A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

47. rész

- Az eddigi tapasztalataim alapján akkor ismersz lehetetlent bármivel kapcsolatban, ha rólam van szó - vontam fel a szemöldököm, mire Tom lesütött tekintettel a földet pásztázta, úgy motyogott.
- Ne bízd el magad! - suttogta, majd a szóhoz jutás lehetőségét meg sem adva leült a kandalló előtt elhelyezkedő smaragdzöld fotelbe, és rám sem nézett. Tudtam, hogy bár megvonja tőlem pillantását, lélekben a testem köré van fonódva. Tudtam, hogy bármennyire is nehezére esne bevallani, de alig tudta megállni, hogy karjai közé zárjon. Már a puszta gondolat is heves reakciókat váltott ki bennem, ami kizökkentett az álomvilágból. Tom mellé léptem, majd meglepetést okozva számára, egyszerűen beleültem az ölébe, és fejem a vállára hajtottam. Éreztem, hogy légzése és szívverése felgyorsul, azonban ez velem sem történt másképp. Mély sóhajok közepette beszívtam kellemes levendula illatát, amely a szívemig hatolt. Órákig képes lettem volna ott maradni. El tudtam menekülni a problémáim elől, a világ egy távoli, gondtalan zugában éreztem magam, ahol semmi aggodalom nem kísérte perceimet.

Az idő mintha teljesen megállt volna körülöttünk. Csak Tom és én léteztünk, egy biztonságot nyújtó burokban, amelyet kettőnk jelenléte alkotott. Az utóbbi hetekben számtalanszor újraéltem már ezt a pillanatot, mégis minden alkalommal más-más reakciót váltott ki belőlem, az őrült szívdobogás mellett persze.
- Grace, ez a gyakori hangulatingadozás némi aggodalomra ad okot - motyogta, én azonban mellőztem a válaszadást, mindössze felkaptam a fejem. Mélyen szürke szemeibe fúrtam tekintetem.
- Mi a gyenge pontod? - szaladt ki a számon a kérdés, amelyen percek óta törtem a fejem.
- Miért kérdezel olyat, amit említettem, és elég nyilvánvaló is? - kérdezte fél másodpercre rám nézve, látva fürkésző tekintetemet azonban elkapta a fejét, majd sóhajtott egyet. - Az egyik maga a gyengeség. Nem bírom ha valaki ezt gondolja rólam, vagy egyáltalán csak felvetődik a dolog. A másik te vagy, Grace Morgan - magyarázta, mire a pillangók felébredtek a gyomromban. - Ezt előbb bővebben is kifejtetted - folytatta, és elfojtott oldalmosollyal vizslatta reakcióimat. Meg sem kérdezte, hogy az enyém mi, én pedig nem kértem számon rajta. Tudtam, hogy egy olyan fiú mint Tom, ezt szavak nélkül is megérti. Szerintem már hónapokkal, vagy évekkel ezelőtt mindennemű megerőltetés nélkül kiderítette.
- És mik a függőségeid? - kérdeztem, csillogó szemekkel kémlelve arcát. Szürke szemeit rám szegezte, és néhány pillanat erejéig szótlanul meredt rám.
- Miért akarsz megtudni rólam ilyeneket, mindenáron, Grace? - kérdezte, mire felvont szemöldökkel néztem Tom-ra.
- Tudod, az emberek szoktak olyasmiket csinálni, hogy megismerik egymást - válaszoltam röviden, de tömören.
- Tom Denem vagyok, félvér varázsló, Mardekár Malazár legifjabb utódja, jelenleg a sárvérűek ellen tevékenykedek a Roxfortban, árvaként nőttem fel, és szeretlek - hadarta, az utolsó szóról pedig tudtam, hogy véletlenül hagyta el a száját. Ilyeneket nem szokott minden nap az orromra kötni. - Mi kell még? - folytatta, a szerinte fontos dolgokat. Persze jelentős információk kavalkádját képzik, mégis, úgy éreztem, hogy eddig csak a lelke felszínét kapargattam. Tom-ban sokkal több rejlik, mint amennyit kimutat. Bármennyire is tagadja, én tudtam, hogy sanyarú gyermekkora miatt fél kitárulkozni mindenki előtt, még előttem is. Megelégszik annyival, hogy ő az a mágus, akit mindenki sivár lelkéről, tehetségéről, és zárkózottságáról ismer. Velem azonban más a helyzet, nem fogom hagyni, hogy kárbevesszen mindaz, ami benne rejtőzik. Szép lassan meg fog nyílni nekem, aztán pedig mindenkinek. Kezdetnek az előbbiekhez hasonló kérdésekkel szerettem volna megalapozni a többit. Valahogy ki kellett szednem belőle.
- Rendben, ha szerinted ennyi, és nem mondod el.... széttúrom a tökéletesen beállított hajad - vigyorogtam gonoszul. Látszólag nem nagyon érdekelte, vállat vonva hunyta le szemeit. Tudta azonban, hogy meg fogom tenni. Kezem szépen lassan - hogy minél jobban feszítsem a húrt - arcán csúsztattam kezeim, egyre feljebb haladva. Elérve sűrű, fekete hajzuhatagát, beletúrtam, és figyeltem, mikor lesz elege. Egészen sokáig bírta, azonban mikor már szénakazalhoz hasonlóan állt a haja, elkapta kezeimet, leszorította őket, és felkapott. Hangosan nevetve ellenkeztem, ő azonban lefektetett a fotelbe, fejem pedig az ölébe helyezte.
- Igen Grace, te is így akarsz kinézni? - mutatott magára, és hosszú, szőke hajam után nyúlt, mire én nevetve felsikítottam. Késő volt ellenkezni, 2 perccel később már összetéveszthetőek voltunk egy madárfészekkel. Igazi felüdülésnek hatott Tom-ot nevetve látni.