A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

22. rész

- Tehát több mint egy héten át eszméletlenül feküdtem a gyengélkedő egyik ágyán? - kérdeztem a boszorkányt döbbenten.
- Igen, pontosan - erősítette meg a tényt.
- És mi történt velem? - kérdeztem érdeklődve.
- Nagyon felzaklattad magad valamivel, ez ájulást okozott, a fejed hátsó része pedig erős ütést kapott a kőpadló által, ami pedig eszméletvesztést okozott - magyarázta a sérüléseimet. Ez megmagyarázta a percek óta tartó, lüktető fájdalmat.

Ezek után a hölgy még hagyott pihenni néhány órát, majd este végre elmehettem. Hát, ahhoz képest, hogy pár percet szerettem volna a gyengélkedőn tölteni, Alice mellett, végül 8 nap lett belőle. Elindultam megkeresni az egyetlen személyt, aki talán észrevette a rejtélyes eltűnésemet, sőt, a boszorkány elmondása szerint meg is látogatott a gyenkélkedőn töltött időm alatt. Tom törzshelye felé indultam, azaz a könyvtárba.

Miközben sietős léptekkel haladtam úticélom irányába, szelve a folyosókat, szinte kivétel nélkül mindenki megbámult. Hmm, lehet, hogy másoknak is feltűnt az utóbbi héten való eltűnésem?

A könyvtár falai közé belépve a szokásos üresség fogadott. Kint már lement a nap, ezért csak a holdfény szűrődött be az ablakokon. Több száz könyv porosodott már a polcokon évek óta, amelyeket senki sem vett észre. A könyvespolcok hosszú sorai között lépkedve mindenhová bekukkantottam, remélve, hogy az egyik zugban megpillantom Tom kirajzolódott, sötét alakját. Ez a pillanat nem igazán akart bekövetkezni, ugyanis minden egyes könyvespolc után csak az üresség fogadott. Egyszer csak a könyvtár egyik távolabbi részéről hang szűrődött ki. Mintha... valaki varázsigéket mormolna.

A felismeréstől széles mosolyra húzódott a szám; tudtam, hogy megtaláltam akit kerestem. Hangtalan léptekkel haladva közelebb férkőztem a hang forrásához, majd óvatosan bekukkantottam a részlegre. Tom ott ült a földön, egy kitárt könyvvel az ölében, varázspálcával a kezében, melynek hegyén egy apró zöldes fény szikrázott. Látszólag nem vett észre, nagyon bele volt merülve, bármit is csinált. Mindig tökéletesre fésült haja most csapzottan a szemébe lógott, szürke, mélyre hatoló szemei pedig izgatottan kémlelték a könyv írott sorait. Mosolyogva lehunytam a szemeim. Ilyenkor döbbenek rá igazán, hogy még mindig milyen fontos szerepet tölt be az életemben.

Egy rossz lépés következtében a fapadló reccsent egyet a lábam alatt, mire ő automatikusan felkapta a fejét, a reccsenés forrását keresve. Láthatóan azonnal észrevett engem, a polc mögött ácsorogva. Rám szegezve komoly tekintetét, azonnal megenyhültek kemény arcvonásai.

Felállt a földről, mire az addig nyitott könyv kiesett az öléből, és összecsukódva a földre zuhant.
- Grace - suttogta, majd közelebb jött. - Tudod mennyire hiányoztál, kicsi lány? - kérdezte, mire kirázott a hideg.
Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam. Nekitolva engem a mögöttem lévő könyvespolcnak megcsókolt. Szorosan átkulcsoltam a kezeim a nyaka körül, Tom pedig kezeit a derekamra helyezve magához rántott. Hihetetlenül hiányzott már az érintése, a mosolya, a tekintete, meg úgy általában Tom Denem.

Mikor elváltunk egymástól, homlokát az enyémnek támasztotta, és a tarkómnál fogva húzott még közelebb magához. Megfogta az egyik kezemet, és lerántott a földre, követve engem pedig ő is lehuppant a kemény fapadlóra. Kezünket összekulcsolva közénk helyezte. Fejem a vállára döntöttem, és szorosan lehunytam szemeim. Még mindig megnyugvást ad a jelenléte.
- És, mi történt ameddig hát..... fogalmazzunk úgy, hogy távol voltam? - kérdeztem suttogva, mivel még a legapróbb zaj is hangosnak hatott a könyvtár monoton csendjében.
- Megtalálták a Robins lányt a folyosón - válaszolta, mire nekem elsápadt az arcom. - Senki nem tudja elképzelni, hogy mi történt vele. A legborzalmasabb dolgokat feltételezik - folytatta. - Azt viszont senki nem tudja, még a tanári karból sem, hogy vissza lehet hozni a kitörölt emlékeket.
- De ugye nem?... - kérdeztem, mire ő a mondatom közepébe vágott.
- Nem - válaszolta. Hmm... vajon miért van az, hogy mindig pontosan tudja mire gondolok? Néha úgy érzem, mintha belelátna a fejembe.
Az eredeti kérdésem egyébként az lett volna, hogy ugye nem örökké lehet visszaállítani az emlékeket? Szerencsére megnyugtató választ kaptam rá.