A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

34. rész

Dühösen, csalódottan, és szomorúan csörtettem a kastélyon belül bármerre, de minden hely rá emlékeztetett. És arra, hogy már soha többé nem lehet az enyém. Hogy mi is borított ki ennyire? Kezdjük a nap elején.

Minden egy átlagos reggelnek indult; reggel, mikor kipattantak a szemeim, rögtön a karjaim között szunyókáló Bonnie-t pillantottam meg, akit nem volt szívem felébreszteni, ezért egy óvatos mozdulattal kihúztam a bal karom alóla, és megállapítottam, hogy erősen elzsibbadt. Gyorsan kipattantam az ágyból, és egy kődarab életkedvével nekiláttam öltözködni. Szőke hajam mint általában, most is szabadon lobogott a nemlétező szélben. Mivel az utóbbi időben bevezették, hogy csak és kizárólag prefektusi kísérettel mehetünk a Nagyterembe reggelizni, ebédelni és vacsorázni, megvártam a gyükekezőt a klubhelyiségben. Szokásomhoz híven csendben bámultam a kandalló parázsló tüzét, és az elmúlt napok, hetek eseményein merengtem.

Tom lehuppant mellém a Nagyteremben, szokásosan rám sem nézve, és az étel-kínálatot kezdte vizslatni. Szomorúan sóhajtva, óvatosan megráztam a fejem, és nekiláttam a reggelimnek. Már azokban a percekben is furcsálltam, hogy Tom arcán nem a szokásos kifejezéstelen tekintet ült, hanem szája halvány mosolyra volt húzódva. Az oka számomra ismeretlen volt, ugyanakkor tudtam, hogy köze volt az újdonsült ,,lelkitársához".

A reggeli után indulhattam vissza prefektusi kísérettel a klubhelyiségbe, készülődni a roppant ,,érdekes" órákra. Elfoglaltságnak azonban a tanulás tökéletesen megállta a helyét. Rendszerint figyelemelterelésre használtam, mikor a fejem már felrobbanni készült az egymást követő gondolataimtól. A heti órarendem eléggé érthetetlen módon volt elosztva, ugyanis például ma mindössze 4 órám van, szerdán viszont 8. Nem tudom a professzoroknak mi okuk volt erre, mindenesetre én egyáltalán nem értek egyet a döntéssel.
Először egy sötét varázslatok kivédésére kellett mennem, ami valljuk be, izgalmasabb mint egy mágiatörténet.

Tom arcáról semmi különlegeset nem tudtam leolvasni órán, pedig tényleg nagyon igyekeztem. Ez a pillanat eszembe juttatta a régebbi emlékeimet, amikor ugyanezt éltem át, mint most, annyi különbséggel, hogy azokban az időkben láttam egy csekély esélyt a kapcsolatunk kialakulására. Ez mára teljes mértékben magváltozott; tudom, hogy elástam magam a szemében abban a pillanatban, amikor meglátott engem Lestrange-el, amint átkarolja a derekam. Ha csak pár másodperccel korábban lépett volna a láthatárra, meghallja, amint Lestrange-nek ecsetelem a tönkretett kapcsolatunk okát, amelynek alapja ő volt. Hihetetlen, hogy mennyire fontos dolgokat is elronthat egy-egy rosszul időzített esemény.

A sötét varázslatok kivédését követte még három óra, jóslástan, átváltoztatástan, és egy legendás lények gondozása is, amelyen az unikornisokkal ismerkedtünk meg.

Gyors léptekkel igyekeztem a pincében található klubhelyiségünk felé, azonban a 2. emeletről kiérve a mozgó lépcsők helyiségébe, egy... nem is tudom, hogy írjam le... egy kellemetlen, fájdalmas, megdöbbentő, szívszorító meglepetésbe futottam bele. Tom ott állt a folyosó sötét végén, a falhoz nyomva a vörös hajú lányt, akit a napokban láttam vele, egy úgyszintén nem éppen örömteli pillanatban. Legalábbis számomra nem igazán számított annak. A gyomrom azonnal görcsbe rándult a látványtól, és a ténytől, miszerint többé nem én vagyok az a lány, akivel Tom-nak joga van ilyesmiket csinálnia. Arcuk között alig volt néhány centiméter, Tom a számomra még mindig ismeretlen lány tarkóját cirógatta, mire az kedvesen rámosolygott. Legszívesebben odamentem volna, a hajánál fogva kirángattam volna a lányt először a kastélyból, majd a roxforti birtokról, és az arcába ordítottam volna, hogy ,,Tom Denem az enyém, senki másé". Ezután elhadartam volna neki az akár egy regényre való történetem Tom meghódításáról, majd kipróbáltam volna rajta az összes könyvekből olvasott átkot, illetve rontást. A kellemes gondolatmenetemet félbeszakította a valóság. Még mindig nem vettek észre, így szépen csendben magamba tudtam folytani a szitkozódásomat. Tudtam, hogy minden egyes másodperccel később jobban fog fájni, de végig akartam nézni. Látnom kellett, hogy Tom mit eszik ezen a kis talpnyalón.

Mindkettejük feje tökéletesen egy szinten volt a másikéval, egy pillanattal később pedig Tom azzal a számomra már jól megszokott hangjával kezdett suttogni a lánynak:
- Tudom, hogy még soha nem mondtam senkinek, de Hazel Clark, azt hiszem szeretlek - mondta ki a szavait, mire én úgy éreztem, hogy egy kést szúrtak a mellkasomba, és hirtelen hévvel forgatni kezdték. Arcon csapott a felismerés; ugyanezeket a szavakat mondta nekem is. Ettől a 13 szótól határoztam el magam. Ezektől szerettem bele igazából Tom Denembe.