A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

36. rész

A klubhelyiségben ücsörögtem, és a bűbájtan-könyvemet olvastam. Este lévén a szemeim már félig leragadtak, és csak a stressz tartott ébren. Hányszor kell még csalódnom, szomorkodnom, összetörnöm Tom miatt? De legfőképpen hányszor kell még újra belé szeretnem?!

Az a vicc az egészben, hogy az elfajult féltékenysége vetett véget a kapcsolatunknak, most pedig ő ugyanazt csinálja velem, amit hitt, hogy a háta mögött elkövettem. A különbség mindössze annyi, hogy Tom tényleg megtette, én pedig csak az ő nézőpontja szerint.

Hirtelen Lestrange rontott be a klubhelyiségbe, az arcán azzal az idegesítő vigyorával. Szó nélkül letelepedett a mellettem lévő helyre, ami kínos feszengést eredményezett. Tudhattam volna, hogy ez csak a vihar előtti csend, ugyanis a következő pillanatban Lestrange arca már csupán 2-3 centire volt az enyémtől, a tarkómat megfogva pedig próbált közelebb húznj magához. Ameddig tudtam ellenálltam, viszont a kezeimet lefogta, így csak a fejem rángatására tudtam hagyatkozni. Egy hirtelen mozdulattal kirántottam magam szorításából, és fél másodperc alatt a földre tepertem. A mellkasára ülve szorítottam a fejét mozdulatlanságig, és dühös, szikrázó szemekkel kémleltem az arcát. Amelyet mindig az életembe tol.

- Ki vele! Mi a franc volt ez?! - ordítottam lángoló tekintettel, és fokoztam a szorításomon.
- Ugyan Morgan. Te is láthattad a saját szemeddel, hogy Denem újra talált valakit magának, aki nem te vagy - próbálta kinyögni a szavakat, de az enyhe fulladozás következtében ez igencsak nehezére esett. - Mi akarsz lenni? Csak egy mellékszereplő a sok közül Denem életében, vagy az egyetlen főszereplő az én jövőmben? - kérdezte egyre vörösödő fejjel, mire én egy gyors mozdulattal felemeltem azt, és erőteljesen a kőpadlóhoz vágtam.
- Tudod inkább vagyok egy normálisan gondolkodó ember tulajdona, mint egy magadfajta mocsok társa - mondtam a szavakat egyenesen az arcába, amelyeket már rég kellett volna. - Lehet, hogy a százból csak az egyik voltam Tom életében, de a legfontosabb is egyben. Mindig is az voltam, és az leszek - mosolyodtam el keserűen.
- Akkor miért nincs most itt melletted? Miért egy másik lánnyal tölti a szabadidejét? Mi oka van rá, hogy nem akar látni téged? - kérdezgette tettetett jóindulattal, de a tekintete apró zugaiban a rosszindulatot, és a bosszút véltem felfedezni.
- Tudod, a nálad normálisabb emberek néha követnek el hibákat, és elvakítja őket valami - magyaráztam, de nem tudtam biztosan, hogy érti a dolgot. - Tom is jelenleg egy rossz úton jár, de biztos vagyok benne, hogy egyszer újra egymásra találunk majd - suttogtam gonosz vigyorral, és a mellkasáról felállva még egy utolsót belerúgtam a gyomrába. Nem fogok hazudni, eszméletlen jól esett.

Lestrange összegörnyedve fetrengett a kőpadlón, és látszólag nem tervezett túl hamar felállni onnan. A vállam felett még hátraszóltam neki:
- Ezt jól vésd a fejedbe! - kezdtem. - Ha bármivel próbálkozol mégegyszer, azt a kezeid fogják bánni - mondtam, és a reakcióját meg sem várva elhagytam a helyszínt.

Felmentem a hálóterembe, és fáradtan bedőltem az ágyamba. Bonnie - akit eddig észre sem vettem az ágy végében - a fejem felé kezdett kúszni, majd megállapodott a karomnál. Egy apró nyávogással köszöntve bevackolta magát az ágytakaróm és a karom közé, és dorombolva álomba szenderült. Nem volt kedvem átöltözni, ezért úgy ahogy voltam, nyakig betakaróztam, és kezdődhetett a szokásos éjjeli művelet.

Igazam is lett; fél háromkor felébredtem, és még egy óra elteltével sem sikerült újra álomba merülnöm. Jobb ötlet híján lebaktattam a klubhelyiségbe. Tudtam, hogy ez az időszak Tom számára is a felébredést jelenti, mégis kockáztattam. A sarkon kikukkantva felmértem a terepet, ami szerencsére tisztának minősült. A szokásos smaragdzöld fotelek egyikébe lehuppanva egy zöld-ezüst pokróc társaságában kényelmesen bevackoltam magam.

Léptek zaja törte meg a monoton csendet. Pontosan tudtam, hogy ki az egyetlen személy rajtam kívül, aki képes hajnalok hajnalán felébredni, és nem visszaaludni.

Tom sötét alakját láttam kirajzolódni a félhomályban, és léptei egyre közeledtek. Nagy meglepetésemre megpillantva engem nem fordult meg az elkerülésem érdekében, hanem egyenesen felém tartott. A velem szemben lévő fotelbe ült le, és kezeit maga előtt összekulcsolva mélyen a szemembe nézett. De régen láttam már utoljára azt a tipikus szürke színű tekintetet...

- Grace, beszélnünk kell - kezdte, mire a szívem azonnal a torkomba ugrott.
Válaszként csak egy minimális bólintással ajándékoztam meg, remélve, hogy észrevette a mozdulatot.
- Szerelmi bájitalt adott nekem - mondta, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben.
- Hogy mi? - kérdeztem semleges tekintettel, de annál intenzívebb érzésekkel.
- Lestrange alkut ajánlott Hazel-nek. Ha a Lestrange-től kapott bájitalt beadagolja nekem, én bele fogok bolondulni. Mindeközben a másik megpróbált elcsábítani téged. Gondolom ez nem újdonság - magyarázta, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Hogy lehet valaki ennyire erkölcstelen?
- Értem - válaszoltam, még mindig teljesen lesokkolódva.
- Na és, mi a te történeted? - kérdezte Tom, és  a előredőlve mégjobban a szemembe nézett.
- Lestrange a számomra legutáltabb személy. Az égvilágon semmi nem volt köztünk, mikor láttál minket kettesben, az egy egyszerű, de annál inkább hiteles félreértés volt. Minden alkalommal elrohantál, és ott hagytál egyedül a gondolataimmal - magyaráztam az én szemszögemből az eseményeket. - Soha nem engedted megmagyarázni, állandóan megtagadtad a figyelmemet - meséltem, ügyelve a szemrehányó hanglejtésre.
- Semmi nem volt? - kérdezte meglepődve, és láttam a szemében azt a kisebb fajta örömöt.
- Semmi nem volt - erősítettem meg felvetéseit.

Nem válaszolt, csupán egy hirtelen mozdulattal felkapott az ölébe, és lassan, de érzelmesen megcsókolt. Homlokát az enyémnek döntötte, és a tarkómat simogatva még közelebb húzott magához. Sok idő után újra megcsapott a kellemes levendula illata, amely egyből megnyugtatott.
- Tudod, pokolian hiányoztál - suttogta a fülembe, majd újra közelebb húzott magához.