A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

8. rész

A nagyterem felé igyekeztem, lépteimet gyorsan szedtem a kőpadlón.

A nagyterembe érve még a szokásosnál is nagyobb hangzavar fogadott. Mikor megláttak, az összes ház összes diákja felém fordult, és összesúgtak. Olyan foszlányokat hallottam mint:
- Nézd, ez van együtt Denemmel!
- Nem tudom Denem mit eszik rajta, engem sokkal jobban megérdemelne.
- Úristen, Denem megbolondult! Miért az ilyen aljanépből válogat?

Legszívesebben felpofoztam volna azokat, kiknek szájukból elhangoztak ezek a mondatok. Hugrabugos sárvérű létükre lenéznek egy mardekáros, nemes vérű aranyvérűt, azaz engem. Ha már megtűrjük őket ebben az iskolában, legalább tisztelnék a ranglistán felettük álló személyeket.

Az asztalhoz leülve magam mellett találtam Tomot. Szedtem magamnak egy adag marhasültet, és azonnal el is kezdtem bekebelezni.

- És, mi a terved estére? - kérdezte Tom, megtörve az evőeszközök monoton ütközését.
- Egyenlőre semmi - válaszoltam szűkszavúan.
- Akkor vacsora után legyél a klubhelyiségben, mutatni akarok valamit - utasította, és mivel azon lányok közé tartozok, aki ugrik Tom után, és nem tud neki ellenállni, belementem.
- Oké - válaszoltam vadul dobogó szívvel.

Úgy tettem, ahogy Tom parancsolta; szokásomhoz híven leültem a fotelbe, és merengtem a semmibe bámulva.

Kereken egy órát vártam Tomra, de nem jött el. Vártam, vártam, de az alakja csak nem akart előbukkanni a félhomályban, a lépcső tetején. Mikor megelégeltem a várakozást, elindultam a hálótermek felé, alvás céljából. Már félúton jártam, mikor megszólalt mögöttem egy hang;
- Hová olyan sietősen? -kérdezte
Ösztönösen megpördültem, és szemben találtam magam Tommal.
- Hol a ménkűben voltál? - kérdeztem kissé dühösen.
- Nem hinném, hogy magyarázattal tartozok neked - vágta rá kapásból.

Pislogás nélkül meredtem rá. Ilyen flegmán még sosem szólt hozzám. Ki tudtam olvasni az arcából az ingerültség apró jeleit, melyek az ő esetében nem is voltak annyira apróak.

- Ne haragudj, csak most rendeztem le Lestrange-t. Elég idegesítő válaszokat kaptam a kérdéseimre - magyarázkodott. Nem hittem el amit mondott; Tom Denem, ő aki az érzéketlenségéről ismert, bocsánatot kért tőlem.
- Te, Tom Denem, aki az egész életében egy bocs-ot nem préselt ki a száján, bocsánatot kérsz? Tőlem? -kérdeztem magam előtt összefont karokkal.
- Nehogy elbízd magad, már kicsit szédülök a megerőltetéstől - dramatizálta túl a szituácót, mire kitört belőlem a nevetés. Hát, ha a nagy és hatalmas Tom Denem egy napon viccelődik és bocsánatot is kér, az olyan, mintha én kiugranék a Roxfort legmagasabb tornyából, és túlélném. Eléggé magas teljesítményt nyújtott ma.
- És, mit akartál mutatni? - kérdeztem, a kíváncsiságtól csillogó szemekkel.

Nem válaszolt, csak megfogta a kezem, és elkezdett vezetni. Csak mentünk és mentünk, keresztül a hatalmas kastélyon.
- Hogyhogy senki nincs erre? -kérdeztem kicsit félénken, tekintve, hogy valami, vagy valaki rendszeresen diákokat átkoz meg a folyosókon.
- Talán egy prefektus napok óta azt lesi, hogy melyik napon lesz szabad az út - válaszolta titokzatosan.
- Ohh, értem - zártam le a témát, mivel pontosan tudtam, hogy mi folyik a háttérben.

Kivezetett a kastélyból, a havas birtokra. Megállt velem, és a talárja zsebéből előhúzott egy mardekár mintájú sálat.
- Ezt vedd fel, hideg van - nyújtotta oda nekem a sálat, amit szorosan a nyakamra tekertem.

Tom odalépett egy padhoz, amiről egy mozdulattal lesöpörte a havat, és leült rá. Rám nézett, és kezével finoman megütögette a mellette kimaradt ülőhelyet, ezzel jelezve, hogy üljek mellé. Odaléptem hát, és a jéghideg ülőfelületre felkészülve lehuppantam mellé. A hideg azonnal áthatolt a bőrömön. Elkezdtem vacogni, Tom ezt látva pedig karját átlendítette a vállam felett, és szorosan magához ölelt. Az egész testemet elöntötte a kellemes forróság. Felnéztem a már besötétedett égre, amelyen csillagok milliói tündököltek ezüstös fényben.

Hatalmas pelyhekben elkezdett hullani a hó, mégjobban belepve a már amúgy is hófehér tájat. Lehunytam a szemeim, és a szempilláimat azonnal ellepték a hideg pelyhek. Minden ott volt amiről valaha álmodtam; én, Tom Denem, és a nyugalom. De a kép csak Alice-al lett volna teljes. Remélem egyszer még vissza néz rám az a pajkos tekintet, Alice szemeiből.