthatóan Tom is észrevette őt, ezért ujjait rákulcsolva az enyéimre elhúzott onnan, kicsit arrébb.
- Miért csináltad? - kérdeztem kissé imgerülten. - Álltam volna a tekintetét - magyaráztam.
- Meg akarlak kímélni a Hazel Clark-féle csapástól. Te nem ismered őt. Hazel olyan, mint egy rossz könyv. Minnél mélyebbre hatolsz benne, annál kevésbé tetszik. Aztán mikor elérsz a végére, rájössz, hogy mennyi időt pazaroltál rá, miközben egy jó könyvet is olvashattál volna. Az lennél te - ismertette a dolgokat, az utolsó mondat hatására pedig a gyomrom azonnal görcsbe rándult.
- Jó, de hol van itt a csapás? - kérdeztem értetlenkedve.
- Ja, csapás az nincs, de percek óta ezen a monológon agyaltam - mondta, én pedig leesett állal bámultam rá. - De a lényeg, hogy Hazel képes ostobaságokat csinálni, így került általa belém a szerelmi-bájital. Tudom, hogy ha nem teszek valamit, csak idő kérdése, és valamit kiművel ellened.
- Hah, jó tudni hogy gyakorlatilag veszélyben vagyok!
- Ameddig én itt vagyok, nem vagy - simította meg az alkaromat, mire automatikusan lefagytam. Tom az érintésével, a beszédjével, és úgy általában magával még mindig három perc alatt le tud venni a lábamról, néha szó szerint.

- Szóval, melyik nap csináljuk? - kérdeztem.
- Szerintem a szerda lenne a legideálisabb, mivel az idős boszorkány a gyengélkedőről azon az éjjelen megy gyógynövényeket szedni, méghozzá olyanokat, amelyek csakis teliholdkor teremnek - magyarázta Tom, én pedig pislogás nélkül meredtem rá.
- Ezeket mégis mikor derítetted ki? - kérdeztem meglepetten.
- Tudod, amíg te éjszakákat sírtál át miattam, én addig hasznosan töltöttem az időmet - lökte meg finoman a vállam, mire én tettetett felháborodással szóltam vissza:
- Csakhogy tudd, egyetlen könnycseppet sem ejtettem miattad! - vágtam a képébe, azonban nem gondoltam át eléggé.
- Igazad van, véletlenül sem hullottak a könnyeid minden egyes alkalommal, mikor találkoztunk az elmúlt időszakban - tűnődött, mire én azonnal megbántam a kimondott szavaimat.
- Na, térjünk vissza az eredeti témához - próbáltam terelni a szót, Tom pedig rámhagyta.
- Szóval. Szerdán, pontban este 10 órakor találkozunk itt. Magunkra vesszük a láthatatlanná tévő köpenyt, és besurranunk a gyengélkedőre. Ott megragadjuk Alice-t, és bevisszük a Tiltott-rentgetegbe, ahol elvégzem rajta a szükséges bűbájokat. Miután lehetőleg felébredt, hárman térünk vissza a klubhelyiségbe, a professzoroknak pedig azt mondjuk, valami csoda folytán magától felébredt - ismertette a tervünk részleteit. - Már csak egy bökkenő van - folytatta, mire azonnal a torkomba ugrott a szívem.
- Mi az? - kérdeztem, bár a választól igencsak tartottam.
- Mit fogunk mondani Alice-nek, ha magához tér? A baziliszkusz általi kővédermesztés kitörli az esemény előtti emlékeket. Legalábbis amelyek fél órával előtte történtek. Nem mondhatjuk neki, hogy egy 10 méteres bestia kishíján megölte.