A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

19. rész

- És mikor... szóval érted.. Mikor nyitottad ki először? - kérdeztem Tomot kíváncsi tekintettel, és vártam a válaszát, bármi is legyen az.
- Őszintén? Tavaly - válaszolta, mire nekem leesett az állam az elképedtségtől. Az az egy biztos, hogy nagyon jól titkolta, hogy szinte naponta lejár egy kilométerekkel a kastély alatt lakozó kamrába, amelyben egy tíz méteres, óriási baziliszkusz rejtőzik, évszázadok óta.

- És hogyan derítetted ki mindezt? - kérdeztem körbemutatva a kamrában.
- Mi ez Grace, valami vallatás? - kérdezte gúnyos hangsúllyal.
- Jaj, elnézést, elfelejtettem, hogy kettő mondatnál nem vagy képes többre válaszolni - vágtam vissza.
Tom sóhajtva fogott kézen, majd húzni kezdett a kamra bejáratának irányába, amely ez esetben a kijáratot jelentette. Nem nagyon tudtam ellenkezni, meg nem is lett volna miért, szóval engedelmesen lépkedtem utána.

Ekkor egy valamit még nem tudtam; Hogyan fogunk feljutni? Az alagútban mégsem lehet, hiszen nekem sem sikerült feljutnom. Mikor odaértünk a szűk, de annál hosszabb alagút kezdetéhez. Tom előhúzta pálcáját a talárja zsebéből, és elmormolt egy viszonylag hosszú varázsigét. A pálcamozdulatait követően az alagút átalakult egy lépcsőház szerű helyiséggé, aminek közepén egy csigalépcső húzódott felfelé. Csak egy bökkenő volt; minden vágyam volt kilométereket felgyalogolni, remélvén, hogy a lábaink nem adják fel a szolgálatot.

Másfél óra. Ennyi ideje lépcsőztünk felfelé, megállás nélkül. Tom látszólag jól bírta a tempót, tekintve, hogy már nagyjából 50 alkalommal tette meg ezt az utat. Életemben nem éreztem még akkora megkönnyebbülést, mint mikor megpillantottam kiindulási pontunkat, azaz a lánymosdót.

Pechünkre nem csak a szokásos fülkéket, és a mosdókagylókat találtuk magunk előtt, hanem valami mást is. Vagy ha úgy tetszik, valaki mást is. Egy hollóhátas lány állt előttünk. Név szerint Maisie Robins. Látásból ismertem csupán, mégis elég sokat tudtam róla; a hollóhát kviddicscsapatában tölti be az őrző szerepét, a hollóhát ház egyik prefektusa, ebben az évben kezdte hetedik roxforti évét, ami azt jelentette, hogy jövőre már nem fog az iskola falain belül tartózkodni. Mindezek közül a legfontosabb tény, hogy aranyvérű, tehát nem feltétlenül lett volna célpont a baziliszkusz számára. Csakhogy akadt egy apró bökkenő; éppen szemtanúja volt a Titkok Kamrájából való feljövetelünknek. Tekintve, hogy prefektus, bizonyára a professzorok beavatták őket elméleteikbe, miszerint a Titkok Kamráját kinyitották.

Tom gondolkodás nélkül előrántotta a pálcáját, és elmondta az első varázsigét, ami az eszébe jutott:
- Petrificus totalus! - szegezte a lányra a pálcáját, mire ő sóbálvánnyá változva dőlt hátra, a mosdó kőkemény padlójára. Még nekem is fájt az a mozdulat, mikor akkorát koppant a feje a jéghideg csempére csapódva.
- És most mi lesz vele? - kérdeztem kissé megrémülve. - Meg azért mégsem ölhetjük - mondtam, és lepillantottam az előttem fekvő merev testre.
- Csak bízd ide - mutatott Tom magabiztosan magára, mire újra a lányra szegezte a pálcáját.
- Exmemoriam - suttogta, mire halvány ezüstös fény szállt ki a lány fejének irányából, és egyenesen Tom pálcája felé vette az irányt.