A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

51. rész

Vacsoránál szinte tűkön ültem, az izgalomtól pedig remegtem. Az egész életünkre kihatással lehet, hogy Dolohov és Lestrange megtudta a mi kis titkunkat, amelyet mindennél jobban szerettünk volna megtartani magunknak.

Csak remélni tudtam, hogy Tom észrevette az üzenetet, amit az ágya kellős közepére helyeztem.

Vacsora után muszáj volt mindenkivel együtt visszamennem a klubhelyiségbe, de nem bántam, a kisurranásom így még észrevétlenebbé tudom tenni. Hat óra előtt tíz perccel felpattantam a kandalló zöld lángja elől, és körbenézve ellenőriztem, hogy valóban egyedül vagyok-e. Egyszer már elkövettük ezt a hibát, nem kellene megismételni. Miután egy gyanús alakot, vagy árnyat sem véltem felfedezni a helyiségben, sietősre fogtam a dolgot. Kiléptem a folyosóra, ahol csend uralkodott. Csak lépteim monoton hangzása törte meg a csendet, azonban azt is próbáltam minél jobban tompítani. A hosszú lépcsősoron felszaladva szemben találtam magammal a csillagvizsgáló adta pompás kilátást. Az éj már leszállt a roxforti birtokra, ezáltal pedig számtalan csillag tündökölt az égen. A holdfény minimálisan bevilágította a tornyot. Az óra már a kitűzött időpont felé járt. Letelepedtem a csillagvizsgáló feleinek egyikéhez, és térdeimet magam elé húzva várakoztam. A percek különösen lassan teltek. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak lépteket hallottam. Csak remélni tudtam, hogy Tom az, nem egy felügyelő tanár. Szerencsére nem kellett csalódnom; a lépcső tetején Tom állt. Felálltam, és odalépve hozzá mellkasába fúrtam a fejem, miközben ő derekamnál fogva magához húzott.
- Mi történt, Grace? - kérdezte, a nyakamba motyogva.
- Nagyon durva dolog - fokoztam tovább izgalmát.
- Halljuk! - utasított, mire nyomban bele is fogtam a történtek mesélésébe.

- És akkor Dolohov felvetette, hogy mindezt megosztják Dippet-el - fejeztem be a történetet. - Akkor nekünk, és az eddigi életünknek annyi...
- Pontosan tudom - bólogatott Tom. - Muszáj lesz őket elhallgattatnom - vigyorodott el gonoszul, és végigsimított zsebében lapuló pálcáján.
- Ez ostobaság lenne, gondold át! - szóltam rá, és kezemet az övére helyeztem, ezzel megállítva pálcarántását. - Dippet, és a tanári kar tisztában van vele, hogy köztünk és a két semmirekellő között nagyobb ellenségeskedést még sosem látott a világ. Ha megteszed, a gyanú miatt szimatolni kezdenek, és semmivel sem leszünk előrébb, mint most - magyaráztam neki.
- Grace, mondtam már, hogy nekem nem parancsolhat senki, főleg nem egy olyan kis törékeny alak mint te - mondta, mire én azonnal elengedtem kezét. - Ennek ellenére igazad van - gondolta át egy pillanat alatt.
- Törékeny? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, megragadva előbbi szavait. - Nem rémlik a Tiltott-rentgeteges Alice eset? - elevenítettem fel a nemrégiben történteket.
- Az nem bizonyíték - legyintett.
- Így állunk hát? - kérdeztem, a dühtől egy pillanat alatt átszellemülve. - Mit kellene még tennem, hogy lásd, bőven felérek a te szintedre a ranglistán? - kérdeztem széttárt karokkal, felemelve hangomat.
- Valamit, ami fordulópontot hoz valaki életébe - vágta rá, nem tűrve tovább kiabálásomat.
- Talán eddig nem sikerült olyasmit tennem? - kérdeztem gúnyos hangsúllyal. - Talán nem miattam feküdt Lestrange több alkalommal is napokig a gyengélkedőn? Talán nem én vetettem véget az Alice-el való barátságomnak, miután megkínoztam? Vagy nem én voltam az, aki kirántott téged abból a sötét, és mély veremből, amibe saját magadat taszítottad évekkel ezelőtt? - ordítottam mindent, amit már réges-rég ki kellett volna mondanom. Csak nem egészen ilyen megfogalmazással.
- Az egyetlen fordulópontot bennem érted el, de csak a léteddel. Semmi erőfeszítést nem igényelt - suttogta nyugodtan. Hangja minden szaván érezni lehetett a csöpögő érzéketlenséget, amely csak egy álca. - Mégis ez változtatta meg valaki életét. Tudod, Grace, nem mindenkinek kell kemény munka a váratlan fordulatok meghozásához. Te a szerencsésebbek közé tartozol. Nekem azonban az egész életem ennek kell szentelnem.
- Tudod, nagyrészt az összes ,, váratlan " fordulatod rám van kihatással, és nem épp pozitív hatásokra gondolok ezalatt.
- A fontos döntéseim harmadát sem ismered - legyintett.
- Ezt csak te gondolod így. Nem te kémkedted végig a Roxfortos éveid hármonegyedét valaki után kutatva. Nem is sejtetted, de mindig ott voltam a nyomodban. Mindent tudtam és tudok rólad, kivétel nélkül - hadartam, Tom pedig csak meredten bámult rám.
- Lehetséges, hogy a könyvtárban egyszer elcsórtad a székem támlájára akasztott sálamat? - kérdezte, eltöprengve az elmúlt évek furcsább eseményein.
- Én voltam - bólintottam. - Közel egy évig minden éjszaka azt szorítva aludtam el - nosztalgiáztam egy kicsit.
- És a rejtélyes módon a karácsonyfa alá került, nekem címzett napló? - kérdezte.
- Az Abszol-úton vettem harmadik elején - bólogattam, és azt véltem felfedezni, hogy a haragom és megvetésem szép lassan elszállt.
- Na és a folyamatosan körülöttem keringő árnyak? - kérdezte, megvakarva tarkóját.
- Ismétlem. Mindig a nyomodban voltam.
- Bevallom, Grace, megleptél - nézett rám csodálkozó tekintettel, miközben elvesztem szürke szempárjában.
- Nos, még mindig úgy gondolod, hogy egy csettintésre, erőfeszítés nélkül termettél az életembe? - kérdeztem, visszatartva mosolyomat.
- Talán nem - szaladt ki a száján, megadva magát végül. - Na gyere kis váratlan fordulatom, eszeljünk ki valami tervet Lestrange és Dolohov ellen! - ragadott meg derekamnál fogva, a lépcső felé húzva.