A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

48. rész

Az elmúlt hetek nagyobb ürességet keltettek bennem, mint azt valaha gondoltam volna. Tom valamiért mindig kifogásokat keresett, ha felmerült a közös időtöltés. Fogalmam sem volt, hogy mi a köztünk keletkezett fal eredetének oka. Néha-néha váltottunk pár szót, de különösebb dolgok nem igen történtek köztünk.

Alice-t én próbáltam a legjobban kerülni. Már csak az esetleges találkozás gondolatától is görcsbe rándult a gyomrom, látásom pedig homályossá vált az arcomon legördülő könnycseppektől.

Emmeline hiánya viselt meg talán a legjobban, még rövid ismerettségünk ellenére is. Kellett volna valaki, aki támogatni tud e nehéz idők alatt, ezt a valakit egykor pedig Tom személyében leltem meg. Minden apró szál hozzá vezethető vissza, bármely távol van is a kezdete.

Beköszöntött a március. Ásítva dörzsöltem meg szemeimet, miközben szőke hajamba túrva próbáltam meg kifésülni azt az arcomból. Tekintetem végigvezettem a szoba minden egyes centiméterén. A helyiségben helyet kapó három baldachinos ágy közül az egyik szélső üres volt, a középsőben én próbáltam magamhoz térni, jobb oldalamon pedig nagy bánatomra Alice szuszogott. Hiába, az alvási idő alatt muszáj egy levegőt szívnunk. Csendesen kikászálódtam a menedéket nyújtó ágyból, és a szoba egyik sarkában elhelyezkedő kis, fekete szekrényhez léptem, amely felett egy tükör árválkodott. Belenézve kínos felismerésre tettem szert; hosszú szőke hajam kifejezhetetlenül kócosan omlott vállamra, a szemeim alatt helyet kapott két sötét karika, tekinetem pedig minden igyekezetem ellenére is semmitmondó, unott, és üveges maradt. Hónapok óta képtelen voltam kicsikarni belőle bármiféle javulást.

Sóhajtva húztam ki a szekrény legfelső fiókját, amelyben a mindennapi tárgyaim lapultak. Előkutattam a sok dolog közül egy egyszerű fésűt és egy hidratáló arckrémet. Miután ezeket félretettem néhány percre, kihúztam az alatta lévő fiókot, amelyben néhány ruhadarabom helyezkedett el. Kivettem a szokásos mardekáros talárjaim egyikét, majd magam előtt megforgatva rájöttem, hogy milyen unalmas is az én ruhatáram. Grace Morgan-t mindenki annak a lánynak ismerte meg, akit szinte kivétel nélkül csak talárban látni. Eljött a változás ideje; előhalásztam egy eddig soha nem viselt, zöld kockás szoknyát, amely ismeretlenek számára is egyértelművé tette, hogy a mardekár ház diákja vagyok, egy fekete inget, amelyet olyan réginek találtam, hogy nem is emlékeztem vásárlásának alkalmára vagy időpontjára, és egy úgyszint fekete térdig érő zoknit. Miután mindezt magamra húztam, természetesen rám került az el nem maradható mardekáros nyakkendő is. Belenézve a tükörbe határozottan jobban festettem mint az előző alkalommal. Miután lementem a klubhelyiségbe, örömmel fogadtam, hogy a reggeli gyülekező hamarosan végéhez ér, így pont jókor érkeztem. Tekintve hogy Alice 3 perccel ezelőtt még mindig az igazak álmát aludta fent, biztosra vehettük késését. Őszintén szólva nem nagyon érdekelt a rá esetlegesen kiszabott büntetés. Minden percét kiérdemelte.

Tom szokásosan a sor elején állt, tekintetével pedig az érkező diákokat pásztázta. Hozzám érkezve egy pillanat alatt végigmért, majd folytatta tevékenységét. Sóhajtva ráztam meg fejem, és szokásosan a kandallóban lobogó tüzet kezdtem vizslatni, mintha annyira érdekelne. Sokkal jobban érdekelt Tom neheztelési oka. Az égvilágon semmit nem követtem el, ami alapot adna neki erre.

Állam ráhelyezve az egyik kanapé háttámlájára kémleltem Tom arcát, és megpróbáltam leolvasni bármiféle érzelmet róla. Sajnos elfelejtettem hogy a világ legérzelemmentesebb emberével állok szemben. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, és egy esetleges üzenet híján kénytelen voltam folytatni ezt a végtelenségig. Percek teltek el, mégis napoknak éreztem. Tom csak csendben álldogált a falnak támaszkodva, és igyekezett nem az én irányomba nézni, de láthatóan nehezére esett. Minden alkalommal mikor tekintete felém kalandozott, fejét egy hirtelen mozdulattal elkapta a másik irányba, és próbálta az eseményeket meg nem történtté nyilvánítani.

Végre elérkezett a Nagyterembe indulás időpontja. Magam előtt összefont karokkal lépdeltem a tágas folyosókon, igyekezve nem figyelni az engem végigmérő szúrós tekintetekre, vagy épp a meglepődött arckifejezésekre. Még soha, egyetlen Roxflrti diák sem látott tanítási napon ilyesmi ruházatban.

Lehuppantam a már rég megszokott helyemre a mardekár asztalánál, és étvágytalanságomat figyelembe véve töltöttem magamnak egy csésze gőzölgő teát. Úgy éreztem képtelen lennék akár egy falatot is letuszkolni a torkomon. ,, Váratlan " vendég érkezett mellém. Tom elhúzódott az asztal másik irányába, amilyen távol csak tudott. Ez a folyamat nem tartott sokáig, ugyanis megérkezett az általa elfoglalt hely valódi gazdája. Kénytelen volt visszacsúszni mellém. Szótlanul bámultunk a semmibe, közben én a teámat iszogattam. Néha-néha összeértek kezeink, ami részben nekem is volt köszönhető, de Tom azonnal riadtan elrántotta kezét mellőlem. Elfordítottam a fejem, mivel egy kósza könnycsepp gördült le arcomon. Nem akartam hogy Tom meglássa a gyenge oldalam. Jobb ötlet híján felpattantam az asztaltól, és a teát otthagyva indultam vissza a klubhelyiségbe. Könnyeim már a Nagyterem ajtajánál folyni kezdtek az arcomon, eláztatva ezzel az újdonsült fekete ingemet is. Karom egy durva mozdulattal húztam végig szemeimen, és letöröltem a könnyeimet. Részben az is fájt, hogy így viselkedik velem, de a nagy mértékben azért, mert ötletem sem volt tetteit illetően.