A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

24. rész

Tom hol engem méregetett, hol Lestrange-t. Tekintete erősen beleégett az emlékezetembe. Csalódottság és düh keveredett benne. Egy lassú, de durva mozdulattal előrefordult, és újra belemerült a tankönyvek, és a jegyzeteinek világába. A jó unalmas világába.

Hátrapillantottam Lestrange-re, aki nyilván végignézte az egész szituációt. Elégedett vigyorral a fején nézett, ki mást, mint engem. Nem gondolkodtam, csak a hirtelen elöntött bosszúvágy következtében lekevertem neki egy hatalmas pofont. A feje oldalra csuklott, és kezével riadtan az arcához kapott. Természetesen egy ekkora ütés hanggal is jár.

A terem túlsó felében álló tanár, Herbert professzor a hang hatására egy hirtelen lendülettel megfordult, majd a forrását kereste. Szerencsétlenségemre nem tudtam elég gyorsan visszafordulni, és azt is látta, amint Lestrange fájlalja az arca jobb oldalát. Fogaimat összeszorítva vártam az ítéletet.
- Morgan kisasszony, talán támadt valami gondja? - kérdezte felvonva szemöldökét.
- Nem, uram - válaszoltam lesütött szemekkel, és a mindössze 6 mondatból álló jegyzetemet bámultam, mintha annyira érdekes lenne.
- Akkor lenne szíves megtenni azt az apróságot, hogy teljesíti a kötelességét, ami mindössze annyiból áll, hogy figyel az órámon? - kérdezte felemelve hangját, és dühösen meredt rám. - Halljam! - utasított, mivel nem válaszoltam.
- Igen - válaszoltam kelletlenül, szinte alig hallhatóan. Az összes évfolyamtársam engem bámult a teremben, kivéve egyet. Tom rám sem nézett, üres, semmitmondó tekintettel meredt maga elé.

Egész óra alatt csendben ültem a helyemen, és igyekeztem minél többet befogadni Herbert professzor szavaiból. Nem sok sikerrel jártam, végig Tom motoszkált a fejemben. Óra végén a terem ajtajánál várakoztam, hátha tudok beszélni Tom fejével. Tankönyvvel a kezében lépett ki a helyiségből, és látszólag próbált nem észrevenni engem. Tom elindult a folyosó túlsó vége felé, én pedig utána rohantam.
- Tom, várj! - kiáltoztam felé, és próbáltam utolérni.

De Tom nem várt meg. Nem torpant meg a hangom hallatán. Ugyanúgy csörtetett előttem, figyelmen kívül hagyva hogy éppen mögötte ordítozok. Mikor beértem, megragadtam a karját, ezzel szembefordítva magammal. Mélyen a szemembe nézett, de amit láttam, rémisztő volt. A düh átjárta a tekintetét, a mozdulatait... mindenét.
- Beszélnünk kell - közöltem, mintha a szándékom eddig nem lett volna eléggé nyilvánvaló.
- Nekünk nincs miről beszélnünk, Grace - válaszolta, nekem pedig összeszorult a torkom a nevem hallatán; az ő szájából kiejtve mindig is máshogy hatott rám. - Legfeljebb Lestrange-el társaloghatsz - folytatta azokkal a szavakkal, amelyek legjobban megleptek engem. Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de azt hiszem Tom Denem féltékeny. Csakhogy semmi okot nem adtam neki rá.
- Ha azt hiszed, hogy én meg Lestrange, akkor ostobább vagy mint gondoltam - szaladt ki a számon. Abban a pillanatban tudtam, hogy ezzel jobban feldühítettem, mint bármi mással.

Elkapta az alkarom, és homlokát az enyémnek támasztotta, úgy nézett mélyen a szemembe.
- Én nem vagyok ostoba, gyenge, vagy piszkosvérű. Ezt a három dolgot jól jegyezd meg - suttogta a méregtől remegő hanggal. Elengedte a karom, és továbbment a folyosón. Azokban a pillanatokban a sírás kerülgetett. Nem csak ő csalódott bennem. Én is mélyen meg voltam bántva. Nem hittem volna, hogy valaha Lestrange miatt fogunk veszekedni, azt meg pláne nem, hogy Tom ilyen ostobaságokat fog feltételezni rólunk. De komolyan. Én, meg Lestrange?