A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

49. rész

Az ágyamba vetődve sírós arcom egy párnába fúrtam. Tom már annyira sok bosszúságot okozott számomra, hogy belefáradtam. Indokolatlan viselkedés számomra érthetetlennek bizonyult, bármikor is történtek az esetek. De nem engedhettem meg magamnak hogy összetörve lásson. Belül kitartó és erős vagyok, még hogyha kívül nem is mutatom ezt mindig. Könnyeimet letörölve tápászkodtam fel az ágyról, és a falon lógó tükörhöz léptem. A sírásom mindennemű nyomát eltüntettem, könnyeimet pedig felszárítottam egy zsebkendő segítségével. Határozottan néztem magam, és ott, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy bármi is fog történni a nap folyamán, Tom nem tud többet kihozni a sodromból. Számtalanszor megígértem már ezt, de egyszer sem tudtam betartani. Ez alkalommal máshogy lesz.

Szerencsére Alice már nem tartózkodott a szobában, így nem láthatta a kiborulásomat. Az ajtón újra kisétálva szemléltem a klubhelyiséget, amelyben nem tartózkodott senki Tom-on kívül. Már fordultam volna meg a tengelyem körül, de pechemre felnézett a könyvéből és észrevett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, én azonban visszaslisszoltam a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Odaléptem a szemben található falhoz, és háttal végigcsúsztam rajta, egészen addig, ameddig már ülő helyzetben találtam magam. Tudtam, hogy be fog jönni. Tudtam, hogy tudnék tenni ellene, ha akarnék. Mégsem tettem semmit. Csak ültem, és néztem, ahogy a kilincs szép lassan lenyomódik a túloldalon álló személynek köszönhetően, és az ajtó résnyire kinyitódik. Pár másodperccel később megjelent mögötte Tom feje, és furcsa módon némi aggodalmat véltem felfedezni zavaros tekintetében. Csak állt ott, és nézett engem, ahogyan neki szemben, felhúzott térdekkel ültem a padlón. Percekkel később megindult felém, és pontosan az ellentettje történt, mint amire számítottam; Tom a kezét nyújtotta felém, én pedig engedelmesen elfogadtam azt. Felhúzott a padlóról, mire olyan közel kerültem hozzá, hogy mindössze centik álltak közénk. Tom kezeit végigfuttatta testemen, vállaimtól indulva, majd megállapodott a derekamon. Nem haboztam tovább, karjaimat nyaka köré fontam, és magamhoz rántva szorosan átöleltem. Istenem, de hiányzott már az ölelése, az illata, és a közelsége.

Nem akartam elengedni soha többé, egy perc erejéig sem. Néhány perc ölelkezés után Tom eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Arcom körülfogta két kezével, és csak bámultuk egymást. Aztán olyan dolog történt, ami számomra örökké érthetetlen marad;
- Sajnálom - mondta ki Tom lassan, és a meglepődésre szánt idő lehetőségét meg sem adva nekem megcsókolt. Mikor végre sikerült elválnunk egymástól, homlokát az enyémnek támasztotta, és lehunyva szemeit simogatta az arcom.
- Miért történik meg mindig ugyanaz, újra és újra? - suttogtam, miközben gyengéden cirógattam a fiú tarkóját.
- Talán mert sosem értjük meg a lényeget - válaszolta, mire szemeim azonnal kipattantak.
- Hogy érted? - kérdeztem még mindig suttogva, megőrizve ezzel a pillanat meghittségét.
- Grace, azt hiszem nekem..... nekem bűntudatom van - mondta ki, és eltolt magától.
- Mi? Miért? - kérdeztem meglepetten. Nem erre a válaszra számítottam.
- Ugye viccelsz? Menj vissza gondolatban a múltba, és keress hozzám kapcsolódó emlékeket. Szinte kivétel nélkül az összes arról szól, hogy mennyi szörnyűséget tettem ellened. Először ott volt Alice, tudtam milyen fontos neked, mégis elvettem tőled. Aztán jött a Hazel-eset. Csak kerestem valakit, hogy féltékennyé tudjalak tenni, annak ellenére is, hogy ez teljesen szembemegy minden eddigi tettemmel. Nem törődtem azzal, hogy neked ez mennyire fájhat. Nem törődtem azzal, hogy ezek a tettek tönkreteszik a kapcsolatunkat. Csak makacsul mentem előre. Végül pedig mégegyszer megforgattam benned a kést, és a húgodat is elvettem tőled, aki az utolsó reménysugarat jelentette számodra. Számtalanszor figyelmen kívül hagytalak minden igyekezeted ellenére, mint például ma is. Nem vettem észre mindeközben, hogy tönkreteszem az életed - hadarta, én pedig leesett állal ittam minden szavát.
- Nem gondoltam volna hogy benned ilyen mély érzések is lakoznak - léptem újra hozzá, és arcát tenyereim közé fogtam. - Alice egy kétszínű senki, és értem tetted, amit vele műveltél. Hogy megóvj az igazságtól. A többi dolog esetében pedig ne tégy úgy, mintha egyedül a te sarad lenne minden velünk történt negatív kimenetelű esemény. Az én részemre is bőven jutott bűnösség - mosolyodtam el keserűen, és magamhoz lehúzva újra megcsókoltam a fiút.
- Ezt imádom benned annyira - mosolyodott el, mikor szétváltunk, mire én a vállába fúrtam a fejem, mélyen magamba szívva levendula illatát.
- Egyébként meg te vagy az én utolsó reménysugaram - mosolyodtam el felnézve rá, mire Tom magához húzva olyan szoros ölelésben részesített, amelyet még életem során egyszer sem kaptam.