A Véghez Közeledve - Tom Denem ff [BEFEJEZETT]

31. rész

Miután Dippet jelezte, hogy beszédje végére ért, mindenki duruzsolva felpattant a helyéről, és baráti társaságával elindult saját háza klubhelyiségébe. Az én esetem azokban a pillanatokban teljesen más volt, ugyanis egyedül pattantam fel a helyemről. Tom még nálam is gyorsabb volt, láthatóan alig várta a társaságomból való szabadulást. Szinte alig láttam a távozását, villámgyorsan kisuhant a Nagyteremből. Sóhajtva én is feltápászkodtam a helyemről, és a kőpadlót bámulva próbáltam kerülni az egyre csak szaporodó gúnyos, vagy éppen sajnálkozó pillantásokat.

Minél előbb szándékomban állt elhagyni a helyiséget, így szélsebes léptekkel igyekeztem az ajtó felé. Óvatosan kikukkantottam a teremből, és lassan körbenézve tudatosult bennem, hogy tiszta a terep, azaz Tom már láthatáron kívül járhat. Nem hiányzott, hogy életem egyik legfontosabb személye még egy szemrehányást tegyen. Látszólag nagyon neheztelt rám, és amit legutóbb látott, hát.... meg is értem hogy félreértette a szituációt. Ha csak egy, egyetlenegy alkalmat adott volna a magyarázatra, feltételezem, hogy a benne felgyülemlett gyűlöleten, és makacsságon túlra is látott volna. Én pedig e okból haragudtam rá; minden alkalommal félbeszakított, nem volt kíváncsi a mondandómra. Pedig nem is sejtette, hogy mekkora jelentősége lett volna. Helyrehozhatta volna az egész kapcsolatunkat, feltéve, hogy elhiszi az igazságot.

Az ez után következő hetek monoton lassúsággal teltek; reggel felkeltem, elmentem Tom mellet, reggeliztem figyelmen kívül hagyva magam mellett Tom-ot, résztvettem az órákon igyekezve nem Tom-ra pillantani, megírtam a házi feladataimat, kerülve Tom-ot, minden délután 3-kor a könyvtárban találkoztam Emmeline-el, aki ez idő alatt ügyesen kisurrant a tanárok felügyelete alól, szótlanul vacsoráztam Tom mellett, ücsörögtem kicsit a klubhelyiségben, felmentem a hálótermek egyikébe, amelyben én voltam elszállásolva közel 6 éve, olvastam pár órát, majd aludtam. Úgy éreztem, beragadtam egy körforgásba, aminek soha nem lesz vége. Tom és Alice nélkül a napjaim kiábrándítóan szürkék voltak. Nélkülük a húgom jelentette számomra az egyetlen örömöt.

Mindeközben 2 új kővédermesztés is történt; az egyik egy elsőéves hollóhátas, a másik pedig egy ötödéves hugrabugos. Az eddigi áldozatok közül mindössze Alice nem sárvérű. El tudtam képzelni, Tom mennyire ideges lehet, mivel az összesen 4 merénylet közül mind csak félsiker volt. Alice esetében ez rendkívül jó hír, azonban a többieket nem igazán sajnáltam volna. Természetesen Tom a kikötött 24 órán belül sem jelent meg az igazgató előtt, ezért komoly büntetéssel sújtják, ha kiderülnek tettei.

Ezen a februári reggelen sem indultak másképp a dolgok mint általában. Csak arra nem számítottam, hogy teljesen másképp fejeződnek be.

Egy felettébb kellemetlen reggeli után indulhattam egy talán kevésbé kínos sötét varázslatok kivédésére. Tom törzshelye a középső oszlop második padja, így én a bal oldali ötödik helyére ültem. Végigültem az órát szorgosan jegyzetelve, magamat is meglepve, ugyanis semmi kedvem nem volt hozzá. Amióta Tom kilépett az életemből, túl sok a szabadidőm, ebből kifolyólag háromszor annyi időt fordítok tanulásra, mint az elmúlt 4 évben. Furcsa módon Tom arcáról a szakításunk óta most először eltűnt a feszültség, sőt, kifejezetten felszabadultnak láttam. Az én arcom pont ennek az ellentéte volt.

Sötét varázslatok kivédése után bájitaltan, majd gyógynövénytan, rúnaismeret, és legendás lények gondozása következett. Amennyire csak tudtam figyeltem minden egyes óra tananyagára, majd a roxforti birtokról a kastélyba igyekezve egy olyan dologra lettem figyelmes, amitől az ereimben azonnal megfagyott a vér. Még most is elszorul a torkom attól a fájdalomtól amit azokban a percekben éltem át; Tom Denem szintén a kastély felé tartott, csakhogy nem egyedül. Kézenfogva lépkedett egy lánnyal.

Szerencsére távol voltak tőlem, így nem hallhatták, amint fájdalmamban felordítok, és a földre rogyva sírógörcsöt kapok. Életem legborzalmasabb rémálma valóra vált. Csak egy dolgot kérdezgettem magamtól szüntelenül: Miért, miért és miért?! Tom-nak előttem egyetlen barátnője sem volt soha, erre pont akkor lesz, mikor a legsebezhetőbb vagyok, és mikor a legjobban fáj az egész. A mellette lépdelő lány hozzám képest tökéletes volt; válláig érő vörös haján rakoncátlan hópelyhek gyülekeztek, mosolya még a legfagyosabb szíveket is megmelengette és velem ellentétben nem volt egy fejjel alacsonyabb Tom-nál, mindössze pár centivel...

Alig egy nappal ezelőtt azt hittem, ennél jobban már nem lehet keserű az életem, és nem törhetek össze mégjobban. Mekkorát tévedtem.