A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

12. rész

Gonosz vigyorral az arcomon baktattam a klubhelyiség felé. Félúton rádöbbentem, hogy az eredeti célom Tom megkeresése lett volna, csakhogy a Lestrange-ügy közbeavatkozott. A belső hangom azt súgta, hogy ne fussak Tom után, függetlenítsem magam, így hát folytattam az utamat. Lépteimet egyre gyorsabban szedtem, míg végül már futottam. Mégis csak az éjszaka közepén jártam tilosban, ha ezt bármelyik tanár megtudná, holnap már véglegesen otthon éjszakáznék. Egyre csak közeledve a klubhelyiséghez, már futottam, miköben hajam a széllel száguldott. Néha akaratlanul is hátranéztem, mivel zajforrásra lettem figyelmes a közelemben. A következő pillanatban egy mellkasnak ütköztem. Szerintem mindenki tudja, hogy kié volt.

Lassan eltávolodtam a kellemes levendula illatot árasztó személytől, majd mélyen belefúrtam a tekintetem az övébe.
- Mit keresel itt ilyenkor, Grace? - kérdezte Tom.
- Volt egy kis elintéznivalóm - válaszoltam összefont karokkal, és gyanakvóan méregettem.
- Azelőtt, vagy azután, hogy szájba rúgtad Lestrange-t? - kérdezte.
- Akkor - vágtam rá lesütött szemmel.
- Látod látod, tudsz te kegyetlenkedni ha akarsz - lépett hozzám, és az államnál fogva arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Néha akaratlanul is - suttogtam, és a fejem a mellkasának támasztottam.
- Grace, el kell valami fontosat mondanom, ami valószínűleg tönkreteszi a köztünk lévő dolgot - mondta, amitől rögtön megrémültem.
- Mi az? - kérdeztem kissé rémült tekintettel bámulva szürke szempárjába.

A folyosó másik végéről léptek monoton mozgása törte meg suttogásunkat; egy professzor közeledett.
- Gyere - fogta meg a csuklóm, és hirtelen magával rántott. Mivel nem számítottam a mozdulatra elveszítettem az egyensúlyomat. Leegyszerűsítve lefejeltem a kemény padlót, Tom pedig esett utánam. Egymáson fekve fájlaltuk más-más testrészünket. Én a bokám után kaptam, amibe belenyilalt a hirtelen jött fájdalom.
- Istenem Grace, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? - kérdezte Tom a feje hátsó részét fogva.
- Úgy ahogy te ennyire tehetséges - vagtam rá kapásból, és megpróbáltam felállni. Remegő lábaim nem igazán akarták megtartani súlyomat, ezért azonnal visszaestem. - Csak úgy jön a semmiből - tártam szét karjaimat a földön ülve.

Tom nem válaszolt, csak felkapott, és elkezdett rohanni velem a folyosó másik vége felé. Egy bizonyos ponton lefékezett, és egy hatalmas ajtón szó szerint behajított engem. Egy másodperccel később már egy kényelmetlen fapadlón fetrengve találtam magam. Újra. Tom is belépett utánam, miközben én a továbbra is rosszabbodó bokámat fogtam. Az erős fájdalomtól könnybe lábadt a szemem. Mikor Alice kővé dermedt, megfogadtam, hogy soha többé nem fogok sírni. Nem süllyedek le egy gyenge Hugrabugos szintjére.

Tom odasietett mellém, és a bokámat a kezei közé fogta. A talárja zsebéből előhúzta pálcáját, és rászegezte a sérült részre. Számomra érthetetlen varázsigéket kezdett mormolni. A pálcából egy vöröses kötelék fonódott a bokám köré. Kellemetlen érzések kavalkádja suhant át az arcomon azokban a pillanatokban. Mintha láthatatlan kígyók marnák szét a bokámat. Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. Három perc egy órának érződött kínok között vergődve.

Mikor Tom végre leengedte a pálcáját, és nem hajtogatta folyton, egymás után, ugyanazokat a varázsigéket, a fájdalom lassan enyhülni kezdett. Lihegve néztem le a bokámra, amin a sérülés nyomait már csak pár helyen lehetett felfedezni. Apróbb vágások és horzsolások díszítették a bőrömet azon a területen, nyilván a varázslat mellékhatásaként. De az az egy dolog még mindig ott motoszkált a fejemben.
- Mit akartál mondani, ami olyan fontos? - kérdeztem egyre jobban félve attól, amit hallani fogok.
- Hallottál már a Titkok Kamrájáról? - kérdezte olyan bizonytalansággal a hangjában, amit még sosem hallottam az ő szájából.