A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

5. rész

Tom annyira kitartó volt, végig ott maradt velem, Alice mellett. Ez szokásától eltérő volt, ugyanis soha nem mutatott érdeklődést senki iránt, csak a könyveibe bújva élt éveken át. Soha nem érdekelte, ha valaki szomorú volt, sőt egyszer még egy mosolyt is láttam megvillanni az arcán, mikor egy évfolyamtársunk baglya elpusztult. Alice-t elvitték a gyengélkedőre, mondván, hogy  megpróbálják ellenszerekkel kikezelni, de szerintem egyik sem fog működni, van ilyen megérzésem. Alice nélkül a napjaim aggódással, várakozással és Tommal teltek. Most jönne a csöpögős rész, hogy egész nap sírtam, Tom pedig mindig átölelt és egyből megnyugodtam... Csakhogy ez nem egy könyv, hanem a komor valóság. Semmi ilyesmi nem történt, mindössze az ölelős része igaz. Tom közelsége megnyugtat, és mellette biztonságban érzem magam. Nem próbál megnyugtatni, mert tudja, hogy egyedüllétre és gondolkodási időre van szükségem. Persze vele is rengeteg időt töltöttem, mert Alice mellett ő az egyetlen személy akihez ragaszkodok. Ha közülük hiányzik valaki, ösztönösen a másikhoz menekülök, ez esetben Tomhoz, aki szerencsére befogadott, és védelmezett. Születtek tévhitek, miszerint én átkoztam meg Alice-t, mert bepróbálkozott Denemnél. Ezek az elméletek teljesen alaptalanok, Alice soha nem tenne ilyet, én pedig soha nem átkoznám meg őt.

A klubhelyiségben ültem, abban a fotelben, ahol utoljára hagytam Alice-t. Figyeltem a tűz lobogását a kandallóban, és könnyek folytak végig az arcomon. Még mindig kiráz a hideg, ha arra a reménytelen, üres tekintetre gondolok, ami utoljára nézett vissza rám.

Hirtelen egy kar nyúlt át a derekam körül, és szorosan magához ölelt. Szerintem mindenki tudja, hogy ki volt az. Igen, igen, Tom ölelt át.
- Boldog születésnapot! - mondta és egy puszit nyomott a fejemre. - Nem akarsz ünnepelni? -kérdezte.
- Nem, Alice nélkül nem érdekel, hogy szülinapom van - mondtam, és könny szökött a szemembe.
- Rendben, akkor ketten ünneplünk - mondta, és leült mellém. Kezdem azt hinni, hogy néha belenéz a fejembe, mert pontosan tudja, hogy mikor van rá szükségem. Azóta az éjszaka óta egy éjjelt sem töltött könyvek felett.

Mardos a bűntudat, mert én hagytam magára azon az éjjelen. Ha nem hagytam volna ott, mondjuk felébresztettem volna, vagy felvittem volna a szobánkba, most itt nevetne velem, és együtt ünnepelnénk. Minden másképp lenne. Ha nem hagyom magára, ha nem riaszt vissza egy hang, amit talán csak képzeltem, akkor most itt lenne velem. Az eszem csak azon jár, hogy miért ment ki a folyosóra. Ott dermedt meg, nyilván mert kiment valamiért. Ha egyszer megtudom, hogy ki tette ezt vele, esküszöm, hogy ráküldöm a gyilkos átkot. Bár mondjuk lehet, hogy Tomot kérném meg rá, mert egyszer mintha láttam volna egy könyvet olvasni, a fekete mágiáról és a főbenjáró átkokról. Nyílt titok, hogy Tom szeret kísérletezni az erejével, és feszegetni a határokat. Általában velem is játszadozik, idegesít, vagy nem szól hozzám. Ilyen helyzetekben soha sem ijedek meg, mert 5 és fél év alatt volt időm kiismerni őt. Tom erről persze mit sem tudott, ugyanis a tudta nélkül próbáltam közeledni felé, olykor kevés sikerrel.

Csak ültünk egymás mellett, és hallgattuk a tűz ropogását. Tom finomam átkarolta a vállamat, én pedig fejemet a vállán pihentettem. Ő nem arról híres, hogy mindent és mindenkit szeret maga körül, ezért mai napig nem értem ezeket a szituációkat. Legtöbbször nekem már a kisujjamat sem kellett mozdítanom, ő jött hozzám. Ha egy éve valaki azt mondja, hogy pontosan a szülinapomon a klubhelyiségben fogok ülni szorosan Denem mellett, kinevettem volna és ráküldtem volna valami gyenge átkot, amiért szórakozik velem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, talán másfél óra, de egyszer csak Tom megszólalt:
- Tudom, hogy még soha sem mondtam senkinek, de Grace Morgan, azt hiszem szeretlek - mondta, mire felgyorsult a szívverésem.
- Ha ezt valaki a te szádból hallja, az nagy dolog - mondtam nevetve, mire olyat tett, amit még soha; velem nevetett. Eddig még sosem láttam nevetni, maximum mosolyogni, de azt is ritkán. Azt hiszem, hogy furán néztem rá, mert abbahagyta a nevetést.
-Mi a baj? - kérdezte hirtelen elkomorult arcom láttán.
- Semmi, csak még sosem hallottalak vagy láttalak nevetni - mondtam.
- Hát igen - vonta meg a vállát. - Nem sok személlyel tudom jól érezni magam - mondta.
- Pontosan mennyivel? - kérdeztem, közben pedig lefeküdtem, és a fejem az ölében pihentettem.
- Eggyel - mondta, mire a torkomba ugrott a szívem.
- Kivel? -kérdeztem, mintha nem lenne elég nyilvánvaló.
- Ne tettesd az ostobát Grace, tudom, hogy nem vagy az, ezért nagyon is jól tudod - mondta. Megint úgy éreztem mintha a lelkembe látna.
- De miért pont én? -kérdeztem. - Ne érts félre, 5 éve erről álmodok, de annyian meg akarnak kaparintani téged, és tesznek is érte. Én alig tettem valamit, és engem választottál, de nem értem miért - mondtam, ami már régóta motoszkált a fejemben.
- Pont ezért - mondta. - Nem akartál lenyűgözni, nem próbáltad magadat rám erőletni, nem próbáltad felhívni magadra a figyelmet. A hátam mögül figyeltél csendben, nem toltad magad az orrom elé - mondta. Pontosan ezt a választ kellett hallanom. Annyi reménytelennek hitt próbálkozás után végre magaménak tudhattam ami az első roxforti nap óta érdekelt. Tom Denem elismerése és ő maga.