A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

40. rész

- Majd kitaláljuk a helyszínen - legyintettem, válaszolva Tom kérdésére.
Válasz nélkül hagyva felállt a fotelből, amelyben eddig ült, és a klubhelyiség kijárata felé indult. A válla felett még hátranézett, és egy apró mosollyal ajándékozott meg.
- Szerdán találkozunk - mondta, én pedig vigyorogva az oldalamra dőltem a kényelmes smaragdzöld kanapén. A szépen, mintásan kidolgozott mennyezetet nézegettem, mintha még soha nem láttam volna. Háromszor is megpróbaltam elkomorítani az arckifejezésem, aztán pedig rájöttem, hogy felesleges a próbálkozás, hiszen az elmúlt hetekben pontosan ezért küzdöttem; a boldogságomért. Nem érte volna meg elrejteni.

Szerda. Az életem legkiábrándítóbb, legbizarabb, és legmegdöbbentőbb napja. Minden átlagosan kezdődött, leszámítva, hogy egész nap az esti akció miatt görcsöltem. Nagyon minimális az esély, hogy összejön a dolog, de bíztam benne. Bár ne tettem volna.

Még napkelte előtt kipattantak a szemeim, akárcsak én az ágyból. Rekordidő alatt elkészültem, ezt követően pedig leugrottam a klubhelyiségbe. Méghozzá szó szerint. A lépcső csúszósnak bizonyult, azonban a megkapaszkodáshoz túl későinek ítéltem meg az időpontot, így egy kenguru-szerű ugrással kishíján kitörtem a bokámat a földreérkezésnél. Megragadva a lábfejemet felszisszenve az egyik fotelhez vánszorogtam, és leültem. Kicsit átmasszíroztam a fájós területet, és a jobbulás kellemes érzését kezdtem el érezni, ami megadta a kellő löketet a felkeléshez. Ráállva a lábamra a várt nyilalló fájdalom elmaradt, ezért vállat vonva visszaültem, és egy történelmi könyvet a kezembe véve igyekeztem hasznosan elütni a hátramaradt időmet.

Mire feleszméltem, már mardekáros diákok tömege sorakozott előttem, szokásosan várva a reggelit. Sóhajtva felálltam, és beállva a sorba nem éppen örömmel vettem tudomásul, hogy Tom még nincs a közelben.

Az órákon igyekeztem figyelni, bár az esti tervek elvonták minden figyelmemet. Bele sem mertem gondolni, hogy mi történne, ha véletlenül egy nem kívánt személy éppen arra sétálna, amerre nem lenne szabad. Mondjuk a helyzetünket az is könnyítette, hogy felügyelő-tanáron kívül nem botolhatunk bele senkibe.

Tíz óra. A szívem heves ritmust kezdett diktálni. Tom bármelyik pillanatban megjelenhetett, hogy elinduljunk a gyengélkedő felé. Órák óta várakoztam, s közben jóformán idegességemben kitéptem az összes hajam. A lebukás veszélye, na meg a sikertelen akció lehetősége heves reakciókat váltott ki belőlem.
- Mehetünk, Grace? - kérdezte hirtelen egy hang a hátam mögül, mire ijedtemben konkrétan elbotlottam a saját lábamban. Tom végignézve a szerencsétlenkedésem, inkább nem szólt semmit, amit bevallom, meg is értek. Csupán megragadta az alkarom, és a klubhelyiség kijárata felé húzott. A hátán lazán lógó táskából egy mozdulattal előrántott egy ezüstösen csillogó, látszólag pehelykönnyű köpenyt. Egy határozott mozdulattal magunkra terítette, ezzel tökéletes láthatatlanságot biztosítva mindkettőnknek.

A rejtélyes köpeny alól a külvilágot kissé homályosan, foltosan láthattuk. A folyosóra kilépve megcsapott a hűvös éjszakai szellő, mire ösztönösen dideregni kezdtem, annak ellenére is, hogy köpeny alatt voltunk. Tom ennek hatására a vállamnál fogva közelebb húzott magához, belőlem pedig egy pillanatra elillant a napok óta kísértő félelem, és keserűség. Szinte hangtalanul lépkedtünk a folyosón, ügyelve, hogy ne keltsünk még egy aprócska zajt se. A gyengélkedő ajtaja elé lépve mindketten megtorpantunk; egyre szaporábban vettem a levegőt, és reménykedtem a sikerben. Egy mély sóhaj kíséretében Tom belökte az ajtót, szó szerint, mivel ha valaki van bent, higyje csak azt, hogy a szél űz vele csúf játékot. Óvatosan belestünk a nagy helyiségbe, amelyben egy árva lélek sem lakozott. Tom lassan bólintott rám nézve, mire én megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.